Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-11-01 / 44. szám
Evangélikus Élet élő víz 2015. november 1. *■ 11 A hónap igéje „Könyörüljetek azokon, akik kételkednek ” (Júd 22) Már az első századokban is óvni kellett a gyülekezeteket a tévtanítóktól, az erkölcstelenségtől és a szeretetlenségtől. Erről szól fúdás apostol levele. Ma ugyanez a helyzet. Mindenki szabadon választhat, és fejtheti ki meggyőződését. Ebből a szabadosság egy formája következik: a keresztyén tanításból csak azt veszem át, ami nekem tetszik; az erkölcs mértéke az, amit én teszek, és önmagamat szeretem mindenek fölött. Ez a keresztyén értékek megcsúfolását jelenti. Nem is csoda, hogy Európa egyre mélyebbre süllyed lelki, szellemi értelemben és végül a gyakorlati életvitel terén is. A keresztyén tanítás elvi síkon, valahol a magasban még néhol megvan, de az emberek, a tanítók, a véleményformálók semmibe veszik. E miatt az ellentmondás miatt nem vonzó a hitünk, és fogynak a gyülekezetek. A vezetők és más pásztorok nem állnak a helyzet magaslatán, és inkább követik a kor divatos, keresztyénellenes tanításait a szex és a politika területén is. Miről szól Júdás levelének 22-23. verse? Az alaphelyzet, hogy itt vannak a tévtanítók, akik hamis irányba visznek. Sokan hallgatnak rájuk. Kétféle ember van: az egyik a gyengesége miatt bukik el, a másik pedig túl magabiztos, ezért nem figyel Istenre. Erre mondja igénk, hogy a kétféle emberhez kétféleképpen kell viszonyulni az egyházon belül is. Aki gyenge, kételkedik, megingott, azon segíteni és könyörülni kell. Aki pedig nyakasan ragaszkodik a hamis dolgokhoz, azt meg kell próbálni ítélő szóval is kiragadni hamis és magát is romboló helyzetéből. A tűzből is ki kell kapni: amikor már pusztulni kezdene, és amikor talán nekünk is áldozatot jelent az. Most elsősorban ez a mondat áll előttünk: „Könyörüljetek azokon, akik kételkednek’.’ (Az eredeti szövegnek az a szava, amelyet magyarra a kételkedik igével fordítottak, bizonytalanságot, hezitálást, döntésképtelenséget jelent.) Bizony nem könnyű szilárd meggyőződésre jutni a hit dolgaiban sem. Ma a sok hamisan magabiztos ember mellett még több az ingadozó. Aki nem tud meggyőződésből cselekedni, éppen ezért döntésképtelen. Végzi az egyetemet, és azt mondja, hogy majd meglátja, mi lesz, mit fog dolgozni. Kapcsolata van egy leánnyal, és már hosszú évek óta bizonytalanságban tartja (nem szándékosan), hogy mi a célja a kapcsolattal. Nem tudja megkérni a leányt; olyan is van, hogy a hölgy nem tud igent mondani, de nemet sem. Aztán itt vannak azok az emberek, akik fölkelnek reggel, és nem tudják, merre induljanak. Vagy mert semmi teendőjük, vagy mert túl sok dolog áll előttük aznapra. Milyen jó lenne Isten előtt rangsorolni: a mai húsz feladat közül mutasd meg, Uram, melyik három a legfontosabb! És ha az meg lesz oldva, bármi marad elvégzetlen, a nap mégis teljes és értelmes volt. A hívő ember szolgálata a kételkedők felé: a könyörület. Nem nézzük le őket, nem legyintünk kicsinyesnek tűnő problémáikra - hiszen mindenkinek a maga gondja a legnagyobb, akármi legyen is az -, hanem melléjük állunk. Ahogy Jézus is könyörült az elveszett fiún, a beteg asszonyon és a kételkedő apán (Mk 9,24). És ahogy könyörült az egész világon, rajtam is. Szabadulást hozott kereszthalála árán, és aki vele találkozott, az már nem kell, hogy kételkedjen, nem kell, hogy bizonytalan legyen, hanem ráléphet a lába a biztos, örök cél felé vezető útra. A kételkedőt könyörülettel kell segítenünk, a megátalkodottnak pedig el kell mondanunk világosan, hogy mik útjainak szörnyű következményei. ■ Széll Bulcsú Drágaköveink A hazájában közkedvelt, 19. századi cseh író, Jan Neruda A vízimanó című novellájának főszereplője Rybáí úr, a prágai Kisoldal népszerű figurája. Fekete cilinderét esernyőként a feje fölé tartva vagy épp a hóna alá szorítva rótta az utcákat, és gyakran szegődött az arra járó turisták nyomába. Az egykori törvényszéki írnok egy közeli rokonánál lakott, akinek a férje, Sajvl úr és három kisgyermeke is nagyon szerette a kis öreget. Rybár úrról azt suttogták, hogy nagyon gazdag. Vagyona azonban nem pénzben, hanem a szobájában, kis fekete dobozokban tárolt drágakövekben volt. Ezeket hosszú évek fáradságos munkával maga gyűjtötte a Kecske-dombon. Egy nap aztán úgy hozta a sors, hogy megszorult anyagilag. Fogta hát a kincseit magában rejtő dobozkák egyikét, elsietett a gimnázium nagy tudású számtan- és természettantanárához, és nagy zavarban arra kérte, vizsgálja meg a drágaköveit.