Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-12-06 / 49. szám
io 41 2015. december 6. FÓKUSZ Evangélikus Élet Az emberi méltóság tisztelete szóban és írásban ► Szokatlanul fajsúlyos témával kockáztatjuk megkínálni Fókusz oldalunk olvasóit, remélve mindazonáltal, hogy ez az eredendően „belső használatra” készült tanulmány sokak körében talál (meg)értő fogadtatásra. Mert az értékközvetítés problematikája talán nem kizárólag a lelkészeket, illetve a keresztény médiamunkásokat, pedagógusokat foglalkoztatja. Bár a szerző még szeptemberben, a Protestáns Újságírók Szövetségének balatonföldvári médiaműhelyén osztotta meg gondolatait hallgatóságával, a publikálás időzítésének van némi aktualitása. Karácsony Sándor és a magyar pszichológia címmel november 21-én a Dunamelléki Református Egyházkerület budapesti székházában rendezett egész napos konferenciát a Magyar Pszichológiai Társaság pszichológiatörténeti tagozata és a nagy pedagógus szellemi örökségét ébren tartó Csökmei Kör. És mint arról a következők híven tanúskodnak, Karácsony Sándor (1891-1952) öröksége az értékközvetítés minőségének vizsgálatához is kiváló kiindulási alap... (A szerk.) ■ Heltai Miklós Mivel tanulmányomnak a szervezők által megjelölt tárgya az értékközvetítés minősége, bevezetésként engedjenek meg egy rövid értéktani összefoglalót. Értéktannal (axiológia - axios = „értékes”, logos = „tudomány”, ógörög) Magyarországon kevesen foglalkoztak. Böhm Károly (1846-1911) kolozsvári egyetemi tanár Axiologia vagy értéktan című könyve 1906-ban, Karácsony Sándor professzor (1891- 1952) A magyarok kincse című műve (alcíme: Értékrendszer és axiológia) 1944-ben jelent meg, azóta írt rendszeres értéktani műről nincs tudomásom. Szerencsére Karácsony Sándor (aki nem mellesleg hívő református volt) szemlélete igen modern, mivel pedagógusként is, filozófusként is meghaladta az egyoldalú, individualista szemléletet, és minden lelki jelenséget relációkban vizsgált. Gyakorlati és elméleti pedagógiai tevékenységének tapasztalatai alapján állapította meg, hogy a hagyományos nevelési eljárás, melyben a nevelő érzelmi, értelmi, akarati értékek és ismeretek közvetítésével és ilyen irányú ráhatásokkal neveli a növendéket, mindig kétséges eredményű, mivel a másik felet, a gyermekifjút csak a nevelés tárgyának tekinti, nem magával egyenjogú, autonóm lénynek, így együttműködés közöttük csak nagyon korlátozott mértékben lehetséges. (Vigyázat: a gyermekifjú egyenjogú, de mivel kiskorú, nem egyenrangú, a fogalomzavar e vonatkozásban sok pedagógiai tévedés forrása.) Viszont a művészeti, a nyelvi és a társadalmi relációkban már régóta működnek ember és másik ember között azok a kapcsolati formák - művész és közönsége, beszélő és hallgató, irányító és irányított -, melyekben az aktív fél tiszteletben tartja a másik autonómiáját, s megvalósulhat kölcsönhatás, értékcsere. Mivel ezekben a relációkban a szerepek természetes módon cserélődnek, mindkét fél beleadhatja a maga részét a tevékenységbe, felnőtt-gyermek, felnőtt-felnőtt viszonylatban egyaránt. * * * * Értékközvetítésről lévén szó, meg kell néznünk, hogy általában mit jelent az érték fogalma, s melyek a legfontosabb értékek, melyeket a protestáns médiában közvetíteni akarunk. Ha azt mondom, hogy érték az, ami ér valamit, nekem