Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-11-22 / 47. szám
12 ■m 2015. november 22 IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet PALACKPOSTA Veszteségeink Ülök a gépem előtt, olvasok. Valaki megosztott a Facebookon egy érdekes cikket, azt nézem épp. A bekezdés közepénél görgetném lejjebb a szöveget, de a gép nem engedelmeskedik. Belassult, gondolom, várok. Csak nem megy lejjebb, kezdek türelmetlen lenni. Tudom, minél több gombot nyomok meg, annál több feladatot osztok ki a gépnek, annak a gépnek, amely épp az első feladatát sem tudja teljesíteni, a többit pedig sorba rendezi utána. De továbbra sem történik semmi. A bekezdésem félbemaradt, lassan el is felejtem, hogy miről szólt; már nem fontos, abban a pillanatban volt fontos, most már az érdekel, mi van a géppel. Hiába várok, nem mozdul, lefagyott, lefagytam én is. Nagy sokára kapok egy hibaüzenetet. Hoszszú, számomra nem világos szöveg. Csak anynyit értek belőle, hogy komoly lehet a baj, olyan dolog történik, amely fölötte áll az én képességeimnek, tudásomnak. Megijedek: ezt nem fogom tudni megoldani. Elönt a kiszolgáltatottság érzése, és ezt félelmetesnek érzem. A gép új, még olyan sokáig kellene jól működnie - fut át a fejemen, majd az is, vajon miért pont velem történik ez. Gyorsan elkezdem keresni a hibaüzenet jelentését. Minden fent van az interneten, gondolom, biztos találok megoldást. Keresésem hamar arra az eredményre vezet, hogy nagy a baj, menthetetlen a gép. El fogok veszíteni minden adatot. Minden emléket, minden fontos írást, képet, zenét, filmet, programot. Újra kétségbeesem a kiszolgáltatottságomon. Az egyik pillanatban még észre sem veszem, milyen jól működik minden, tervezek, nyugodt vagyok, a következő pillanatban pedig minden elveszett. Vádolom magam, miért nem készítettem mentéseket folyamatosan. De hát új a gép, ki gondolta volna, hogy erre szükség lehet - válaszolok magamnak. És hiába minden, utólag könnyű okosnak lenni. Ingerült vagyok, nyugtalan. Éhes is vagyok, de nem kívánom az ételt. Mennék azonnal valahová, de nincs miért és nincs hová indulni. A gép attól már nem javul meg, gondolom magamban, és visszaülök a székembe. Újra megoldásokat keresek, hátha még sincs akkora baj. De persze tudom, hogy ez is már késő, hiábavaló. Elvesztettem mindazt, ami a gépen volt. Emlékeket, kicsit az elmúlt időszakomat. Jobb is így, mondom hirtelen magamban, tiszta lappal indulok tovább, nem köt semmi emlék, megszokás. De a következő pillanat megint lehűt, mert máris hiányzik minden, minden, ami a gépen volt. Nem is tudnám felidézni, mi minden van rajta, de ismeretlenül is hiányzik, mert tudom, hogy ott volt még sok valami, ami az enyém volt. Szomorú vagyok. És ez a szomorúság még sokáig velem fog maradni, amíg majd egyszer feloldódik abban az érzésben, hogy van tovább is, van új kezdet a veszteség után is. Amit most nem értek, az talán egyszer érthető, sőt magától értődő lesz. Most együttérzésre,, megértésre vágyom, a fájdalmam megosztására. Aztán majd egyszer, váratlanul ez a vigasz feloldja szomorúságomat, és mindent egy új perspektívában fogok látni. ■ Pelikán András Névjegy: Pelikán András Rövid ideig a Budai Egyházmegyében, majd Nyáregyházán végeztem lelkészi szolgálatokat, nyolcadik éve a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközségben, ezzel egyidejűleg negyedik éve az Evangélikus Középiskolai Kollégiumban vagyok lelkész. A gyász mindenütt kísérője volt szolgálataimnak: együttérzéssel és az örök élet reménységével igyekszem segíteni mindenkinek, aki bármiben veszteség érzésével küzd. Az oldalt szerkesztette: Vitális Judit Kamaszkapcsolatok - a randitanácsadástól a zaklatásig