Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-12-13 / 50. szám
6 -m 2015. december 13. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet „Mint az angyalok.. Szovjetellenes összeesküvésért elítélt politikai fogoly apa e témára érzékeny gyermekeként először azt hittem, hogy személyes érintettségem miatt képtelen leszek végigolvasni a mostanában Nobel-díjassá lett Szvetlána Alekszijevics Elhordott múltjaink című „Szovjetuniókaleidoszkópját”. (A kőkemény interjúkból álló kötet novemberben jelent meg az Európa Könyvkiadónál.) Hogy azután mégis sikerült, s a hatalmas dokumentumanyag nem terült nyomaszó vörös fellegként napjaim fölé, az csupán annak köszönhető, hogy a vaskos könyvben tudatosan kezdtem vadászni a nem túl gyakori hitéleti, hitközeli pillanatokra. Mi tagadás, sokkalsokkal kevesebb az ilyen, feloldó és megnyugtató közjáték az egykori Nagy Testvér, a Szovjetunió jócskán elhordott múltjában, mint azok az epizódok, amelyekben a megszólalók mindmáig a „Marx és Sztálin az Isten” bűvöletében tengődnek. Amikor azonban mégiscsak rátaláltam néhányra, az rendkívüli örömet és megkönnyebbülést okozott. Ezeknek a sorában talán a legmegrendítőbb egy negyvenkilenc éves kerületi párttitkárnő vallomása, akinek a nagyanyja „nem Istenben hitt, hanem a kommunizmusban”, apja pedig holtáig a vörös lobogó dicsőségét, a kommunizmus visszatérését emlegette. Mégis, ugyanez az apa „zsigeri pártemberként” bár, mégis szinte a Biblia szavaival és főként annak szellemiségét felidézve beszélt családjának az 1939-1940-es finn-orosz hadjáratban szerzett tapasztalatairól: „Az ő háborúja téli tájban zajlott: erdő, méteres hó... A finnek sítalppal a lábukon, fehér terepköpenyben harcoltak, mindig váratlanul jelentek meg, mint az angyalok. »Mint az angyalok« - ezt apa mondogatta róluk... Apa... az én apám csak fél évet harcolt, aztán fogságba esett. Hogyan történt? Egy befagyott tavon át indítottak támadást, az ellenséges tüzérség meg szétlőtte a jeget. Kevesen tudtak kiúszni a partra, akiknek meg sikerült, kimerültén, fegyvertelenül értek oda. Félmeztelenül. A finnek a kezüket nyújtották nekik. Menteni kezdték őket. Volt, aki megragadta ezeket a kezeket, és volt... volt, aki nem fogadta el az ellenség segítségét. így voltak kiképezve. Apa viszont belekapaszkodott egy ilyen kézbe, őt kihúzták. Jól emlékszem, milyen csodálkozva mesélte ezt: »Snapsszal itattak, hogy átmelegedjek! Száraz ruhát adtak rám! Nevettek, és a vállamat veregették: megúsztad, te Iván!« Apa azelőtt soha nem látta az ellenséget közelről. Nem értette, minek örülnek.” (Iván Ildikó fordítása.) 1940-ben véget ért a finn-szovjet hadjárat első szakasza, s a szovjet-finn hadifogolycsere ideje is eljött. Azonban míg a finnek öleléssel, kézszorongatással fogadták visszakapott bajtársaikat, a frissen kiszabadult szovjeteket kutyás őrök tömege és szögesdrót fogadta. És szörnyű ítélet: hat év láger hazaárulásért - mert áruló az, aki az ellenség segítségével menti a bőrét. Az epizódban nyilatkozó párttitkárnő apja a hírhedt vorkutai táborba került, ahol dermesztő hidegben építették a vasutat a politikai foglyok. És nem az ellenség, nem a finnek nyomorították meg testben-lélekben a hátralévő