is, másnak is, amiért hajlandó vagyok adni, áldozni, amiért a másik is hajlandó adni, áldozni: akkor azt is mondom, hogy érték sincs másik ember nélkül. Ha azt mondom, hogy a bölcs, a szép, az igaz, a jó, a szent: értékek, akkor viszont azt mondom, hogy - mivel a felsoroltak Isten attribútumai - az érték nemcsak ember és ember viszonyulásának „terméke” hanem ember és transzcendens viszonyulásáé is. (Materialistáknak szoktuk azt az engedményt tenni, hogy a transzcendenst helyettesítsék, ha akarják, a humanista eszmék világával.) Az axiológia, az értéktan, Böhm Károlyé is, Karácsony Sándoré is ezért beszél esztétikai (régies elnevezéssel széptani), továbbá logikai-tudományos és erkölcsi-etikai értékekről, valóról és kellőről. Míg azonban Böhm Károly a hagyományos európai individuális normák alapján határozza meg a szép, igaz és jó fogalmát (például szép az, ami érdek nélkül tetszik), s transzcendens vonatkozásaikkal kapcsolatban az ind filozófiát is segítségül hívja, addig Karácsony Sándor a zsidó-keresztyén transzcendencia alapján minden lelki tartalmat végiggondol, az értékeket is, mindkét reláció vonatkozásában. Leszűkítve most a kérdést értékhordozás szempontjából azokra a társas pszichológiai formákra és alapviszonyokra, melyek között általában mozgunk, tudnunk kell, hogy a művészeti alapviszony értéke a forma, a nyelvi alapviszonyé az érvényesség, a társadalmié az aktív fél lelki többlete, az áldozatkészség. A társas viszonyok logikai tartalmát tekintve viszont a nyelvi jelek egyértelműsége, a művészi jelképek őszintesége és a társadalmi cselekvés önzetlensége a valódi értékcsere-kapcsolat sine qua nonjai. * * * Az értékcsere és értékközvetítés felsorolt alapértékei önökre, újságírókra és ránk, pedagógusokra többletfeladatokat rónak. Gondosan kell megformálnunk a szöveget szóban és írásban (például minimális követelmény, hogy a műnek legyen eleje, közepe, vége), s kerülni kell a felszínesség vagy az álmeghatódás mindenféle rekvizitumát (hadd ne hozzak föl példákat). A tartalmi érvényesség egyik alapfeltétele például az, hogy csak olyan kérdésben foglaljunk állást, amelyben kompetenciánkat többszörösen ellenőriztük, az egyértelműségé meg, ha más nem, az, hogy használjuk, ha kell, az idegen szavak szótárát meg az értelmező szótárt, egyebekről nem is szólva. Ami az áldozatkészséget-önzetlenséget illeti, abban jussunk el legalább odáig, hogy ne önmagunkat dokumentáljuk folyamatosan, ellenben ne sajnáljuk az időt partnerünk igazságának megértésére és megértetésére. Ráadásul külön hangsúlyoznunk kell: számunkra, magyar emberek számára a magyar nyelv, a magyar népművészet, a klasszikus magyar művészet, a magyar társadalom szokásrendje, tradíciói, történelmi tudatunk tárgyi és szellemi dokumentumai az egyértelműség, őszinteség és szabadság igazán érthető és elfogadható értékei és értékhordozói. Ha viszont nekünk kell megítélni művészeti, nyelvi-tudományos és társadalmi produkciókat, jelenségeket, akkor haszonnal vehetjük figyelembe Karácsony Sándor véleményét az ember és transzcendens viszonyulásának értékkritériumairól: csak az az igazi művészi szépség, amely az örök emberit jeleníti meg (hisz saját képére és hasonlatosságára formálta az embert a Teremtő); csak az nyelvi-tudományos igazság, amely a megmagyarázhatatlan