Kovács Sándor: Kis énekeskönyv (Pozsony, 1901)

II. Ünnepi énekek. (Az egyházi év.)

115 3. Bár hegy, halmok rengenének, Miket égi kéz emelt, S indulása a nagy égnek Végromlásra adna jelt: Azt ne gondold látván ezt, Hogy téged e perc elveszt. — Sión, tudd, te meg nem dőlhetsz, Míg oltalmad Istentől lesz. 4. Bár könnyűid omlanának Gyöngyükül a tengerbe, És elhalván hangja szádnak, Csak pihegnél, mint gerle; Bár vér volna bíborod, S kő megszánná nyomorod: — Sión, te ne félj gonosztól, Baj nem ér, míg benne bízol. 5. Bár hordozván zsarnok láncát, Érne kínos rabhalál, Ha hitedet el nem játszád, Utad égbe nyitva áll. Örvendj mindég és vígadj, Emlékezz, ki népe vagy? Sión, nincs több Isten egynél, Benne hát ne kételkedjél. 6. Óh ne csüggedj, ím az estnek Már leszálltak árnyai! Kihez ajkid oly hőn esdnek, Halld, atyádnak hangja hí. Ö gyalázat, kín helyett Néked jobbján ad helyet. Sión, a menny lesz te részed, Föld gyötrelmét hát ne nézzed. 7. Végső áldást mondj hazádra, Mely távolról int feléd; Égi honnak a határa Van már hozzád közelébb. Édes érzés mért fog el, Melytől olvad szív, kebel? — Sión, nemde minden más ott, Mondd, hová tűnt nagy sírásod ? 8. Angyalok, ti fényes lelkek, Zengjetek víg éneket! Mert már biztos partot lelt meg, Kit bús szélvész hányt-vetett. Már meggyőzte a halált, Istenéhez égbe szállt, — Sión, onnan számkivetni Nem fog téged soha senki. (Citliara Sanct.) IFJ. JESZENSZKY KÁROLY. 8*