időre, hanem az övéi. Ezt a krónikát megismerve számos dolog az eszünkbe juthat. Elsőként talán az, hogy ugyanezek az ellenségnek a bajban kezet nyújtó, életmentő finnek az 1940-es, március 15-én megkötött moszkvai békeszerződést követően 422 ezer embert menekítettek ki hősies következetességgel a szovjet kézre került Karéliából, csecsemőktől az aggastyánokig. Nagy öröm és csöndes büszkeség lehet nekünk, magyaroknak, hogy az Európa nagy országai által magukra hagyott északi testvéreink tőlünk mégis kaptak egy hadosztálynyi, bátran küzdő, csak a sífutásban nem éppen jeleskedő „unkarilainen” katonát, ezzel is szorosabbra fűzve a népeink közötti szeretetet. A második, de nem másodlagos megjegyzésünk pedig az lehet, hogy a szovjet és a finn katonák viselkedése közötti különbség nemcsak politikai-történelmi, hanem egyszersmind hitbéli kérdés. 1939-ben, a szovjet-finn téli háború első szakaszának idején, ha nem is mindegyik finn katona volt hívő és gyakorló evangélikus, de közülük még nagyon sokan. Olyan ősökkel, akiket bízvást nevezhetünk a templomos falvak népének. Ehhez képest milyen lelki vértjük, milyen útravalójuk lehetett a szerencsétlen szovjet kiskatonáknak? Néhány kopár pártmantra, ádáz fenyegetésekkel dúsítva, semmi több. Végül, túl a finn közkatonák egyéni vallási hátterén, viselkedésüket nyilván az is meghatározhatta, indulataikat fékezhette, hogy főparancsnokuk, Mannerheim tábornok, aki ifjú éveiben a cári hadsereg tisztje volt, ha szabályos templomjárónak nem is, hívő evangélikusnak bízvást nevezhető. Akit, utolsó kívánságát tiszteletben tartva, egész életében viselt nagy aranykeresztjével (amelyet feltehetően a cári időkben kapott még!) a nyakában temettek el, az egész keresztény világ tiszteletétől övezve, 1951 januárjában. Mint minden Finnországban többször megfordult magyarnak, nekem is újra meg újra el-elmondták ottani barátaim az orosz és a svéd gyarmatosítás elleni, folklórjuk részévé vált, közkedvelt mondókájukat. Amelynek hadüzenetszerű keménységéhez képest a Szvetlána Alekszijevics által felidézett epizód: maga a színtiszta líra. És az egykori, végül három lépcsőben megvívott finn-szovjet háború keretein túlmutató, minden háborús helyzetre érvényes erkölcsi alapelv: hogy nincs az a politikai, egyházi megfontolás, érdek, sértettség és bosszúvágy, amely feloldozna bennünket, embereket az embertársaink iránti szeretet, a segítségnyújtás parancsa alól. Ember embernek farkasa. Igen, egyre ordasabb. De aztán Isten mindig küld nekünk olyan embertársakat, akik olyanok, „mint az angyalok”. Ennek teljes és megingathatatlan bizonyossága lehet az egyik legszebb ajándékunk, most, 2015 szorongásokkal teli késő adventján! És ezért örülök annak, hogy az Elhordott múltjaink riasztó kacathalmában, a Nagy Szovjet Turkáló piszkos és rongyos vörös drapériái között tiszta, gyógyító gyolcsdarabkák is várják az olvasókat. ■ Petrőczi Éva Advent, 1945 Két jegyzőkönyvecskére leltem nemrégiben. Egy észak-erdélyi fiatalember (boldogult édesapám) naplókötetére, amelyet még szülőfalujában kezdett írni 1944- október í-én. Az akkor éppen huszonegy éves levente - november 16-tól már a 8/II. 6. számú honvédezred katonája - nyitott szemmel és érzékeny