Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-11-08 / 45. szám
io -« 2015. november 8. AZ EVANGÉLIKUS HITTUDOMÁNYI EGYETEM MELLÉKLETE Evangélikus Élet ELSŐÉVESSZEMMEL... Egy „okos” istentisztelet Mérföldkő Együtt a gyülekezetben „Vágyakkal telve és terveket szőve!” - a Keresztmetszet zenekar egyik dalában hallhatjuk ezeket a sorokat. Sokan így érkezünk a teológiára, így vágunk neki az előttünk álló három-öt-hat évnek. Lelkesedéssel és tanulni akarással, hitben megerősödve, új kapcsolatok építésének reményében. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem Hallgatói Önkormányzataként (HŐK) az a célunk, hogy hallgatótársaink egyetemen töltött éveit minél sokszínűbbé, izgalmasabbá, kulturálisan sokrétűvé tegyük. Igyekszünk a tanévben olyan programokat szervezni, amelyek tapasztalataiból későbbi szolgálatunk során bőven tudunk majd meríteni. Idén is folytatjuk az elmúlt évben nagy sikernek örvendő tanszéki estek sorozatot, melynek keretében minden tanszék oktatói feldolgoznak - rendhagyó módon - egy adott teológiai témát. Az idei évben a Játék és teológia témakörben hallhatunk előadásokat. Fontosnak tartjuk a keresztény ifjúsági könnyűzenét, így a zenés áhítatos estéket sem hanyagoljuk el, amelyeken egy-egy keresztény ifjúsági zenekar szolgál közöttünk. A havonta megjelenő, Leckekönyv című egyetemi újság is színesíti a hallgatói hétköznapokat; ebbe az oktatók és hallgatók egyaránt írnak teológiai és közéleti témákról. Az előző tanév végén egy nagy sikernek örvendő, sokszínű, közvetlenebb hangvételű hallgatói évkönyvvel leptük meg egyetemünk oktatóit, munkatársait és diákjait. Mindemellett szorgosan szervezzük a kikapcsolódást nyújtó programokat is. Minden félévet csendesnapokkal kezdünk, ahol tánc, zene, előadás, áhítat, istentisztelet egyaránt helyet kap. A tanévet az elsőévesek bagolytúrájával és bagolybefogadójával folytatjuk, majd decemberben Mikulás-bulin, illetve közös egyetemi karácsonyon veszünk részt. Az őszi szemeszter vizsgaidőszakának sikereit, fáradalmait együtt ünnepeljük a kollégiumi farsangon, míg a tanévvégén, májusban kerti partival vágunk neki az előttünk álló újabb kihívásoknak. Az egyetemen töltött idő alatt tanulócsoportok, életre szóló barátságok alakulnak ki, s így együtt gondolkodhatunk, vitathatunk meg teológiai témákat. Célunk, hogy úgy tudjunk majd egy gyülekezetben helytállni, hogy annak lelki vezetőivé váljunk, arra törekedve, hogy „emberként” lehessünk jelen az adott közösségben. Leendő szolgálatunkra nagy befolyással vannak a diákévek, ezért minél sokrétűbb és tartalmasabb programokat igyekszünk kínálni, hogy kapcsolatainkat ezáltal is fenntarthassuk, erősíthessük. Bízunk benne, hogy a hallgatói önkormányzat munkája közösségünk építését szolgálja, és hallgatótársaink szívesen gondolnak vissza az egyetemen és a kollégiumban töltött évekre. ■ Szidoly Roland HÖK-szenior A mellékletet szerkesztette: Sebestény Judit. Fotók: Rosta Izabella, Babka Anna, Heisz Flóra, Horváth-Bolla Zsuzsanna (Evangélikus.hu), Nagy Ádám. Általában minden fontos dolog az életemben elsőre sikerül, és szinte mindig zökkenőmentesen megy minden. Nem így történt a teológiával. Például a felvételit majdnem elszúrtam. Az történt ugyanis, hogy egy félreértés miatt nem mentem be az egyik vizsgarészre, és úgy kellett utánam telefonálni, hogy jöjjek vissza. Most már vicces sztoriként mesélem a történetet, de akkor nem tűnt annyira mulatságosnak. A szeptember eleji beköltözés is tartogatott nem várt fordulatot. Nem olvastam el alaposan a levelet a kulcsátvételről, ezért amikor 6-án, vasárnap megérkeztem az összes holmimmal, gyorsan ki kellett találnom, mit kezdjek magammal, mert kulcs híján nem tudtam bejutni a szobámba. A nem túl kecsegtető indulás ellenére azonban teljes bizonyossággal érzem, hogy itt a helyem. Azt persze nem mondom, hogy minden könnyű, hiszen a változás mindig stresszel jár, de ezt gyorsan enyhíti az a sok áldás, amelyért csak hálát adni