Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-10-04 / 40. szám
Evangélikus Élet élő víz 2015. október 4. » 11 Egyensúly a „tenni” és „lenni” között A hónap igéje William Shakespeare klasszikus munkájában, a Hamletben olvashatók ezek a híres szavak: „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. / Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri / Balsorsa minden nyűgét s nyilait; / Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen...” Ezeken keresztül- ahogy Shakespeare mondja - látjuk, mi is az esszenciája a létnek. Évek óta foglalkozom a lenni kontra tenni koncepcióval. Az üzleti és szakmai világban a „tenni” alapvető tényező á munkánkhoz. Elkészítjük az „elvégzendő feladatok” listáját, naprakészen tartjuk a naptárunkat akár manuálisan, akár a számítógépen vagy okostelefonon, specifikus, mérhető célokat tűzünk ki és valósítunk meg lényegre törően - eladás, produktivitás, nyereség. Ezek mind a tenni-ről szólnak. De mi a helyzet a lenni-ve 1? Évekkel ezelőtt barátom, Jay Carty írt arról egy rövid cikkében - azóta is bennem maradt -, hogy miként a legtöbben, ő is úgy tekintett magára, mint „cselekvő” személyre. Felesége, Mary azonban arra kérte: ne arra összpontosítson, hogy mit tesz, hanem arra, hogy kicsoda. Idővel azt vette észre, hogy ez a hozzáállás forradalmasította az életét. Az évek során magam is inkább alkalmaztam az „egyszerűen csak létezés" gondolatát, mint a cselekvését. A legfontosabb forrásom a Biblia volt- csodálatos volt megismerni, hogy Mózes második könyvében (3,14) Isten úgy utal magára Mózesnek, mint „Vagyok”. Amikor Mózes megkérdezte, hogy mit mondjon Izráel fiainak, ki küldte az ő népének megszabadítására, Isten azt mondta neki: „Vagyok, aki vagyok’.’ Aztán meg azt: „így szólj Izráelfiaihoz: A Vagyok küldött engem hozzátok.” Úgy tűnik, ez magában foglalja a lenni kontra tenni magatartást. Te hogy ítéled meg magad? Cselekvő vagy? Jay Carty kiadott egy könyvet a Hegyi beszédről; olyan fiataloknak szánta, akik csapásokkal küzdenek az életükben. Ugyanakkor sok felnőtt is profitált Jay kreatív megvilágításából, ahogyan nyolc, színes képekkel illusztrált történeten keresztül magyarázta Jézus tanításait. A „Boldogok..!’ kezdetű mondatokban azt olvashatjuk, amit Jézus tanított a sokaságnak (Mt 5,3-12). Feltűnt nekem, hogy Jézus a „lenni” magatartást tanította, nem a „tenni”-t. A mi természetes hozzáállásunk a cselekvés; bizonyára mindannyian azért kapunk jutalmat, mert tesszük a dolgunkat, nem csak ülünk, és bámulunk ki az ablakon. De arra a következtetésre jutottam, hogy Isten nem feltétlenül veszi figyelembe minden cselekedetünket. Sokkal inkább foglalkozik azzal, hogy milyen a kapcsolatunk vele és azokkal, akiket ő helyez mellénk. Azzal, hogy milyenek vagyunk, nem azzal, hogy mit teszünk. Amikor el vagyunk foglalva a körülöttünk lévő dolgokkal, és arra sem vagyunk hajlandók, hogy legalább annyi időre lassítsunk, hogy figyeljünk Istenre, hogy imádkozzunk, vagy akár csak azzal foglalkozzunk, hogy ő mit vár tőlünk, akkor nagy kockázatot vállalunk, és elszalaszthatjuk azt, amit Isten akar tőlünk. Ahogy valaki egyszer megjegyezte: minden arról szól, hogy mit tudunk elérni - nem arról, hogy mire vagyunk képesek. Gondolj arra, hogy Isten képes a fénysebességnél is gyorsabban átszelni az egész Univerzumot, ezzel szemben mi csigalassúsággal haladunk. Már csak ezért is bölcsebbeknek kellene lennünk, és le kellene lassítanunk, hogy észrevegyük a körülöttünk lévők szükségeit, megtapasztaljuk Isten kezének munkáját, az ő jelenlétét, és odafigyeljünk arra, hogy mit szeretne kezdeni az életünkkel. Szükség van arra, hogy meg-megálljunk, figyeljünk és hallgassunk: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg hogy én vagyok az Isten!”, ahogy a Zsoltárok könyve emlékeztet minket erre (46,11). Ha megfogadjuk ezt a parancsolatot, és alkalmazzuk az életünkben, csodálkozva látjuk majd, mennyi mindent megvalósíthatunk! ■ Jim Langley Forrás: Monday Manna „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kellfogadnunk’.’ (Jób 2,10) Az elfogadás az alázat magatartása. El tudom fogadni mások tanácsát, véleményét, vezetését, ajándékát. Bizony nem könnyű. Mert senki sem tudja nálam jobban a dolgokat. Ha jobban tudná, és ezt látnám, megváltoznék. De nem tudja jobban, ezért nem is változom. Igazodjon mindenki hozzám. Ha nem teszi, elhatárolódom tőle, vagy kizárom az életemből, gondolataimból, azok közül, akiket támogatni akarok. Az ilyen ember egyszerűen nincs. Átnézek rajta, vagy fölényes tudásom birtokában legföljebb kioktatom és lehengerlem. - Hát igen, az ilyen ember még az utcán is úgy megy, hogy ki kell kerülni, mert különben nekem jön. A másik elfogadásának hiánya abból következik, hogy nem tudjuk elfogadni Istent és az ő véleményét. „Nagyban” ez az evolúció kérdésében látszik: azt mondja az ilyen ember, hogy nincs Isten. Mert akkor nem felelős, mint teremtmény, a teremtőjének. Ha nincs Isten, azt teszek, amit akarok, amit én látok jónak. Ha nincs Isten, akkor a Tízparancsolat sem kötelezhet semmire. „Kicsiben” az egyik hétköznapi megjelenési formája ennek az, hogy azt mondja az ilyen ember: „Nem hiszek Istenben, mert kértem, hogy gyógyítson meg, és nem tette; milyen rossz az Isten. Mert hol az Isten, ha annyi szenvedés van a világon; ezt érdemeltem?!” Először is: miért perlekedik Istennel az, aki nem hisz benne? Vagy mégiscsak létezik? Másodszor, Istenünk nem „kívánságautomata” hogy bedobok egy százast, és gombnyomásra jön a válasz és a megoldás. Végül: amikor jó dolgunk van, akkor miért nem teszünk föl kérdéseket, és vagyunk hálásak a sok jóért? Urunk mindentudó és mindenható, ő jobban tudja, hogy mi válik a javunkra. Olyan szempontjai is vannak, amikor cselekszik (vagy nem cselekszik), amilyeneket mi elképzelni sem tudunk. Olyan céljai vannak velünk, amelyekre magunktól nem vágynánk, és nem is tudnánk gondolni. És a legnagyobb ajándék az, hogy az Úr Jézus meghalt értünk - értem is - a kereszten, hogy bűnbocsánatot szerezzen áldozata árán. Ez az, amit nem érdemeltünk! Ez az, amiről az ének szól: „Ó, érthetetlen kegyelem, mely rég utánam járt, / Ki tévelygőn, vakon bolyongtam utamon, / Egyszer csak rám talált.” Amikor valaki kemény, önző és hitetlen életében meglátja, hogy mégiscsak elveszett, mégiscsak elégtelen úton jár, az föltekint, mint Pál: „Ó, én nyomorult ember! Ki szabadít meg engem e halálnak testéből?” És meghallja a választ, amint Jézus gyengéd szeretettel mellé lép, s ahogy a Bibliában olvassa: „Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Róm 7,24-25; újonnan revideált Károli-ford.) Az ilyen ember igazán értékeli Jézust, a kegyelmet, a Bibliát, a szentséget. És ragaszkodni fog mindig az Úrhoz, és hálás lesz az ajándékaiért. Jób tudja mindezt. Sok nehézségen és próbán ment át. De szinte megrögzötten bízik abban, hogy Isten vele van, és ez elég. Ő elég a boldogsághoz és üdvösséghez. Ha elfogadtad/kaptad a nagy jót, könnyű lesz elhordozni a kisebb rosszat, mert a mérleg nyelve mindig azt mutatja: az Úr örök országa mindennél többet ér. Neked is? Akkor könnyen el fogod viselni őérte a nehézségeket is. Ahogy énekeljük is: „A legnagyobbat Jézusban / Te már megadtad régen, / Őbenne üdvösségem van, / Megmostál szent vérében. / Mért kétkednék kegyelmedben? / Ha Jézust adtad érettem, / Te el nem hagyhatsz engem!” (EÉ 87,5) ■ Széll Bulcsú A jobb rész „Az Úr azonban így felelt neki: »Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.