evidenciájára tör, tehát nem nagyképű, nem deklarálja magát mindentudónak. És csak az önzetlen, viszonzást nem váró, sőt saját jóságát magában sem tudatosító tett szabad, sőt szabadító. * * * Ebben a körben, protestáns újságírók előtt (engedjék meg, hogy az egyszerűség kedvéért a továbbiakban így nevezzem az írott és hangzó, hagyományos és elektronikus sajtó munkásait) nem lehet kétséges az sem, hogy mi az a mindent magába foglaló üzenet, legfőbb érték, amelynek minőségi közvetítéséről valójában szó van. Azt azonban látnunk kell, hogy ez az egyetlen és igazi érték is: üzenet, s az üzenet a másik embernek szól, hogy meghallja, megértse (lásd a kommunikációelméletet, melynek atyja - szintén nem mellesleg — Karácsony Sándor). Aki tehát az üzenet továbbadására vállalkozik, gondolja meg, hogy másik ember nélkül hiábavalóvá teszi az örömüzenetet, a másik ember viszont csak akkor hallgat oda, ha van miért. Egyoldalú kinyilatkoztatásokkal azonban az üzenet - akár a pedagógiában - az újságírásban sem juttatható el a felhasználóhoz. Az újságíró azonban nem lelkipásztor, tehát csak újságíróként vallhat, annak a műformája meg nem prédikáció, hanem például tudósítás, riport, kritika, esszé, tárca stb. Kétségtelen, hogy az értékeket hordozó, színvonalas kommunikáció megkönnyítheti ennek az üzenetnek a megértését, s az is, hogy Istenhez csak a szép, az érthető és a jó szó méltó, őt azonban - mivel emberi dolgok - magukba nem foglalhatják. Eszközként csak az előbb felsorolt formákat és értékeket vehetjük jó lelkiismerettel igénybe, mint amelyek megkönnyíthetik a hozzá vezető utat. Életünk hitelesítő bizonyságtételét - újságíró esetében például az alázatosan vállalt szolgáló újságíróéletet - azonban nem helyettesítheti a mégoly színvonalas értékközvetítés sem. Mindez kötelező normát jelent az önök számára. És végül, hogy hozzászólásom címét is megmagyarázzam: a másik ember számunkra nemcsak az a másik, akivel művészkedve, beszélve, közösséget alkotva csereviszonyban állunk, hanem Isten képmása is, tehát az emberi méltóság tisztelete címén is voltaképpen őt tiszteljük a magasrendű értékekkel. * * * A minőségi értékközvetítést megvalósító újságíró, ha beszéltet: hagyja a partnert beszélni. Nem mondja el helyette, amit hallani akar, nem rohanja le, nem beszéli túl, nem adja a szájába a mondanivalót. De nem hagyja elkalandozni, ismételni, újra és újra kérdez, míg a tárgyra nem térnek. Figyelembe veszi a partner státusát: nem kérdez olyat tőle, amire úgysem várhat választ. Nem tesz föl álkérdést, például: „Ugye jó volt ide eljönni?” (Mit mondjon rá a szerencsétlen, pláne, ha mondjuk, bibliaóráról van szó?) Az egyszerű embert nem állítja intellektuálisan megoldhatatlan feladat elé, nem használ magyarul amúgy sem érthető absztrakt fogalmakat. Ha gyerekkel beszél, semmiféle szín alatt nem használjam „édi” nyelvet (az ebéd „csiripöri, koviubi, aztán pogi"), ezzel ugyanis intellektuálisan lealacsonyítja, hiszen a gyerek ezeket már rendes nyelven érti és tudja használni is. Ha beszél, beszédtempójában, artikulációjában tudomásul veszi a magyar nyelv törvényszerűségeit. Hogy nyelvünkben mennyire első szempont a másik ember figyelembevétele, mutatja, hogy artikulációjában, beszédtempójában szinte szájbarágós. Jól szemlélteti ezt az ismert vicc: a