tudok. Ilyen például a szeretetteljes, befogadó közösség és az is, hogy végre igazán azt tanulom, amit szeretek. A nagy egyetemek után pedig valóságos felüdülés kis csoportban tanulni, ahol mindenkire odafigyelnek, és ahol mindenki számít. Amikor kisgyermek voltam, az akkori gyóni evangélikus lelkész hittanórát tartott az óvodában, ami nagyon megtetszett nekem. Családom egyáltalán nem volt vallásos, előtte templomban sosem jártam, mégis az első hittanfoglalkozás után édesanyám elé álltam, és kijelentettem: „Én evangélikus hittanra fogok járni.” Ennek már huszonkét éve, és most újra a hittanos foglalkozáson lehetek, de most már nem az ismeretlen történetek és énekek varázsolnak el, hanem a gyerekek, szituációk és módszerek, amelyeket megfigyelhetek és begyakorolhatok. Öt év egyetemi teológiai tanulmány és egy év németországi ösztöndíj után egy teljesen új és teljesen más szituációba kerültem: lelkészjelölt lettem. Most már nem a teológia szürke kerítésén belül, védett környezetben, megszokott helyzetekben kell teljesítenem. Új helyre költöztem, új embereket ismerek meg. A hévízgyörki evangélikus gyülekezet már a kezdetektől szeretettel fordult felém. A gyülekezet ismerős tagjaként kezelnek, és minden szempontból gondoskodnak rólam - és itt válik nagyon hasznossá a mélyhűtő, ugyanis a szeretet és Ami igazán újdonság számomra, az az év közben befektetendő munka mennyisége. Már most kiderült, hogy itt nem lehet lábat lógatni a félév nagy részében és csak a vizsgaidőszakban elővenni a könyveket, ahogy eddig megszoktam. Örülök azonban, hogy nem egyedül kell megbirkóznom az órákra való készüléssel, hanem ahogy csak tudunk, segítünk egymásnak. Azt viszont sajnálom, hogy a másik egyetemen lévő óráim miatt nem tudok annyi időt itt tölteni, amennyit szeretnék. Már most érzem, mennyire fárasztó ez a kétlakiság, bár közben a személyiségfejlődésre is utat kínál: ha nem akarom túlhajtani magam, muszáj visszavennem a perfekcionizmusomból... A legfontosabb változást hagytam a végére, a lelki formálódást. Erre azért van van szükségem, hogy Isten hűséges szolgája lehessek. Ne feledjük, mekkora dologra készülünk itt: Jézus Krisztus evangéliumának hirdetésére! Ehhez pedig teljes odaszánásra van szükség, és azt remélem, hogy a mostani csetlés-botlás, bizonytalankodás, félelem egy igazi, Istennek tetsző, egész életen át tartó istentiszteletnek a kezdete. ■ Garai Szilvia gondoskodás süteményben is mérhető. Amit már nem győztem megenni, azt elraktároztam az ínségesebb napokra. Bár úgy gondolom, itt nem lesznek ínséges napok, ugyanis Lindákné János Zsuzsa mentorságával egy új család tagja is lettem. Egy olyan családé, ahol már a hetedik hatodéves lehetek, és ahol otthon érezhetem magam, ahol van lehetőség beszélgetni, nevetni, együtt lenni. Úgy gondolom, hogy ebből a kapcsolatból mindannyian épülünk és tanulunk. Lindák Levente, a család nagyfia ezt így fogalmazta meg: „Én szeretem, ha hatodéves jön hozzánk, mert van kivel beszélgetni, nevetni, játszani. Boldog vagyok, hogy van lakója az új háznak. Szomorú lesz a szívem, ha a hatodéves, akivel olyan jóban voltam, elmegy." Én sem mondhatok mást: szeretek hatodéves lenni, mert itt kipróbálhatok mindent, amit eddig a szakirodalmakban olvastam és az egyetemi előadásokon hallottam. Örülök, hogy itt is tudok kivel beszélgetni, nevetni, játszani. Boldog vagyok, hogy itt lakhatok, és már most szomorú a szívem, hogy egyszer majd el kell mennem. ■ Kárnyáczki Eszter Egy testileg fárasztó, de lelkileg építő hatnapos ifjúsági tábor utolsó napján már tűkön ülve vártam, hogy másnap mehessek az orosi postára, hiszen édesapám a hét közepén telefonált, hogy levelem érkezett az Evangélikus Hittudományi Egyetemtől. „Örömmel értesítjük...” - ennyit olvastam el a levélből, hiszen ebből már tudtam, hogy felvettek. Nagy volt az öröm a család, a rokonság és a barátaim körében, és a hír gyorsan elterjedt a gyülekezetben, sőt a régi iskolámban is. Persze én is