«” (Lk 10,41-42) A két betániai nővért, Mártát és Máriát úgy szokták szembeállítani egymással, mint a keresztyén élet két ellentétes pólusának a képviselőit. Mártában az aktív keresztyénség fáradhatatlan szolgálatát, Máriában pedig a passzív keresztyén lélek áhítatos, készséges feltárulását szoktuk szemléltetni. Márta nem győz eleget buzgólkodni az Úrért, hogy kedvében járjon. Mária viszont a lábaihoz telepedve szomjas lélekkel szívja magába az ő beszédeit. Ebben a szembeállításban sok igazság van. De a keresztyén életnek ez a két vonása nem választható el egymástól, csak együttvéve teszik igazában a keresztyén életet. Ebben a történetben éppen az a nevezetes, hogy aktivitás és passzivitás egymástól különváltan látszik megtestesülni a két szereplőben. Ha hűek akarunk maradni az igében feljegyzett tényékhez, nem térhetünk ki az elől, hogy Márta itt nem követésre méltó példaként áll előttünk. Gyengéd és szelíd szavakkal, de szemrehányást tesz neki Jézus. Máriának ad igazat, és Márta panaszával szemben védelmébe veszi őt. Mártának pedig meg kell szégyenülnie, hogy gazdagabb legyen egy tanítással. Miért érte Mártát Jézus szemrehányása? Hátha ránk is vonatkozik ez? Márta és Mária magaviseletében az első különbségre azzal mutat rá Jézus, hogy az egy szükséges dologgal szemben az a sok nem volt szükséges. Márta jóval kevesebb fáradozással is eleget tehetett volna a vendéglátás támasztotta feladatoknak. Igaz, hogy Jézusért tette, de Jézusnak ez a túlbuzgó foglalatosság nem kellett, jobban örült volna, ha Márta odaül Mária mellé. Jézusnak nem a dúsan terített asztallal és nem a túlfokozott kényelemmel lehetett kedvessé tenni a vendégség óráit. Mária sem vonta ki magát az olyan munka alól, amelyet el kellett végezni. Márta tévedése abban áll, hogy nem ő volt az ura a dolgának, hanem a dolga lett úrrá őfölötte. De milyen nagyszerű felfedezés rájönnünk arra, hogy a ránk szakadt kényszerűség folytán kevesebbel beérve voltaképpen nem vesztettünk semmit! Nagyon jól megvagyunk egyszerűbb viszonyok között is. Erre figyelmeztette Jézus Mártát. Az a boldog ember, aki rájön arra, milyen kevés dolog az, ami igazán „szükséges” A másik fontos különbség Márta és Mária között: „Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik ő tőle’.’{ Károli-ford.) Jézus azt dicséri Máriában, hogy jól kiválasztott ajándék felé nyújtotta ki a kezét, és úgy megragadta, hogy senki sem foszthatja meg tőle többé. Márta idővel megértette a nagy tanítást: ha Jézus valakihez betér, mindig azért teszi, hogy ő adjon, nem pedig azért, hogy őneki adjanak. Márta másik hibája az volt, hogy nem vette észre: az a munka, amelyet el kell végeznie, nem az ő ajándéka, amellyel Jézust gazdagítja, hanem éppen fordítva - az ő számára ajándék. Hányszor csillogtatta meg Jézus azt a nagy igazságot a tanításában, hogy az engedelmes szolgálat a legfelségesebb iskola, amelyben az ember előtt csodálatos titkok nyílnak meg, amelyeket különben sohase értett volna meg! És hányszor mutatta meg az ő tulajdon példájával, hogy a terhek odaadó elhordozása a mennyei Atya akaratának a cselekvésében nem erőt fogyasztó áldozat, hanem valóságos eledel, amelytől erősödik, izmosodik, nő az emberi lélek. Ahhoz, hogy az ember tevékeny életét valóban ez a lélek hassa át, éppen az a magatartás szükséges, amelyet Mária tanúsított: „...Jézus lábainál leülvén, hallgatja vala az ő beszédét’.’Márta szolgálatában az volt a fő hiba, hogy kiszorította a hamar elszálló órákból Jézus beszédeinek csendes, figyelmes hallgatását. Nem