Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-11-01 / 44. szám
„Wittenberg és Genf Az igazság gyümölcsei ► 2. oldal örökösei nem tarthatnak Határátlépő ünnep !► 3. oldal mást kezükben, mint Mit jelent a bölcs bibliaolvasás? 4- oldal Bibliát és olajágat.” Akadálymentessé tenni az örömhírt 5. oldal Reformáció 498 A feltámadás reménységében ► 10. oldal ► 8-9. oldal Szlovák és német oldal *■ 6-7. oldal Megújulás - de miből? REFORMÁCIÓ ÜNNEPE - MT 5,1-12 Lomtalanítás másképp Mosoda zárva. Volt egyszer egy ember, aki Koppenhága mellett élt, egy kis faluban. Egy szép napon úgy döntött, hogy ő bizony veszi a batyuját, és begyalogol a fővárosba. Hogy miért döntött így? Mert azt vette észre, hogy összegyűlt szennyes ruháit mosodába kell vinnie. Összeszedte a ruhákat, és útnak eredt. Kis idő múlva - mert nem volt messze a város - oda is ért, és elkezdett keresni egy mosodát. Egész nap járt-kelt a dán fővárosban fel és alá, mire végre rátalált egy cégtáblára, amelyre ez volt írva: „Mosoda” Nagyon megörült, és azon nyomban betért oda. Rövid várakozás után a hátsó ajtón kijött egy idősebb asszony. Főhősünk - férfi volt az illető - rögtön megszólította az öregasszonyt, és elmondta neki, hogy ő egy közeli településről jött, azzal a céllal, hogy a szennyesét kimosassa. Az asszony megrökönyödve így felelt: „De hát kedves uram, mi nem foglalkozunk mosással!”... Valami hasonló történettel mutatta be a 19. században egyháza felé kritikáját az egzisztencializmus dán képviselője, az evangélikus teológus-filozófus, Soren Kierkegaard. Úgy vélte ez a magányos gondolkodó zseni, hogy bár egyháza cégtáblájára is fel lehetne írni: „Itt megtisztulhat, aki betér!” de mi történik akkor, hogyha valaki tényleg betér, és merőben mást tapasztal? Lavina és láva. Valamikor réges-régen, még a Krisztus utáni első évszázad első felében Jeruzsálemben elkezdődött valami, aminek ereje hamar átjárta ezt a Földnek nevezett, iciri-piciri bolygót. Pünkösd. Elindult az útjára egy kis hógolyó, és lavinaként söpört végig az egész világon. Vagy hogy egy autentikusabb, tüzes képpel éljek: kitört a vulkán, és - történelmi távlatokban gondolkodva - pillanatok alatt elöntötte a láva a földet. A mai nap is: „lavina- és lávaünnep” Mert a reformáció lényegét tekintve éppen úgy az isteni dinamika revelációja, mint az első pünkösd. „Pünkösd ősszel” - ahogy egyik, általam nagyon tisztelt ember nevezte a reformációt - ünnepén vagyunk együtt, itt és most. Ünnepen, Krisztus-ünnepen, meglátásom szerint: a legökumenikusabb ünnepünkön. Ahol antiidentitási (miért nem [!] vagyunk katolikusok?) elemek és romantikus legendák helyett Jézusra figyelünk, őrá nézünk fel, ahogyan áll a hegyen, és tanít. Éppen azt és úgy tanítja, amit és ahogyan arra szüksége volt, van és lesz mindenkori tanítványainak. Felszabadítja az embert tanításának tisztaságával, és a jól ismert boldogmondás-gyűjtemény utólag egy lánccá összefűzött mondataival is egyértelműsíti azt - ami reformátor eleink számára is hangsúlyos volt -, hogy az evangélium mindenkié. Nincs kizárás. Nincs olyan, hogy valaki ne lehetne boldog, áldott, hogy valakinek ne lenne helye az asztalnál, hogy valaki ki lenne zárva az Isten országából. Éppen ezért mai alapigénket nem AZ ÜNNEP IGÉJE lehet elégszer elmondani. Magunknak. Másoknak. Családtagjainknak, gyülekezeti társainknak. Mindenkinek, aki valóban elhiszi a názáreti ács fiának - akit Isten Fiának hiszünk, Messiásnak, személyes életünk Urának hogy van remény. Van kiút a nihil-vasút alagútjának végén. Van ébredés a vallásos félálom és a hétköznapi kifáradás, a mindennapok kicsinyes meccsei, játszmái után. Igen, van. De ehhez kellesz te is! A te döntésed, a te elengedésed, a te időd, a te agyonfoltozott vagy éppen