örültem, de valahogy az járt a fejemben, hogy elérkeztem egy mérföldkőhöz. Egy olyan életszakasz vár rám, amely nagyban meghatározza további életemet, munkámat, hivatásomat. Tudatosult bennem az is, hogy el kell szakadnom a családomtól, barátaimtól, gyülekezetemtől. Bár a kollégistaélet nem szokatlan, furcsa volt belegondolni, hogy - mivel a Nyíregyháza-Budapest-távolság megtétele heti rendszerességgel nem túl időtakarékos - a hétvégéket nem a családommal, az otthoni gyülekezetben fogom tölteni, hanem más környezetben, más emberek között. Szeptember első napjaiban eljött a beiratkozás ideje, elkezdődött a pesti élet. Nyíregyháziként azt hittem, hasonlóan könnyen fogok bol-A „mindjárt lelkész”, azaz a hatodéves teológusok életéről korábban már ennek az újságnak a hasábjain is olvastam. Amikor még csak úton voltam a gyakorlati év felé, kíváncsi voltam arra, hogy vajon én is az elődeimhez hasonlóan fogom-e megélni ezt az átmeneti állapotot. Merthogy mindenki csak egy évig hatodéves (eltekintve a csekély számú kivételtől). E sorokat írva rájöttem: minden bizonnyal átélem az ilyenkor menetrendszerű lelki folyamatokat, örömöket és kríziseket, amelyekről az azóta már lelkésszé érett barátaim írtak. Alig olvastam azonban arról, hogy valaki várva várja a Luther-kabátját. Merthogy velem ez történik. A tisztelt Olvasó engedje meg, hogy így fogalmazzak: folyton a Lutherkabáton jár az eszem. Tudtam, hogy ez lesz, ismerem magam, de hogy ennyire intenzíven foglalkoztasson az evangélikus lelkész liturgikus öltözete, azt aligha gondoltam. Mert bizton állíthatom, hogy amióta hatodéves vagyok, állandóan a sujtásokat, gombokat és a bársonyokat figyelem. Rendüleden lelkesedésem eredményeként meg tudom különböztetni a dogulni, mint otthon. Édesapám azonban ismeri a fővárost, és lelkemre kötötte, hogy térkép nélkül el ne induljak. Igaza volt, már az első nap eltévedtem volna, amikor nekiindultam gyalog „körbenézni”. Azt pedig külön kegyelemként élem meg, hogy a teológusotthon a teológia mellett van. Az évnyitót nagy izgalommal vártam, hiszen ezen az alkalmon fogadott rektor úr személyesen is hallgatóvá, és tettem fogadalmat Isten előtt. Az azt követő piliscsabai csendeshétvégén jobban megismerhettük egymást a többiekkel, és külön öröm volt számomra, hogy személyes beszélgetéseket tudtam folytatni olyanokkal is, akik első ránézésre visszahúzódónak tűntek. A teológusotthonban úgy érzem magam, mintha családban lennék. Nap mint nap tapasztalom, hogy szeretettel fordulnak hozzám diáktársaim, tanáraim. Ahogy a felsőbb évesektől hallottam, lesznek nagyon kemény idők, biztosan fogunk pofonokat kapni, de abban is biztos vagyok, hogy egymást biztatva, támogatva túl fogunk jutni ezeken az akadályokon, és ha Krisztusra építjük ezt a közösséget, megtapasztalhatjuk megtartó erejét. ■ Veczán Zoltán bajor, a württembergi és a hannoveri stílusú német Luther-kabátokat. Elmentem egy egyházi szabóhoz, aki lelkesen mesélt nekem a régi papi ruhák szabásáról, és megmutatta, hogy milyen anyagból készíti őket. Ezen túlmenően a nyugat-európai és hazai Mózes-táblák tekintetében is hasonló tájékozottságra tettem szert. Olyan érdekes dolgok ezek! Mert miről is szól mindez? Nem arról, hogy szép ruhát kapunk! Engem nem önmagában a sujtások érdekelnek, hanem ami mögöttük \an. Az foglalkoztat, hogy egy olyan öltözetet vehetünk magunkra, amely teológuslétünk céljának a szimbóluma. Isten elhívásának jelképe ez a gyönyörű fekete talár. Luther nyomán emellett a tudós teológus ismertetőjele is, ami nekem a tudomány hittől való elválaszthatatlanságát is jelenti. Isten elhívása ezért számomra most ezekben a külső jegyekben kezd kézzelfoghatóvá válni. Milyen a hatodév? - szokták kérdezni. Amolyan Luther-kabát-illatú - válaszolom. Bársonygalléros, sujtásos. E hasábokon szeretném megígérni az egyházamnak: szeretni fogom a Luther-kabátomat. ■ Hajduch-Szmola Patrik HATOD ÉVESSZEMMEL... Süti a mélyhűtőben... Luther-kabátra várva