lélekkel élte át a második világháború utolsó fél évét, majd az amerikai hadifogságot Franciaországban, a hírhedt maillyle-campi táborban, a szabadulást, végül a hazatérést 46 márciusában. Történészek, politikusok, a „közbeszéd” oly sokszor emlegeti ezt az időszakot, s már könyvtárnyi az irodalma, de hogy mit látott, mit gondolt, hogyan érzett ugyanakkor egy parasztfiú, egy egyszerű magyar honvéd, arról vajmi kevés híradás szól. A zömében fogságbéli napló szinte minden sorát érdemes lenne idézni! Ez alkalommal csak két, éppen hetven évvel ezelőtti adventi bejegyzést szeretnék közzétenni - a tisztelet és a tisztesség miatt - betűhűen. ■ OzSVÁTH SÁNDOR 1945. XII. 2. Keserű álom. Boldogtalan viszontlátás. A drága szeretteim nem ösmertek rám. Niemuller hite s kitartása 1938-45 ig bevoltsorozva Ő egy tengaralatt járó torpedó romboló kapitánya volt Hogyan imádkozzál Máté ev. 6 r 6 v 1945. szent karácsonyest, nagyon szomorú és keserű számomra. Lélekbe haza szállók. 1945. XII. 25 - reggeli Isten tisztelet után, nagyon, nagyon boldogkarácsonyt ünnepeltem. 14 en voltunk Ezredesek, törzstisztek s honvédek, rangs protekció nincs. A Jézus ma az én szívembe is beköltözött. Karácsony másod napján vettem úrvacsorát Angyalok itt és most Eleinte titokzatos világot sejtettünk a rendelő mögött. A szüléinknél idősebb, falusi körorvos, a Gyógyítás Jóska bácsi feleségével ott lakott a szolgálati lakásban. A gyerekeik már kiröpültek - szokatlan csend volt náluk mindig. Néhanapján előfordult, hogy fél órára Gyógyítós Jóska bácsi felesége vigyázott ránk. (Talán míg édesanyánk a fal túloldalán várt a sorára.) A lakásban uralkodó rend, a különös szagok és a felejthetetlen, arasznyi játék állatok emléke elevenen él bennem. Ahogy az a döbbenet is, amelyet a kedvesen szigorú Angyal néni neve hallatán éreztem. Én az angyallal kapcsolatban odáig csak a karácsonyt tudtam! A lágy hangzású szóról sem kiűzetés, sem lángpallos, sem az ítéletnapi harsonaszó nem jutott még eszembe. Az meg aztán végképp nem fért a fejembe, hogy hívhatnak így valakit: hogy lehet egy ember - angyal. Azóta sok évtized telt el. Tudom, hogy az angyalok Isten követei. Az ő üzenetét hozzák, őt képviselik az életünkben. Természetfölöttiek, de személyiségük van. Nem véletlen, hogy a képzőművészet emberarcú, ember alakú angyalokat sorakoztat elénk. Elsősorban a mennyei liturgiára, az Úr dicséretére és szolgálatára teremtettek, de az Isten fiainak támogatása is lehet a feladatuk: „Vajon ezek nem szolgáló lelkek-e mind, akik azokért küldettek szolgálatra, akik örökölni fogják az üdvösséget?” (Zsid 1,14) Az azóta eltelt évtizedek arra is megtanítottak, hogy az angyalok nemcsak emberarcúak, hanem bizony személyi igazolványuk is lehet. Sőt lakáskulcsuk, örömük és bánatuk, kedvenc ételük és földi hivatásuk. Döbrentey Ildikó és Levente Péter sorsfordító találkozásokról számolnak be első közös kötetükben. Egy ihletett pillanatban ugyanis rádöbbentek arra, hogy mindig állt mellettük valaki, amikor tragédia, gyász érte őket, amikor nehézségekkel kellett megküzdeniük vagy kilátástalannak látszott minden. Ott állt valaki, amikor fontos döntést kellett hozniuk, vagy csak épp hiányt szenvedtek valamiben. Az