tragédia az, hogy valaki a házánál üdvözölhette Jézust, és nem ért rá arra, hogy Jézus nyugodtan beszélhessen vele? Micsoda alkalmat szalasztott el ezzel! Micsoda pótolhatatlan veszteséget okozott magának! Mária valóban a jobb részt választotta! A mai világ egyre fenyegetőbb betegsége: úrrá lett felettünk a tevékenység mámora. A folytonos hajszában már nem is tudjuk, miért futunk, mert nem volt időnk komoly magunkba szállással számot vetni az élettel! Nekünk nincs szükségünk arra, hogy lelki elmélyedésért Indiába vagy Kína kolostoraiba menjünk tanulni - elég nekünk az evangélium tanítása az „egy szükséges” dologról. ■ Szenczi László HETI ÜTRAVALÓ „Mindenki várakozva néz rád, és te idejében adsz nekik eledelt’.’ (Zsolt 145.15) Szentháromság ünnepe után a 18. héten az Útmutató reggeli s heti igéinek kettős üzenetük van. Az aratási hálaadó ünnep Isten gondviselő szeretetét hirdeti. „Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az ő kegyelme!” (Zsolt 118,1; LK) Jézus az élet kenyereként táplál minket az örök életre; a mi válaszunk az istenfélelem és a megelégedés lehet, mert „megáldottad, Uram, a te földedet” (GyLK 727). A bolond gazdag példázatával Jézus figyelmeztet:,Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg!’ Aki az ő országát keresi, s nem magának gyűjt, az az Isten szerinti gazdag. „Mert ahol a ti kincsetek van, ott lesz a ti szívetek is!’ (Lk 12,15.34) Pál a gyülekezeti célokra való önkéntes adakozás áldásairól szól: „a jókedvű adakozót szereti Isten”. S bőkezű adományunk „sokakat hálaadásra is indít Isten iránt. Mert e szolgálat eredményességéért dicsőítik majd Istent...” (2Kor 9,7.12-13) A korántsem „hétköznapi" igék pedig kérnek, járjunk elhívásunkhoz méltó szeretetben, mert: „Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is!’ (íjn 4,21) Ámde: „Nem az a szeretet, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelésül a mi bűneinkért.” (íjn 4,10; LK) Luther tanítja: „Az igazi szeretet nem csupán beszéd, hanem élő, megbizonyító cselekedet: a Krisztus beszédének megtartása. Az ilyen szeretet harcol s győz. Mert az igazi szeretet mindent meg is tesz s örömmel elszenved azért, akit szeret.” Pál rólunk is ezt gondolná: „A testvéri szeretetrőlpedig nem szükséges írnom nektek, hiszen titeket Isten tanított az egymás iránti szeretetre, és mert gyakoroljátok is ezt minden testvér iránt...” (iThessz 4.9-10) S az ifjú Timóteust tanítja: „A parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitbőlfakadó szeretet. (...) Ez pedig a boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium..’.’ (íTlm 1,5.11) Salamon így énekelt: a szeretet mindennél drágább kincs! „Bizony, erős a szerelem, mint a halál... Úgy lobog minta lobogó tűz, mint az Úrnak lángja. Sok víz sem tudja eloltani a szerelmet.. ’.’ (Énekek 8,6- 7) Az első gyülekezetben hét diakónust választottak a görög nyelvű zsidó keresztyének szolgálatára. Az apostolok feladata ezután: „... mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett. (...) Az Isten igéje pedig terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma...” (ApCsel 6,4.7) Jézus közbenjáró szeretete a kereszten is folytatódott; ott így könyörgött a megfeszít(tet)őiért: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34) így magyarázza Hegyi beszédében az érvényben maradó törvényt: „...ha a ti igazságotok nem múlja felül az írástudók és farizeusok igazságát, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába!’ (Mt 5,20) A törvény betöltése a szeretet (lásd Mt 22,34- 40; Róm 13,10) „Szeretni: nem puszta szó, / A szeretet élő való. / Mi Jézustól tudjuk: mi az igaz szeretet.” (EÉ 574,1) ■ Garai András IXOYC
