Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-11-01 / 44. szám
io -m 2015. november 1. FÓKUSZ Evangélikus Élet A FELTÁMADÁS REMÉNYSÉGÉBEN Egy szokatlan Keresztút Ellene mondani a halálnak Nem sokkal halottak napja előtt került a kezembe a Pécelen született, anyai ágon evangélikus, apai ágon katolikus, az ágostai hitben nevelkedett költő, Fáy Ferenc (1921-1981) Pécsett megjelent verseskötete, az Évák. A Kanadába emigrált s ott elhunyt poétáról évtizedek óta tudok már, Torontóban megjelent kötetét Fáy Tünde adta a kezembe jó huszonöt évvel ezelőtt. A hazatérésnek is tekinthető kötetből engem nem a fő motívum, a szerző ifjúkori szerelmes versei ragadtak meg, hanem a tizennégy versből álló Keresztút, a magyar irodalom e ritka szépségű vers-Kálváriája. Külön figyelmet érdemel a prózai bevezetés, amelyben a szerző magával ragadóan, a népmesék hangján ábrázolja gyermekkora szerény kis evangélikus templomát: „Olyan parányi volt, olyan szegényekre szabott, hogy a járőrben járó Isten, mikor a péceli lutheránus lelkek ügyes-bajos dolgait ellenőrizve, falai közé szorult, épp hogy csak megszalonnázott, felmelegedett egy kicsit, s máris elindult cifrább őrbódéi felé. Tornya nem volt, harangja sem volt. Csak az oltárhajó árnyékában földig hajló Krisztus szomorú arca beszélt arról, hogy vasárnaponként itt is bűnös emberek várják az »Erős várunk nékünk az Isten« nagy ígéretét. Ez a ház volt Édesanyánk és két fiának imádságosháza.” Ez az evangélikus édesanyához való szoros kötődés érződik ki a megkínzott Istenfiú-Istenanya páros portréból is, a Keresztút mindössze nyolcsoros, de talán legszebb stációjából: XIII. (Jézus holttestét leveszik a Keresztről és anyja ölébe teszik) Mesélt neki. S míg simogatva, félve ölébe vonta szép fejét, beburkolta a gyolcs, tavaszi égbe didergő teste szégyenét. S ő ott feküdt csendesen és szelíden az alvadt szavak fájdalma között, mint a legkisebb, abban a mesében, ki győzelmesen visszajött. Amit az előbbiekben a Keresztutat bevezető, finom és érzékeny prózai sorokról írtam, az erre a versciklusepizódra fokozottan igaz: Krisztus mint a halál vándorútjáról anyjához hazatérő legkisebb fiú, mint közülünk való, vérünkből való népmesei-balladai hős. El sem képzelhető ennél szebb, vigasztalóbb metafora ezen a szomorú-szép őszi ünnepen, amikor a boldog feltámadás reményével eltávozott szeretteinkre emlékezünk. ■ Petrőczi Éva HIRDETÉS Társadalom és egyház Kereszténység és közélet Krisztus és a 21. század A világ (nem csak) lutheránus szemmel^* . / Kötőszó - Rákérdez, / következtet, összekapcsol. Olvassa, kövesse és ossza meg! kotoszo.blog.hu A magunk és szeretteink halála s a halál félelme elleni legfőbb orvosság: Krisztus értünk hozott véráldozata, amelynek révén az örök élet részesei lehetünk. Mégis, mintha az emberiség ezt a garanciát sokszor kevesellené. Legalábbis ilyenkor, „mindszent” tájékán így érezhetjük, amikor az egyébként halottkultusz-ellenes embereken is úrrá lesz valamiféle bizonytalanság, s azok is temetői zarándoklatokra indulnak, mécsesekkel és koszorúkkal, akik egyébként nem rendszeres „cinteremlátogatók” Ez tökéletesen érthető és elfogadható, már csak azért is, mert a november eleji időjárás még a bizakodók bizalmát és a hívők hitét is gyöngítheti, vagy legalábbis gyászposztóba vonhatja. Mindez az 1962-ben született Kása János egyik festményét szemlélve jutott az eszembe. Az Ari Kupsus Galériában (Budapest VIII., Bródy Sándor utca 23/B) november 13-ig látható tárlat talán legnagyobb érdeklődést keltett darabja ez a különös alkotás. A kritika nyelvén pszeudomitologikus műveket alkotó festő itt is, mint annyi alkotásában, időutazónak és időben utaztatónak bizonyult; ezúttal Madarász Viktor 1859-ben Párizsban festett híres képét, a Hunyadi László siratását fogalmazta újra. A kép középpontjában ezúttal is László ravatala és a halotti lepel alól felsejlő teste látható; csak az őt elsiratók személye változott meg: Szilágyi Erzsébet és Mátyás helyett a művész gyermekkori énjével és kedvenc játék autóbuszával nézünk szembe, s néhány éve meghalt édesanyja ifjúkori portréjával. Erről pedig az amerikai-angol keresztyén költő, drámaíró, filozófus, T. S. Eliot és az ő „egyidejű jelenlét” elmélete és gyakorlata juthat az eszünkbe. Vagyis az, hogy Eliot - és mára már számtalan követője - az emberi szó eszközét bevetve, ugyanezzel a módszerrel és felfogással dolgozott. Ennek lényege: párhuzamosan, illetve egy művön belül visszaszólítani a jelenbe egy-egy régi