H. Hubert Gabriella: A régi magyar gyülekezeti ének (Budapest, 2004)

III. Az 1700-ig megjelent magyar nyelvű gyülekezeti énekeskönyvek története

egyes felekezeteknél az énekeskönyvek kanonizálására, de a gyakorlatban ez nem valósult meg, mivel az énekeskönyvek tartalmát és összeállítását zsinati határozat pontosan nem határozta meg, és a történelmi körülmények sem tették ezt lehetővé. Az evangélikusokat jellemzi a legváltozatosabb fejlődés. Huszár Gál 1574ben alaposan átalakította korábbi, őmaga által szerkesztett 1560/156l-es énekeskönyvét: egy többfunkciós, valamennyi vidék evangélikusai számára alkalmas gyűjteményt hozott létre. A szerkesztő alkotói talentumát jelző vagy a helyi hagyományokat, illetve a külföldi mintákat követő új és új kezdeményezések folyamatosan megújították az evangélikusok énekeskönyveit. Ilyen alkotó volt Bornemisza Péter és Beythe István (1582, 1590 k.); a helyi, ill. a külföldi minták követésére pedig a bártfai (1593; 1602/1614, 1640) és lőcsei kiadványok (1620 k., 1629, 1642) sorozata a jellemző. A felvidéki többnyelvű gyülekezetek egymás mellett élése és egymásra hatása, az evangélikusok gazdagabb zenei élete (többszólamúság, hangszeres zene), az adiaphoronnak tartott éneklés szabadabb felfogása, a kiadók nagyobb önállósága hozzájárult az evangélikus szerkesztmények változatosságához. Ugyanakkor feltűnő, hogy nem mutatható ki az evangélikusoknál a német minták másolása. Sőt, egyes német énekeskönyvtípusok meg sem jelentek náluk. 1692/96-ban jelent meg az új evangélikus énekeskönyv-típus előzménye, a ZMK, melynek története már átvezet a 18. századba. A református, debreceni énekeskönyv-sorozat (1569, 1570, 1572/79, 1579, 1586 k., 1590, 1602, 1616, 1620, 1632) csak látszólag mutat egyenes vonalú fejlődést. Mint láthattuk, egy-egy nagyobb hatású szerkesztő, mint Szegedi Gergely, Gönci György vagy Újfalvi Imre, új és új szempontokkal gazdagította a zsoltárokat az élen közlő debreceni kiadásokat. A változatlannak tűnő kiadások is apróbb eltéréseket tartalmaznak. Szenei Molnár Albert a Zsoltárkönyv és gyülekezeti énekeskönyv együttesét alkotta meg (Oppenheim, 1612), 1641-ben pedig Debrecenben nyomtattak ki egy gyülekezeti ima-énekeskönyvet, melynek sem előzményét, sem követőjét egyelőre nem ismerjük. Az unitáriusok támaszkodtak a legkevésbé a közös protestáns énekkincsre, ugyanakkor, talán éppen hátrányos helyzetükből következően, a legkonzervatívabbak voltak a szerkesztési gyakorlat tekintetében (Kolozsvár 1602/1615, 1632, 1697). A kolozsvári német unitárius gyülekezet által használt énekeskönyv hatása nem mutatható ki, míg egy-egy lengyel hatás nyomon követhető. Az unitáriusoknál a legszembetűnőbb a nyomtatványok kéziratos forrásokkal való szoros kölcsönhatása: a nyomtatási nehézségek miatt nagyobb szerepet játszott a kéziratos másolás. A halotti énekek az unitárius forrásokban mindig külön kiadványként jelentek meg. A 16-17. századi unitárius énekeskönyv-történet egésze tulajdonképpen felekezetinek minősíthető. 273