Kortárskihívások serdülőkorban ► Néhány héttel ezelőtt, az október 11-i Evangélikus Élet ifjúsági oldalán - Bábból pillangó címmel - a serdülőkor kihívásairól, az identitás kialakulásának útjáról beszélgettünk Bence Orsolya iskolapszichológussal. Most arra kértük őt, hogy a kamaszok kortárskapcsolatairól, azok jelentőségéről írjon nekünk, érintve a klikkesedés és az iskolai zaklatás kérdését is. (V. J.) Egyik kedves svéd gyermekversem (Ingrid Sjöstrand: A felnőttekfurcsák néha) szerint „A felnőttek / furcsák néha. / Azt hiszik, / elég összeterelni / két »alkalmas korú« gyereket, / és a két gyerek / automatikusan jó haver lesz.” De amíg a felnőtteknek minden gond nélkül a kortársuk lehet egy náluk három-négy évvel idősebb vagy fiatalabb munkatársuk, szomszédjuk - és így tovább -, addig serdülőkorban akár egy évfolyamnyi korkülönbség is áthidalhatatlan szakadékot jelent! A kor-társ nem feltétlenül kortárs Tizenéves korban azért lehet olyan nagy jelentősége egy-két év korkülönbségnek is, mert a lelki-szellemi változások elég nagy tempóban zajlanak, és a fiatal gondolkodása, érettsége akár félévente sokat változhat. A saját kortársának igazán azt érzi a serdűlő, aki az érés nagyjából azonos szintjén van vele. Ismertem egy lánykát, aki hetedikes korában az osztályában egyáltalán nem talált barátokra, nem tudott mit kezdeni az osztálytársaival, illetve ők sem vele. Szerencsére azonban az iskola egyik szabadidős foglalkozására néhány hatodikos diákkal járt együtt, és velük tudta megtalálni a hangot, így a tanórák közötti szüneteket is velük töltötte. Ránézésre is úgy tűnt, inkább a nála egy évvel fiatalabbak a társai. Aztán az évek előrehaladtával „beérte” az osztálytársait, és láttam, ahogy kilencedikre (a középiskola első osztálya - a szerk.) velük is ki tudott alakítani kapcsolatokat. Törvényszerű átpártolás A folyamat, amelyet a szakirodalom átpártolásnak is nevez, valójában nem a serdülőkorban, hanem annál korábban, már kisiskoláskorban elkezdődik, és a jelentőséggel bíró kapcsolatok kibővülését jelenti. Ennek során megszűnik a szülők viselkedést befolyásoló kizárólagos hatása, és a más felnőttekkel (például a tanító), illetve az osztálytársakkal való kapcsolat kialakítása, az ő elfogadásuknak a kivívása is fontos lesz a kisdiák számára. A tanítóhoz, illetve az általa képviselt értékekhez való lojalitás alsó tagozatban mégis erősebb marad a kortársakhoz, barátokhoz fűződő kapcsolatnál: például konfliktus esetén az alsósok hamarabb akarják újra a tanító jóindulatát elnyerni, mint egymás mellett kiállni. Serdülőkorban a kívülről jövő szabályrendszerekhez és az ezt képviselő felnőtt-társadalomhoz való viszony változik meg a gondolkodás fejlődésének következtében. A tinédzser képessé válik egy problémát logikai összefüggések mentén elemezni vagy más nézőpontból is vizsgálni, hipotéziseket, alternatív lehetséges kimeneteleket gondolatban sorra venni. Tulajdonképpen ezt az új képességét használja, amikor az addig megkérdőjelezhetetlennek vett és gondolkodás nélkül betartott szabályokat, a mérlegelés nélkül mérvadónak tartott értékrendet most saját agyának számítógépén futtatja át - és nem az addig megszokottak szerint cselekszik. A gondolkodás fejlődésének következtében tehát a serdülő távolabb kerül az addig biztonságot jelentő felnőttvilágtól, és a serdülőkor kihívásai - mint például a nemi szerep és a felnőtttársadalmi szerep kialakítása, a felelősségvállalás megtanulása, a pályaválasztás útján való elindulás és a párkapcsolat kialakításának megtanulása - közepette sok kérdésben és új szituációban a kortárskapcsolatok tudnak érzelmi támaszul szolgálni számára. Egy jelentőséggel bíró