Gondolat, 1881-1882 (7. évfolyam, 1-10. szám)

1881-11-01 / 3. szám

A bevezetésben vázoltuk az e tanulmánynál követendő eljárást, mely szerint e részben Cicero állításait megbíráljuk, még pedig egyrészt történetileg, viszonyítva ezt forrásaival s korával, másrészt pedig viszonyítva a bölcsészet irányainak mai állásával. Kz utóbbi okait szándokom most pár sorban még előadni. — Cicero eklektikus volt, a legtöbb tan, melyet felhoz nem övé, voltakép tehát a bíráló előtt úgy tűnik fel, mint a melynek érvényét nem az eklektikus rendszerben kellene vizsgálni, hanem az egyes bölcsészeknél; Cicerónál inkább az összeállítás, s az egyes tanok melletti érvelés lenne megbírálandó; azonban, daczára annak, hogy egy egységes világnézlete van, mégis nem egy kérdésnél eldöntetlenül hagyja az ügyet s voltakép csak bölcsészet történeti adatokat hoz fel. E két körülmény a mint nehézzé teszi a viszonylagos bírálatot ép úgy fontosságát háttérbe is szorítja; mert igen bajos kimutatni, mennyiben volt nézete a bölcsészet akkori állásával szemben helyes, midőn c nézetet maga sokból meríti, és sokszor ellentétes véleményeket is közöl, a nélkül hogy valamelyik részén állna; épp azért a történeti kritika legfeljebb a források felsorolására, azokkal való összehasonlításra és csupán a saját nézeteinek bíráló taglalására fog szorítkozni. Miután azonban, mint azt láttuk, majdnem az egész ókor bölcsészetét adja o kérdésre vonatkozólag, sokkal megfelelőbbnek tűnt fel, az ókor egyes tanait a tudomány mai állásáról megvilágítani, nem azért, hogy ez tán mértékkép alkalmaztatván, annak értéke megsemmisíttessék, hanem hogy lássuk, mennyire fejlődött, s mennyi időt szükségelt, hogy ennyire fejlődjék — a bölcsészet. — Hogy azonban Cicerónak magának állását a megismerés elméletével, s így saját állításainak becsével szemben is tudjuk, idézünk pár sort erre vonatkozólag. A Tűse. Disp. I. 9. fejezetében mondja: „Megfogom magyarázni (hogy t. i. a halál nem rósz), de nem úgy, mint Pythius Apollo hogy a mit mondok, az biztos és megdönthetien legyen, de mint egy közönséges ember valószínűséget keresve sejtelem segélyével, mert nem látom, hová lépjek túl a valószínűségen; biztosat mondanak azok, kik magokat bölcseknek vallják“ ; hasonlót mond a Tűse. II. 25. „Mi kik valószínű után törekszünk, s azon túllépni nem bírunk, készen állunk czáfolni makacsság nélkül, s megczáfoltatásunk sem haragít meg.“

Ezen nyilatkozatok őt az újabb akadémia hívének tüntetik fel, mérsékeltebb skeptikusnak, ki nem állítja ugyan, hogy az egész emberi megismerés igazolhatatlan, az egész bölcsészet hiábavaló ábránd, hanem a ki azért a valószínűséget túl nem léphető határnak tartja, s a stoi- kusok dogmatismusát elitéli. 8 habár újabban a skepticismus a kriticis- muson által a realismusban fel is olvadt: ki állítaná, hogy a metaphyII.