angyalok önkéntes segítőik az élet különféle területein: a családban, a munkában, az alkotásban vagy a faluban. Az angyalok ismérve, hogy éppen jókor érkeznek, hogy kérés nélkül is tudják, mit kell tenniük, hogy tapintattal és szeretettel vagy éppen kíméletlenül és szeretettel megmondják a tutit. Azt, ami előrevisz. Sebet kötöznek, de nem támogatják a sebek nyalogatását. Befogadnak, de betartják az egészséges határokat. Fegyelmeznek, de nem uralkodnak. Szolgálnak, de nem kiszolgálnak. Ildikótól és Pétertől megtudhatjuk, hogyan lesz valaki a gondoskodás angyalává, vagy a felelősségé. Kiből válhat a biztonság angyala, és kiből az alkalmazkodásé. Kik azok, akik csak finom csillámot szórva átsuhannak az életünkön, s ki az, aki egy életre társunkká, földi őrangyalunkká válik. A szellemesen elmesélt, gyakran mosolyt vagy könnyeket fakasztó történetek bármelyikünkkel megeshettek volna. Talán ebben rejlik a varázs: annyira emberiek, annyira hétköznapiak, annyira hitelesek, hogy a kötet végére érve azon kapjuk magunkat, saját angyalaink katalógusát kezdjük összeállítani. Sokat panaszkodó embertársaink között, sérelmeket számon tartó társadalomban nem ez-e a legtöbb? Rádöbbenni a csodákra (áldozatra, őszinteségre, szeretetre, bölcsességre, kötődésre), azokra a hétköznapinak látszó emberekre, akik Isten akaratát vagy üzenetét, elismerő simogatását vagy fegyelmező nyaklevesét, dorgálását vagy vigasztalását képviselték életünkben. Hasznos lenne összeállítani saját angyalaink katalógusát. Megköszönni őket - sőt megköszönni nekik. ■ ZÁSZKALICZKY ZSUZSANNA Döbrentey Ildikó - Levente Péter: Őrangyalok - személyi igazolvánnyal. Sorsfordító találkozásaink. Szerkesztette Győri Virág. Harmat Kiadó, Luther Kiadó, Ekhó Kiadó, Budapest, 2015. Ára 2500 forint. Presbitertalálkozó Sikátorban A Bakonytamási, a Bakonyszentlászlói és a Sikátori Evangélikus Egyházközség presbiterei november 28- án, szombaton tartották hagyományos találkozójukat, ezúttal a sikátori művelődési házban. Az együtt töltött délutánt közös játékkal kezdték, majd előadást hallgattak, és együtt vacsoráztak. A férfiak Reöthy Gábor lovasoktató segítségével az íjászatban próbálhatták ki magukat, az asszonyok kvízjáték és kavicsfestés terén jeleskedhettek. A vidám pillanatok után következtek a komolyabb témák. Szakos Csaba lelkész meghívására dr. Fischl Vilmos evangélikus lelkész, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára tartott előadást a résztvevőknek az iszlám vallásról és mentalitásról, illetve az aktuális európai helyzetről. Gondolatébresztő mondatai hozzászólásra ösztönözték a presbitereket. A jó hangulatú étkezést a gyülekezetek területén élő gyermekek által összeállított ádventi koszorúk, valamint az ádventi témában készült rajzok zsűrizése követte. Az alkotásokat Szemerei János püspök és Fischl Vilmos értékelte, óvodás, alsó tagozatos, illetve felsős kategóriában odaítélve a díjakat a legjobbaknak. Az alkalmat rövid áhítattal zárta a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke. Zak 9,9 alapján tartott prédikációjában Szemerei János kiemelte: Isten nem teljesíti az emberi várakozásokat - mégis várakozáson felül beteljesíti minden ígéretét. ■ Adámi Mária felvétele