túlterhelt, boldogságos vagy éppen illúziókba beleszeretett életed. És igen, kellenek az ismétlések. Mert reformáció ünnepének egyik kulcsszava az ismétlés, mely összekötheti a Hegyi beszéd „aranymondásait” a lutheri felismerések igazságát, Krisztus földi egyházának mai kihívásait a te gyülekezeteddel, a te közösségeddel, a te hitéleteddel, a te aktuális szorongásaiddal és örömkönnyeiddel. Lavina. Láva. Ismétlés. Szól a... refrén: boldogok az isméüők. Ismétlés. Mindennek az alapja. Újra elmondani, elismételni, amit Jézus mondott, megélni annak személyes következményeit, és megtalálni a mai valóságban ennek relevanciáját: „Boldogok a lelki szegények..., akik sírnak..., a szelídek..., akik éheznek..., az irgalmasok..., a tiszta szívűek..., akik békét teremtenek. .., akiket az igazságért üldöznek..” (Mt 5,3-10) Ismétlés. Vissza a forráshoz! Ad fontes! - hangzik a mai napon, a 498. születésnapon az oly sokszor emlegetett latin mondat. Vissza Jézushoz, akit Krisztusnak vallunk. Vissza a Szentíráshoz, amely Krisztust hirdeti. Vissza a hithez, a Krisztusban való hithez, amely legyőzi mai félelmeinket is. Vissza a kegyelemhez, a Krisztus kegyelméhez, amely „legyen mindnyájunkkal” Ismédés. Vissza a forráshoz. Ismétlés. Vissza a hegyen tanító, megdicsőülő, meghaló, feltámadó Krisztushoz. Ismétlés. Vissza Jézus követéséhez, amely experimentális valóság, „nem elmélet, hanem élet, »new being«’,’ új létezés - ahogy Paul Tillich evangélikus teológus nevezte egy előadásán, amelyet egyetemistáknak tartott a világ fővárosában, New York Cityben. Boldogok az isméüők! Boldogok az isméüők! Boldogok az ismétlők! A reformáció: nosztalgia. A reformáció nosztalgia, mégpedig abban az értelemben, ahogyan az orosz rendező zseni, Andrej Tarkovszkij használta azonos című, Olaszországban forgatott filmjében. Ez az amúgy is sokat mondó fogalom orosz nyelven ugyanis jelentéstöbblettel bír: nem csupán visszaemlékezést jelent, hanem többet ennél: honvágyat és a hazatalálás vágyát. Valamit elhagyni, de még nem érkezni meg valahova: egy köztes létállapotot határoz meg. Éppen mint a keresztény létezés: földi drámákat és mennyei perspektívát együtt szem előtt tartva. Komolyan véve a mai kontextust, de ígéretbe kapaszkodva. Éppen úgy, ahogyan Krisztus földi egyháza is vándorol, úton van, folyamatosan változik, de változatosan állandó ugyanakkor. A hazatalálás vágya nekünk, mai tékozló fiúknak és lányoknak is sajátunk. Hátrahagyni, ami volt, lomtalarútani az életünket, és újat kezdeni otthon. Az átölelő Atya közelségében, aki Fia által nem megemlékezésre, de isméüésre hív a mai ünnepen. Az ő ajtaja sosincs zárva. ■ Gáncs Tamás Imádkozzunk! Urunk, taníts minket ismételni! Ámen. ■ Dr. Hafenscher Károly Akkor van értelme 2017-ben nagy megemlékezéseket tartani, akkor van jelentősége az ötszáz éves jubileumhoz vezető útnak, és akkor lesz maradandó hatású az ünnep, ha meg tudunk újulni. Egyenként is minél többen, az egyházban éppen úgy, mint a társadalomban: Európában és szerte a világban. Ezért jött létre - nagyszerű, megújulásért elkötelezett emberekből - egyházunk Reformációi Emlékbizottsága, segítve az emlékezésből fakadó megújulás sokféle lehetőségét. Ezért hívta életre Magyarország kormánya a Reformáció Emlékbizottságot, hogy példát adjon a fél évezrede történtekből a mai formálódásra, a jóban való minél szélesebb körű reformálódásra. Ezért sürög-forog Európa sok országa és közössége, hogy Luther, Melanchthon, Kálvin és a reformátorok nyomán járva ma is előrevivő, az életet szolgáló utat találjon. Sőt ezen fáradozik a Vatikán számos munkatársa is, akik felismerték, hogy a reformáció nem protestáns ügy, hanem a világegyház ügye, amelynek tanulságát együtt kell levonnunk ahhoz, hogy az egyház újra meg újra