Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-11-01 / 44. szám
8 ■* 2015. november 1. PANORAMA Evangélikus Élet ■■■ililMiillllMHHWlllCTlM Októberi tiszteletadás Luther és Kálvin előtt Szeretlek titeket, reformációs ünnepet hozó októberek. Nemcsak őszi színeitek festőket felülmúló, gyönyörű és gyönyörködtető, Teremtőnk fantáziáját magasztaló pompázatos ragyogásáért, hanem főként azokért a szellemi-lelki szólamokért, amelyeket Wittenberg és Genf neve indít el a lelkemben. Gondolatban újra és újra végigjárom ilyentájt az emlékezés útját, mint egykori „peregrinus” ösztöndíjas teológus diák a wittenbergi prédikátorszemináriumtól, a Luther utcától, „a nagy hírű doktor” idő koptatta katedrájától a főtéren át egészen a vártemplomig, ahol egykor Luther kiszögezte fűtés világújító tételeit. S közben felzeng bensőmben az „Erős vár a mi Istenünk...” himnikusan szárnyaló dallama. Majd rögvest felkapaszkodom - mily csodás a Lélek egyidejűvé formáló hatalma! - Kálvin genfi Szent Péter-katedrálisához. Megállók a puritán református nagytemplom bejárati oszlopai előtt, majd átmegyek a csak néhány száz lépésnyire fekvő egykori Kálvin-házhoz, képzeletemben együtt lépkedve ővele, aki menekült, jövevény volt szinte haláláig azon a földön. Hiszen csak élete utolsó öt évében lett hivatalosan genfi polgár. Lelkemben felzsongnak zsoltáros énekei, első renden is a „Szívemet hozzád emelem...” s látom, amint - családi címerének ábrázolása, vizuális vallomása szerint - Istennek és egyházának áldozott szívét magasra emeli. És közben érzem, szinte beszippantom a lutheri és kálvini ősforrások sajátos illatát, s gondolataimmal tapintom azt a sűrű és forrongó atmoszférát, amelyet Kálvin és Luther tanításai izzítottak fel a reformáció két fővárosában. Látom, amint a genfi akadémián, kollégiumban Kálvin fogadja, képezi a hitújítás „fegyvereit” életnyilait, az emberfőket. A messzi földről, így a litván-lengyel fejedelemségből is érkezőket, Radziwill vilniusi nagyherceg diákjait vagy a Magyarhonból és Erdélyország brassói, nagyszebeni végeiről odaérkezőket. A hitújítás szellemi fellegváraiban Európa tudásszomjas ifjainak lelke aztán a két tanító szavára egy életre szólóan felizzik az igazságok tiszta tüzében, felgyúl szívükben az Ige csipkebokra, s hazaviszik edzett lelkűkben az új tanok védőpajzsát. E különös reformációs zarándokúton - az általuk Mesterük lába nyomán kijárt keskeny ösvényen - minden évben elkérem Istentől a Lélek üzenetét másoknak és magamnak. így köszönöm Istennek a magam módján, s kívánom: minden testvérem ezzel a megújuló és megújító elkötelezettséggel köszöntse a maga módján, lélekkel és Lélekben a lutheránus és a református világ két fővárosát, „Wittenbergát” és Genfet s a két világformáló prédikátort, Luthert és Kálvint. De azokat is, akik honi tájakra hozták el a fényt, akik által Baranyában és Felvidéken, az Alföld síkján és Erdély bércei között „lux lucet in tenebris” - „a világosság a sötétségben fénylik” (Jn 1,5) felgyűlt a lélek és szellem fénye a korabeli homály mélységeiben. Köszöntünk titeket, nemes lelkű férfiak, annak a levélbeli, emelkedett és nagy tisztességet adó megszólításnak napjainkra alakított változatával, amellyel Luthert illette Kálvin 1545 januárjában a hozzá küldött levelében. így tehát: Ti, a keresztyén egyház kiváló pásztorai, nagyra becsült atyák, üdv és üdvözlet nektek! Az Úr vezessen tovább titeket az ö Leikével a lelkek útján századokon át szívtől szívig tiszta evangéliumi, bibliás látásaitokkal, s ne csak októbereinkben és a jövendő októberekben, hanem az esztendő minden napján az ő egyháza és népe javára. ■ De. Békefy Lajos m ■■■■■ ■■■■■■■■■ Ki gondolná, hogy tőlünk távol, Indiában éppen manapság virágzik fel Luther és Kálvin lelki kultúrája, szellemi