randira készülve például nagyon is valószínű, hogy mind a lányok, mind a fiúk megbeszélik egymással, mit vegyenek fel, hogyan viselkedjenek, és így tovább, aztán utólag is viszonylag részletesen megbeszélik barátaikkal, hogyan zajlott a találka. Iskolai ügyekben sincs ez másként: ha például jelentőségteljes megbeszélnivaló adódik egy tanárral (legyen szó akár a javítódolgozat megírásáról, akár valamilyen nézeteltérés tisztázásáról), biztos, hogy elkísérik egymást a tanári szoba ajtajáig a serdülőkorú diákok. Barbara Coloroso Zaklatok, áldozatok, szemlélők: az iskolai erőszak Óvodától középiskoláig: hogyan szakíthatja meg a szülő és a pedagógus az erőszak körforgását? Kortárs körben kell menőnek lenni Az érzelmi, társas támogatás és a valakihez tartozás élménye mellett azonban az identitás, az énkép alakításában is fontos szerepük lesz a kortárskapcsolatoknak. Az identitás kialakulásának útja az, hogy a környezet megfelelő mértékű (azaz se nem túl magas, se nem túl alacsony) kihívások elé állítja a serdülőt. A feladat megoldásával ő új képességekre tesz szert, és visszajelzést kap környezetétől, melyeket beépíthet az énképébe. Visszajelzés természetesen jön, jöhet - jönnie is kell - a felnőttektől is, de sok esetben a társaktól való visszacsatolás sokkal erőteljesebben hat ebben a korban, hiszen őket közelebb érzi magához a kamasz, a mindennapjaiban az ő elismerésüket, tetszésüket akarja és kell elnyernie. Itt válik izgalmassá, hogy több, igazából átalakulóban lévő rendszer hogyan hat egymásra. A serdülő „bebábozódott állapota” a látszat ellenére nagyon sérülékeny, hiszen bár valamennyire zárt külső burok védi, belül kevés a stabil pont. Az iskolapszichológusi munkának ezért fontos része nem csupán a diákok egyéni megkereséseire és problémáira reagálni, hanem a lehetőségekhez képest meg kell ismerni az osztályközösségek - melyekben mindennapjaikat élik a diákok - működésmódját és csoportszerkezetét is. Baráti körök kontra klikkek Teljesen természetes folyamat, hogy az öt-hat főnél nagyobb csoportok, így az iskolai osztályok is alcsoportokra oszlanak, és azok valamilyen módon külön életet is élnek. A kisebb baráti körök között lehet kapcsolat, átjárás, mozgás, és bár mindegyiknek meglehet a maga stílusa és értékrendje, meg tudnak férni egymás mellett. A klikk ezzel szemben olyan zárt csoport, amelyet nem a közös érdeklődés tart össze, hanem valamilyen hatalmi törekvés, népszerűség utáni vágy, illetve a kirekesztéstől való félelem. Tagjainak létszükségletük, hogy a klikken kívüli társaikat leminősítsék, kisebbrendűnek tartsák önmaguknál, saját pozícióikat védve ezzel. Saját viselkedésük és stílusuk létjogosultságát a másik becsmérlésével tudják csak megszerezni. És a klikkből kilépni (akár átmenetileg is, mondjuk egy csoportmunka erejéig) ugyanolyan nehéz, mint belekerülni. A klikk ráadásul nemcsak az osztályközösség egészének működésére, de a benne és a körülötte lévő diákok énképének fejlődésére nézve is ártalmas. Több mint kirekesztés - zaklatás A klikkek kirekesztő működése ellen egy osztályban a klikken kívül álló diákok jól működő és őszinte baráti kapcsolatokkal válaszolhatnak. A klikkbe nem tartozók nincsenek feltétlenül egyedül, és egymás támogatásával túlélhetik a helyzetet. Zaklatásról akkor beszélünk, amikor a megalázás és a sérelem okozása tudatosan történik; az áldozat és a zaklató között megváltoztathatatlan hatalmi különbség van, és a zaklatott nem tudja megvédeni magát;illetve ez a viselkedés rendszeresen és menetrendszerűen ismétlődik. Nagy hatással volt rám a Zaklatok, áldozatok, szemlélők: az iskolai erőszak című könyv (szerzője Barbara Coloroso, Harmat Kiadó, 