Krisztus-arcúra formálódjon. Bárcsak magyar evangélikus egyházunk egésze, a magyar protestantizmus, a magyar katolikus egyház is ezen az úton járna! Világi és egyházi környezetben ez a két kifejezés: reformáció és megújulás szinte szinonim szavakká váltak. Jogos ez? Hiszen az egyik fogalom arról szól: visszaformálódni valamire, ami korábban volt, a másik pedig arról: újat kezdeni, új irányba indulni. Mire van hát szüksége a 21. század emberének és közösségeinek: reformációra vagy megújulásra? Érdemes tehát végiggondolnunk- bibliai alapokon mi is a megújulás. Amikor Jézus „új parancsolatot” ad övéinek, akkor nem valami eddig ismeretlenre hívja őket, hanem arra, ami az eredeti küldetés volt. Isten rendje: a szeretet tartja meg az életet s magát az embert. Ha újdonságként hat a bűnben élő, Istentől elszokott embernek, akkor az a cél, hogy erre az újnak érzett eredetire visszaformálódjon. A bűn a régi, az idejétmúlt, az elavult - a szeretet a mindig friss, új, megújító. Amikor a Szentírás a pozitív, a kiteljesedő jövőt prófétálja meg, akkor hangzik az Isten szavának meghirdetése: újjáteremtek mindent. A Teremtő újra megteremti azt, ami elromlott, ami tönkrement. Újjá, azaz az eredeti, Isten által megálmodott, tökéletes és teljes világgá teremt. Az övéi pedig ilyen új emberekké válhatnak. Nem azért, mert ők már tökéletesek- hiszen Pál szavaival élve „nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlenegysem” (Róm 3,12). Azért, mert a Jézus Krisztus miatt elfogad, „leigazol” (megigazít) minket a mindenható Isten. így vagyunk egyszerre bűnösök és igazak. Kegyelemre szorulók és kegyelemben élők. Az élet nélkülözhetetlen eleme a megújulás. Ami él, aki él, annak meg kell újulnia. A nagy kérdés azonban ez: miből? Mi ad hozzá erőt, mi a forrása, mi az, amiből meríteni tud? Saját erőből nem megy. Önmagunkat megújítani nem tudjuk. Külső segítségre van szükségünk. Nem kirakatmegújulásról, valamiféle látszatkozmetikázásról van szó. Igazi, teljes lényünket átható, valódi megújulásról. Ehhez nem a körülmények megváltozása kell, nem is valamiféle eksztatikus vagy katartikus állapot, amely kimozdít megcsontosodott állapotunkból. Isten tudja, mire van szükségünk! Arra, amit éppen erre rendelt az élet megújítására: igére és szentségre. Mire van szüksége az egyháznak? Új ötletekre, rendkívüli alkalmakra? Fesztiválokra vagy nagy találkozókra? Új struktúrára, új istentiszteleti formákra? Ezek csak pótcselekvések, ha nincs lelki megújulás. Ha van, akkor mindezek pedig következményei annak. Megújítani csak a Szentlélek tud, s neki úgy tetszik, hogy ezt az ige és a szentségek által végzi. Ezért vesszük kézbe - többek közt Luther biztatására - a Szentírást, benne pedig kutatjuk az evangéliumot. János evangéliuma nem véletlenül mondja: „Ezekpedig azért írattak meg hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten fia, és e hitben életetek legyen..!1 (Jn 20,31) Ezért fontos, hogy vissza-visszatérve a kiindulóponthoz tudatosítsuk magunkban: meg vagyok keresztelve. Nem a magam módján hiszek valamiben, hanem a mennyei Atya gyermekeként próbálok Krisztuskövető tanítvánnyá válni. Az élet nélkülözhetetlen eleme a megújulás. Ami él, aki él, annak meg kell újulnia. A nagy kérdés azonban ez: miből? Mi ad hozzá erőt, mi a forrása, mi az, amiből meríteni tud? Ezért fontos, hogy az úrvacsora ismét állandó táplálékom legyen. Luther így fogalmazott: „Ha úgy éreznéd, hogy nincs szükséged az úrvacsorára, maga az, hogy hidegnek és kedvetlennek érzed magad a szentségre - eléggé mutatja, mennyire szükséged van rá.” Megújulásra várunk és vágyunk. Miből? Igéből és szentségből. Ilyen „egyszerű"! A szerző egyházunk zsinatának lelkészi elnöke, az állami Reformáció Emlékbizottság miniszteri biztosa