öröksége? Erről tudósít az indiai protestáns teológus, kultúrfilozófus, Vishal Mangalwadi nagyszerű, hatszáz oldalas könyve. A reformáció nagy lelki forradalom - állítja Mangalwadi -, amely megváltoztatta az egész világot, és amelynek éltető szívdobbanása éppen a bibliafordítás nagy és sokrétű munkája volt és marad. Az indus tudós a 21. század elején megtalálta az összekötő szálakat Istennek az európai történelemben munkálkodó keze és az emberi kezek, a megelőző történések és az aktualitások között. Luther esetében ez a kapcsolódás Erasmus volt. Meg a „házi őrizet” Hiszen Bölcs Frigyes választófejedelem Luthert a wormsi birodalmi gyűlés után leghűségesebb katonáival a szinte biztos merénylet elől „vitette el” s védelme érdekében záratta Wartburg várába. Ott született meg a reformáció alapja, az Újszövetség német fordítása. Ez pedig nem sokkal később az igazság, az egyetlen Szívdobbanások - Szenti isteni igazság közzétételéhez vezetett, így vehették kezükbe a Szentírást egyszerű emberek ezrei is. Az Újszövetség 1522-1529 között több mint ötven kiadást ért meg! Micsoda szomjúság, micsoda munka, micsoda ébredés, megújulás! Csak egyetlen évben, 1524-ben a Lutherfordításnak negyvenhét részkiadása jelent meg! S aztán ez a lelki áradás bő vizű folyammá duzzadva hozta az újabb és újabb bibliakiadásokat. Luther stafétabotját Angliában hamarosan átvette William Tyndale (1484-1536), aki rájött arra, hogy az európai írástudatlanság és a lelkipénzügyi korrupció, a pénzért eladott bűnbocsátó cédulák botrányos gyakorlata a nemzeti nyelvű Bibliák hiányával is összefügg. 1551-ben Tyndale angolra fordította az Újszövetséget. Dinamikus tudatformálás is kezdetét vette ezzel a nemzeti nyelvű fordítással. Tyndale ugyanis például az ekklézia bibliai szót nem az egyház (church) szóval adta vissza, hanem a „demokratikusabb” gyülekezet (congregation) szóval. Ez afféle népgyűlés volt, maga az istentisztelet is, ame-Cipőt Isten dicsőségére! Luther és Kálvin a hivatásetika megfogalmazásával a munkálkodó ember megbecsülésének szükségességére mutatott rá. Először ők vitték Európát közel ahhoz a bibliai elvhez - s fordítva is igaz, a bibliai elvet Európához -, hogy a hivatás, a munka alapján a parasztot vagy a kőművest ugyanúgy meg kell becsülni, mint a papot vagy a szerzetest. A munka és a kemény, puritán, nem tékozló, fecsérlő, nem „fogyasztói” életmód kialakításával és gyakorlásával évszázadokra az eredeti felhalmozás, gyarapodás, prosperálás, gazdagodás, polgári jólét erkölcsi, lelki háttere lett a két reformátor a „mindent Isten dicsőségére” elvével. Vajon elgondolkodtunk-e már azon, miért éppen a reformáció alakította ki azt a sajátos szokást, hogy a protestáns templomok vasárnap este zárva maradtak? Nem papi kényelmességből, nem praktikus és kezdődő elvilágiasodásból történt ez - pont ellenkezőleg! Ugyanis a protestáns hívők megtanulták - éppen a templomban -: nem kell ahhoz a templomba menniük, hogy Istent tiszteljék. Házi áhítatok, közös bibliaolvasás, együtt imádkozások zajlottak papi segédlet nélkül. És még valami: a munkát is istentiszteletté tudták szentelni a protestánsok. Ha egyszer Isten valakit favágóvá hívott el - írta Luther nyomán az indiai protestáns teológus, kultúrfilozófus, Vishal Mangalwadi -, akkor ezt az embert hétfőn hajnalban az erdőbe várta munkára. Ha cipésznek hívta el, akkor a műhelybe várta őt Isten minden hétfőn reggel. De pihenten, munkára készen! Ha az volt a nézete a cipésznek, hogy a cipőt Isten dicsőségére készíti, akkor biztosan nem használt rossz anyagot, s nem végezte slamposan a munkáját. És ez az elv akkor is hatott, amikor egyedül munkálkodott az ember, mindenféle munkafelügyelet, minőségi kontroll nélkül. Mert meggyőződéssel, hittel mindent Isten dicsőségére tett, s ez maximális munkamorált igényelt tőle! Teológushallgatók Luther nyomában ► „Ha tudniillik szorgosan olvasnánk a prófétákat, a zsoltárokat, az evangélistákat és a többit, akkor nem a szent városokat járnánk be, hanem gondolatainkon és szívünkön át Istenhez kirándulnánk, vagyis az igazi ígéret földjét és az örök élet paradicsomát keresnénk fel” - mondta egyszer Luther Márton. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem hallgatói azonban nem fogadták meg a tanácsát: a Biblia tanulmányozása mellett kirándultak is, méghozzá Luther nyomában Németországban járták végig október 8. és 12. között a reformáció fontos városait. A tanulmányi utat az egyetem támogatásával Pángyánszky Ágnes egyetemi lelkész és Szentpétery Péter tanszékvezető egyetemi docens szervezte. A hajnali négyórás indulás senkinek nem vette el a jókedvét, hiszen aznap már Németország földjét éreztük a talpunk alatt. A buszúttól elnyűtt tagjainkat először Coburgban nyújtóz - tathattuk ki. A festői környezetben álló vár felejthetetlen benyomást tett ránk, betérve pedig megláthattuk a szobákat, ahol Luther Márton az 1530-as augsburgi birodalmi gyűlés alatt tartózkodott. Másnap Erfurtban hatalmas séta keretében látogattunk el abba az Ágoston-rendi kolostorba, ahol reformátorunk szerzetesként élt. Az eredeti kőpadlón valóban az ő nyomában jártunk, a kolostor templomában pedig a Luther című film forgatási helyszíneit is felismertük. Erfurt kimeríthetetlenül gazdag látnivalókban, mi azonban a dómban tett látogatásunk után Eisenach felé vettük az irányt. Felkerestük a házat, ahová az ifjú Márton tizennégy évesen költözött. A Cotta családnál lakott - az ő egykori otthonuk ma az egyik legrégebbi korabeli ház Eisenachban, itt rendezték be a múzeumot. Luther születési helyét, Eislebent csak egy későbbi napon látogattuk meg. Érdekes, hogy bár Luther sosem élt itt, halála előtt mégis visszatért, és itt lelt örök nyugalomra. Ezután nagyot ugrottunk az időben: máris Wartburg várában találtuk magunkat, ahol Luther egy éven keresztül álnéven, György lovagként rejtőzött, ugyanis a birodalmi átok következményeitől csak így menekülhetett meg. Jártunk a szobában, ahol németre fordította az Újszövetséget, és ahol lelki küzdelmei közepette a falhoz vágta a híres tintatartót. Tanulmányi utunkon nemcsak Luther Márton életének fontos helyszíneit jártuk végig, hanem nagy figyelmet fordítottunk ifi. Lucas Cranachra is, hiszen idén ünnepeljük születésének ötszázadik évfordulóját. A környékbeli városok - így Wittenberg is - kiállításokkal adóznak a festő emléke előtt. Weimarban a Szent Péter és Páltemplomban az általa festett világhíres oltárképet csodálhattuk meg. A kirándulás csúcspontja egyértelműen a reformáció bölcsője, Wittenberg volt. Felejthetetlen élmény abban a templomban istentiszteleti és úrvacsorái közösségben lenni, ahol Luther maga is prédikált, és ahol gyermekeit is keresztelték. Mi is szerettünk volna hozzájárulni a vasárnap hangulatához, ezért a templomkapuban egy rögtönzöttflashmob (villámcsődület) keretében hangszerkísérettel elénekeltük az „Erős vár a mi Istenünk...” kezdetű énekünket. A gyülekezeti tagok lelkes fogadtatása igazi elismerésnek számított. A Luther- és a Melanchthon-házban tett látogatásunk koronázta meg a hetet, és mindannyiunk fejében összeállt a kép, hogyan is éltek akkoriban reformátoraink. Bár még egy hetet szívesen elöltöttünk volna Wittenbergben, hazafelé vettük az irányt. Útközben betértünk Torgauba, sőt Prágába is. A rengeteg látnivalót és új ismeretet még nem dolgoztuk fel teljesen. Az ötnapos tanulmányi út azonban hozzájárult ahhoz, hogy az egyetemen megtanult, sokszor száraznak tűnő tananyagot a való életben, a „saját bőrünkön” is megtapasztaljuk, és ezáltal beépülhessen személyiségünkbe. ■ Kovács Barbara