- Kalcedon, jáspis, ametiszt, füsttopáz... nem sokat ér. Rybár úrban egy világ omlott össze. Hazament, és bezárkózott a szobájába. Az augusztusi kellemes éjszakát éjfél felé hirtelen nagy csörömpölés verte fel. Az öreg egy nagy marokkal hajított ki „kavicsai” közül az ablakon, amelyek az alant lévő melegágy üveglapját találták el. Erre a zajra lépett be a házigazda a szobába. Döbbenten látta a padlón heverő nyitott dobozokat, melyekben sokféle színben csillogtak a kövek. Bácsika, csak nem akarja kiszórni ezt a sok gyönyörű követ? Az öreg megrázkódott. Aztán meredten az ablak felé nézve suttogta:- Nem érnek semmit... kavicsok.- Tudom, hogy nincs nagy értékük, de mégis értékesek, nekünk és magának is. Hiszen fáradságosan gyűjtötte össze őket... Kérem, bácsikám, hagyja meg a gyermekeimnek. Tanulni fognak belőle, maga majd elmagyarázza nekik.- Ti talán azt gondoljátok - suttogta az öreg színtelen, szorongó hangon hogy gazdag ember vagyok, és én valójában...- Bácsika - szólt határozott, de lágy hangon Sajvl úr, és megfogta az öregúr kezét -, hát hogyne volnánk gazdagok, amikor maga itt van velünk? Ha maga nem volna a miénk, akkor a gyermekeimnek nem volna nagyapjuk, a feleségemnek pedig nem volna apja. Hiszen láthatja, hogy milyen boldogok vagyunk maga mellett, maga a mi házi áldásunk!” A novella itt majdnem véget is ért. Vagy talán mégsem? Lehet, hogy téged is, kedves Olvasó, arra ösztönöz, hogy számba vedd drágaköveidet? ■ Boda Zsuzsa A szó szerint idézett szöveg forrása: Jan Neruda: Prágai történetek. Alinea Kiadó, Budapest, 2009. HETI ÚTRAVALÓ „Nálad van a bocsánat, ezértfélnek téged? (Zsolt 130,4) Szentháromság ünnepe után a 22. héten az Útmutató reggeli és heti igéi bűnről és bocsánatról szólva figyelmeztetnek: járjunk elhívásunkhoz méltóan, megbocsátásban! Valljuk: „Hiszem a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet.” (Apostoli hitvallás) Naponta kérjük: „...bocsásd meg vétkeinket, miképpen..!’ (Mt 6,12- 15) „Ahogyan könyörül az atya az ő fiain, úgy könyörül az Úr az őt félőkön.” (Zsolt 103,13; LK) Jézusban az Atya bűnbocsátó szeretete öltött testet e világban, ám ti „ha nem hiszitek, hogy én vagyok [lásd 2MÓZ 3.14], meghaltok bűneitekben” (Jn 8,24). A gonosz szolga nem könyörült társán, ezért „ura haragjában átadta őt, hogy kínozzák, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozását”. S Jézus hozzáfűzte: „így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátótok..!’ Péternek így felelt: „nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is” meg kell bocsátanod az ellened vétkező testvérednek. (Mt 18,34.35.22) „A bűnbocsánatnak nincs se határa, se mértéke. Ha tehát Isten kegyelemből a sokat megbocsátja, hogyne kellene nekünk is megbocsátani felebarátunknak a keveset!” (Luther) Pál hálát ad, könyörög a gyülekezetért: „...mert közösséget vállaltatok velem az evangélium hirdetésében. .. és imádkozom azért, hogy a szeretet egyre inkább gazdagodjék bennetek..!’ (Fii 1,5.9) >,A szabadulásért a hálaadás kelyhét emelem, és az Úr nevét hirdetem. / Drágának tekinti az Úr az ő híveinek halálát.” (GyLK 750,10.11) így gondoljunk halottainkra: Isten az élők Istene! „Mert az ő számára mindenki él!’ (Lk 20,38) Hiszed-e Jézus kijelentését (lásd Jn 11,25-26)? Prófétája által a Seregek Ura kéri: „Térj hát meg Istenedhez, ragaszkodj az irgalomhoz és az igazsághoz, és reménykedj szüntelenül Istenedben!” (Hós 12,7) Az eltört cserépkorsó Jeruzsálem pusztulását szemlélteti, mert lakosai elhagyták a Seregek Urát, és „az ég minden seregének tömjéneztek, és italáldozatokat mutattak be más isteneknek” (Jer 19,13)- Jézus a képmutató ítélkezéstől óv minket a szálka és a gerenda képével: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal fogtok megítéltetni..!’ (Mt 7,1-2) Krisztus e kinyilatkoztatása sem csak a laodiceai gyülekezethez szólt: „Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg sem forró. (...) Akiién szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg! íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki..? (Jel 3,15.19-20) Jézus az utolsó vacsora közben mondta árulójáról: „...jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik? (Mt 26,24) Előtte már Júdásnak harminc ezüstöt fizettek a főpapok, hogy a kezükbe adja őt. S Isten perbe hívja és ítélettel tisztítja meg hűtlenné vált népét: „Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok... Ha készségesen hallgattok rám... Sión ítélettel váltatik meg megtérői igazság által? (Ézs 1,18-19.27) Jézus a mi utunk, igazságunk és örök életünk! „Tisztítsd meg szíved... / Karmazsin színű bűneidből tisztulj... // Térj meg kedvére!” (EÉ 460,1.2) ■ Garai András Csorba István Áldott jelkép Hordozzuk kereszted szívünk legmélyében, Rád tekintünk, Krisztus, élő reménységben. Csodálatos rózsa, Luther ajándéka, Késztessen mindenkor a hálaadásra. Fehér virágszirmok égszínkék mezőben Bizakodást adnak mennyei örömben. Aranygyűrű fényét, nemes csillogását Úgy láthassuk meg, mint üdvösség forrását. Áldj meg, Isten, minket megtartó erőddel, Ajándékozzál meg benned való hittel. Szomjazó lelkünk csak kegyelmedet várja. Egyházunk jelvénye Márton pap rózsája, Mindig tisztelettel tekintsünk reája, Ösztönözzön Urunk szent szolgálatára. Szarkagyász Könyvvel a kezemben feküdtem a kertben, és kimondhatatlanul élveztem a hétvége nyugalmát, a bágyadt őszi napsütés kellemes simogatását. Jó volt megmerítkezni a könyv sorai, a saját gondolataim és a gondtalan nyugalom alkotta egyvelegben. Éktelen rikácsolás, cserregés, károgás zökkentett ki ebből az idilli állapotból. Madarak, főként szarkák csinálták a ribilliót, egy közéjük keveredett dolmányos varjúval együtt. Csapatostul gyülekeztek egy közeli fán, de jutott belőlük a szemközti ház ereszére és a villanyoszlopokra is. Szokásos perpatvar - gondoltam -, bár most mintha többen lettek volna, mint a megszokott kakaskodások alkalmával. Kiderült, valóban másról van szó. A járdaszegély mellett egy szarkatetem feküdt, köréje gyűlt a különös csapat. Tudom, nem illik - s nem is indokolt - az állatokat emberi tulajdonságokkal felruházni, de most leheteüen volt nem felfedezni valamiféle párhuzamot. Mintha kifejezetten gyászolni gyűltek volna össze. Talán „elengedni" a távozót, vagy netán a gyászukat próbálták így feldolgozni? Ha beszélhetünk egyáltalán az állatok, madarak, szarkák gyászáról. Nem tudom. A Budapestre beköltözött, „urbanizálódott" élőlények közül a természet rendje szerint egy eltávozott. Mindennapos eset, s tényleg nem nagy ügy. Majd jönnek a takarítók, ezzel ez a szomorú történet egyszer és mindenkorra véglegesen lezárul. Ám ezeknek az oktondi állatoknak a viselkedése mégis figyelemre méltó. Fontosnak, elengedhetetlennek érezték, hogy fajtársuk halálának hírét világgá röpítsék. Nem csendben köröztek, vagy egy búcsúpillantással és halk szárnycsattogtatással elhúztak fölötte, hanem összegyűltek, és a lehető legfeltűnőbb, legharsányabb módon „beszéltek róla” adták a világ tudomására, hogy egyik társuk immár végleg leszállt, nem röpdös, nem rikácsol, nem hadakozik többé. De hogy is van ez? Ezek az egyszerű lények fontosnak tartják mindenkivel tudatni társuk távozását? Összegyűlnek, hogy ország-világ tudomására hozzák a szomorú tényt. De mi van akkor velünk, a teremtés csúcsán állókkal? Hiszen közülünk is volt egy kiemelkedő „Valaki” aki - immár kétezer éve - eltávozott, ám erről többnyire mégis - hallgatunk. Pedig hányszor, de hányszor kellene bizonyságot tennünk róla! Hányszor nem mondjuk ki a nevét, nem szólunk közbe, amikor kellene, hányszor nem vállaljuk - gyáván -, hogy a követői vagyunk! Pedig pont ő - aki önként vállalta értünk a halált - mondta: „Nézzétek meg a hollókat: nem vetnek, nem is aratnak, nincsen kamrájuk, sem csűrük, Isten mégis táplálja őket. Mennyivel értékesebbek vagytok ti a madaraknál!" (Lki2,24) Mégis nekünk kellene tanulnunk ezektől az egyszerű, „értéktelen” lényektől? Jó lenne, ha minél többször tudnánk, mernénk, akarnánk „szarkák" lenni! ■ Gyarmati Gábor