magyar, amikor magyar beszédét a külföldi nem akarja megérteni, azt hiszi, süket, és hangosabban, lassabban, még jobban artikulálja neki a mondanivalóját. * * * Könnyű ilyeneket mondani: a protestáns újságíró nem frázisokkal, nem direkt kegyeskedéssel, hanem írásbanszóban úgy fejezi ki magát, hogy nem erőlteti rá saját véleményét másra, logikailag pontosan építi föl mondanivalóját, érthető, nyelvileg a partnerhez alkalmazkodó („nyelveken szóló”) módon tudósít, véleményez, folytat párbeszédet, azaz: jó újságíróként tesz bizonyságot róla. De mit tegyünk, amikor tévéből, internetről, rádióból, sajtóból zúdul ránk a frázis, az érthetetlen, magyartalan, trágárságoktól bűzlő szövegfolyam? Lassan már fel sem figyelünk a rondaságra, értelmetlenségre, mert alászállt az ingerküszöbünk, és ami fő: nem tudjuk magunkat kivonni mindezek hatása alól. Van egy-két javaslatom: a) Böjt. Hagyjanak ki napokat, akár heteket a tévénézésből, internetböngészésből, újságolvasásból stb. stb. b) Kóser koszt: olvassanak kúraszerűen, tartósan esténként magyar klasszikusokat: Aranyt, Petőfit, Adyt, József Attilát; Jókait, Mikszáthot, Móriczot, Mórát, a második-harmadik vonalat nem sorolom el, más irodalmakban ők is első vonalbeliek lennének. Örülhet az a nép, amelyik ilyen mesterektől tanulhat újra beszélni, írni, gondolkodni. Olvassanak minél többször magyar népmeséket; hála Istennek, ezt a kincset időben összegyűjtötték. Keressék meg a szépen beszélő embereket, vidéken még megtalálhatók, beszéljenek velük sokat, ha lehet, vegyék föl beszédjüket magnóra. Figyeljék meg a mondatfűzésüket, gondolatmenetüket, s ne restelljenek tanulni tőlük. Hallgassanak magyar és nem magyar klasszikus zenét, lehetőleg ne hallgassanak másmilyent. c) A passzív kúrát egészítsék ki aktív gyakorlással: énekeljenek zsoltárt, népdalt; higgyék el, kulturáltságunkról legtöbbet az árul el, amit fizikai munka közben fütyörészünk. Kerüljék a vallásos giccset, költészetben is, zenében is. d) Fogják pártját a jó ügyeknek. Ne hatódjanak meg az óvodában az O, du lieber dallamára elgajdolt imára hívástól, ballagáson az angolul megszólaló gospeltől, A kis herceg érzelmes klapanciáitól. Inkább tegyék az ilyesmit kritika tárgyává. e) És végül: plagizáljanak nyugodtan klasszikusainktól és a néptől. Stílusuk gazdagodik, kifejezőkészségük javul ezzel. Mikszáth is, Ady is újságíróként kezdte, s bátran plagizáltak és epigonkodtak, így lettek először jó újságírókká. Engedelmes újságíróéletet éltek, aztán rátaláltak saját hangjukra, stílusukra. Ilyen az engedelmes ember: keresi az apja szamarait, mint Saul - s királyságot talál. Ez a lehetőség minden engedelmes - vagy mondjuk így: kötelességtudó -, lelkiismeretes ember előtt ott áll. (A hasonlatot loptam Jókai Az élet komédiásai című regényéből, aki nem hiszi el, olvassa el a regényt!) A szerző nyugalmazott gimnáziumi igazgató, a Csökmei Kör elnöke. Az írás a Protestáns Újságírók Szövetségének Médiaoktatás protestáns szemmel című konferenciáján, Balatonföldváron szeptember 12-én elhangzott előadás szerkesztett változata. HIRDETÉS Kövessen bennünket az interneten is: WBSmm, aktuális tartalommal, lálékkal, friss hírekkel, interjúkkal, véleményekkel, al és képekkel várja Önt rországi Evangélikus Egyház atalos honlapja. y kattintásra vagyunk Öntől!