2014) első fejezete. Amikor a hosszú-hosszú esetismertetéseket olvastam, hárítottam a problémát magamtól: ilyen, sok esetben öngyilkossághoz vezető zaklatás a mi iskoláinkban nem fordul - és nem fordulhat - elő. Szerencsére ennyire súlyos esettel azóta sem találkoztam, de tudatosult bennem, hogy a megelőzésre irányuló szemlélet elsajátítása mégis nagyon fontos. Az említett könyv - akárcsak a Christina Salmivalli és Elisa Poskiparta finn kutatók által kidolgozott, nemzetközileg is elismert Ki Va program - az áldozat és az elkövető kettőséről a tágabb környezet reakcióira irányítja a figyelmet. Az agresszió nem a gyerekek ügye! Könnyen esünk például abba a hibába, hogy azt mondjuk: persze, hogy cikizik, piszkálják, hiszen tényleg olyan szerencsétlen, tudálékos, igénytelen, és így tovább, és neki kellene változnia. De abba nem gondolunk bele, hogy ha ez olyan könnyű volna, akkor már megtette volna. Illetve törvényszerű az is, hogy ha egy-egy dologban változtat is az áldozat, a támadó másra hivatkozva fogja zaklatni. Pontosan ahogyan a klasszikus viccben: ha van rajtad sapka, az a baj, ha nincs, akkor meg az. A környezet, a szemlélők szerepének jelentőségét kell tehát hangsúlyozni. A diáktársakét, akik- talán félelemből vagy akár közömbösségből- passzívan „figyelik” a zaklató viselkedést, és a felnőttekét, akik a „gyerekek ügyének” titulálva elmennek mellette, hallgatásukkal tulajdonképpen megerősítve az agresszor viselkedését. Az áldozat támogatása és erősítése mellett tehát a környezet aktivizálása, támogatása és bátorítása szükséges, hogy az agresszív, bántó viselkedést ne fogadják el semmilyen formában. A helyzet persze korántsem ilyen egyszerű, de nagyon sokat segít a problémás helyzetek kezelésében azok megértése, átlátása is. Ehhez ad jó támpontokat Barbara Coloroso említett könyve, mely teljeskörűen áttekinti az ilyen viselkedés kialakulásának folyamatát, a szereplők (zaklató, áldozat, szemlélő) családi környezetének, szülői hátterének hatásait is számba véve. Tudja, kivel barátkozik? Nem könnyű manapság a kamaszok szüleinek követniük gyermekeik társas kapcsolatait, hiszen azok nemcsak a valós, hanem a virtuális térben, a közösségi oldalakon is zajlanak. Amikor a fiatal a szobájában egyedül ül a gép előtt, vagy a mobiljával a kezében fekszik a kanapén, sokszor akkor is a társas életét éli, nagyon is intenzíven, megmutatva magából valamit a többieknek, reakciókat várva és kapva tőlük, melyek igen erősen hathatnak rá. De hogy mit fog megosztani ebből a szüleivel, annak kapcsán Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című könyvéből a következő idézet jutott eszembe: „Ha egy új barátunkról beszélünk nekik (tudniillik a felnőtteknek - a szerk.), sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. Sosem azt kérdezik, hogy »Milyen a hangja?« »Mik a kedves játékai?« »Szokott-e lepkét gyűjteni?« Ehelyett ezt tudakolják: »Hány éves?« »Hány testvére van?« »Hány kiló?« »Mennyi jövedelme van a papájának?« És csak ezek után vélik úgy, hogy ismerik.” Úgy gondolom, ez a szemlélet a fontos. Tudni, hogy a fiatalnak miért fontosak az ő barátai, haverjai, mi kapcsolja össze velük, és hogyan hatnak rá ezek a kapcsolatok. Hiszem, hogy ha a családból hozott értékrendben a „saját számítógépén való lefuttatás” után a serdülő nem talál nagy ellentmondásokat, akkor tartós baráti körét, kapcsolatait annak mentén fogja alakítani, akkor is, ha közben, a felfedezés időszakában szülői szemmel nézve „fura alakokkal” is összeakad. ■ Bence Orsolya A szerző pedagógiai szakpszichológus, a Budapest I. kerületi Szilágyi Erzsébet Gimnázium és a Lisznyai Utcai Általános Iskola iskolapszichológusa