szöveget, a világirodalom egy-egy elemét. Sok üzenete van ennek a technikának, most csak egy olyanra szeretném felhívni a figyelmet, amelyről ritkán esik szó, de amelyet Kosa János festménye nyomán bárki megsejthet Eliot ismerete nélkül is! Az irodalomban, a zenében és a képzőművészetben az egyidejű jelenlét ugyanis nemcsak és nem elsősorban az alkotó műveltségét, saját művészeti ágában való jártasságát illusztrálja, hanem valami sokkal-sokkal fontosabbat, általánosabbat és hitközelibbet. Azt, hogy ez az egyidejű jelenlét sok egyéb mellett elsősorban a halál és az értékek pusztulása, feledése elleni hadüzenet. A Kósa-kép előtt meg-megállva, azt szemlélve elsősorban nem a kép középpontjában fekvő holttest látványa hat ránk, hanem a ravatal lábánál feltűnő anya-fiú kettős. Annak szép bizonysága ez, hogy a halál visszafordíthatatlan ténye mellett akkor is ott van a feltámadás, ha a hétköznapokban, a késő ősz sokszor gyötrő szürkeségében, a temetőket járva hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla. Ars longa, vita brevis est! A művészet hosszú, az élet rövid! - olvastam gyerekkoromban egy régi pécsi présházon. Adjon Isten mindnyájunknak az év minden időszakában olcsó pillanatproduktumok helyett olyan művészeti élményeket, amelyek csökkenthetik életünk rövidségének fájdalmát. ■ P.É. Veled vagyok, fogom a kezed! Börönte Márta könyvét lapozgatva Ebben az évben lenne negyvenhat esztendős az első gyermekünk, Domokos. Harminchárom lenne a harmadik gyermekünk, Márton. Ők, megelőzve a család idősebb tagjait, előrementek az örök életbe. Onnan biztatják, segítik Dorka nővérüket, három szép kisgyermek édesanyját. A fiaink halála utáni gerincroppantó, emberkerülő időszak legfájóbb emléke az üresség. Úgy éreztem magam, mint egy száraz, megürült borsóhéj, amelyből kiperegtek a szemek. Mint egy aszottan zörgő, lényegét vesztett burok. Előbb-utóbb mindannyian megélünk hasonlót. Mi mindennek kell történnie ahhoz, hogy a megürült héj újból élettel teljen meg? Hogy az üresség helyét nyüzsgés, a tompaság helyét bizakodó derű váltsa fel? Mit tegyen, aki bénult a fájdalomtól? Üvöltözzön? Imádkozzon? Vagy hallgassa a semmitmondóan kongó baráti szavakat: „Majd az idő...” „Ne gubózz be!” „Olvass, foglald el magad!” Legőszintébben, leghathatósabban az az ember tud segíteni, aki - szívében hittel és gyötrelemmel - maga is végigvergődte az utat a gyász fekete folyosóján. Addig bukdácsolt, míg elérte az átjáró végén derengő fényt. Börönte Márta Veled vagyok, fogom a kezed! című kötete, amelyet Kiss Viktória képei és Simándi Ágnes könyvborítója tesznek teljessé, átélt és megszenvedett élethelyzeteken alapul. A lelkésznő szavaival: „A szenvedéseimből megszületett lelki igazgyöngysort hordom a szívem felett. Segíteni szeretnék másoknak megtalálni a lelki gyöngyszemeket, megmutatni, hogyan lehet őszinte szívvel viselni.” Börönte Márta könyve - amelyet Tagai Péter támogató közreműködésével hozott létre, s egy nyitott szív minden szeretetével ad át az olvasónak - egy követésre méltó beszélgetést alakít ki Istennel. Olyasféle párbeszéd ez, mint a valódi, őszinte imádság. A gyászoló kérdez, panaszkodik, Isten pedig minden sóhajra megnyugtató választ küld. Kétkedéssel teli szívünk reményt kap, hogy életünk nagy veszteségei, még a halál tragédiája is a Mindenható segítségével kezelhetővé, gyógyíthatóvá válik. ■ Döbrentey Ildikó A könyvhöz tartozó CD hallgatása közben döntöttem úgy, hogy elismerő szeretettel köszönjem meg Börönte Márta és alkotótársai magvetését. A könyv olvasása közben túlcsorduló szeretetet éreztem. A hallható mű olyan természetesen szólal meg a nő és a férfi hangján, ahogy a hegyi csermely áramlik az életet adó forrástól a mindent magába fogadó óceánig. A zene a csendektől a pianissimókon keresztül a lelki fortissimóként ható pianókig ringatja-öléli a hallgatót, engem. Fogoly án Kristóf muzsikája katartikusan gazdagítja belső látásomat. Harminchárom éve hófehérbe öltözöm családi színházi szolgálataimban, ez számomra a gyász színe. Fehér kalapomon a szalag fekete, az ünnepet jelképezve hétköznapi szolgálataimban is. A vállamon vörös sál, a pünkösdi piros színe, mivel nemcsak remélem, nemcsak hiszem, hanem bizonyos vagyok az égi szeretteimmel való találkozásban. Börönte Mártához hasonlóan készülök Teremtőmmel való elszámolásra földi utam végén. ■ Levente Péter Börönte Márta: Veled vagyok, fogom a kezed! CD-melléklettel. Csillaggyertyafény Alapítvány, Budapest, 2015. Ármegjelölés nélkül.
