Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)

2015-10-18 / 42. szám

Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2015. október 18. » 7 Sokarcú evangélikusság A magyar-norvég testvér-egyházkerületi hét tapasztalatai ► Az Északi Egyházkerület 2000 óta ápol testvérkapcsolatot a közép-norvégiai Morei Egyházkerülettel, mely a kilenc norvégiai egyházkerület sorában a konzervatívabbak közé tartozik. A kerületben élő evangéliku­sok száma (2x9 ezer) éppen megegyezik a magyarországi evangélikusokéval - ők azonban ezzel a lakos­ság 86 százalékát alkotják. IngeborgMidttomme püspöknő már több ízben megfordult Magyarorszá­gon, mégis most volt először mód a kifejezetten kerületi jellegű találko­zásra. Az egyházkerület hét espere­sét elkísérte a morei püspöki hivatal igazgatója (aki közgazdászként és humánerőforrás-menedzseri vég­zettségével egyben az összes lelkész munkáltatója) és a hivatal missziói és testvérkapcsolati munkatársa is. Az asztalt körülülve feltűnő volt, hogy a norvég csoportban a püspöknő mel­lett két női esperes is helyet foglalt - a magyar oldalon más arányok a jellemzők. Olav Gading püspökhelyettes leg­utóbb tavaly novemberben járt ha­zánkban (ekkor többek közt liturgi­ái előadást tartott a teljes esperesi ta­nács számára), de olyan is volt a kül­döttség tagjai között, aki 1984-ben a Lutheránus Világszövetség buda­pesti nagygyűlésén ismerkedett meg későbbi - holland - férjével. Egymást metsző párhuzamosok Az örömmel felfedezett párhuza­mosságok és a jelentős eltérések meghatározták az együtt töltött na­pok beszélgetéseit. A reformáció Norvégiában nem mozgalomként indult, hanem 1537-ben királyi pa­rancsra vezették be. Megerősödött az oktatás, és szigorúan szabályozták az egyházi életet. Az 1736-tól egészen 1912-ig hatályban lévő konfirmációs törvény előírta, hogy nem házasod­hat és nem léphet katonai szolgálat­ba az, aki nem konfirmált. A „hivatalos” egyházzal párhuza­mosan, de mindvégig annak része­ként épült fel a laikus szolgálók moz­galma: az államegyház gondoskodott az istentiszteletek és kazuálék ellátá­sáról, de a gyermek- és konfirmáci­ós munkát, a felnőtt-bibliaórákat az imaházakban szervezték. Az imahá­zakat pietista szemlélet, a hit szemé­lyes felvállalása és ébredési lendület jellemezte. A szekularizáció és a la­ikus mozgalom meggyengülése nyo­mán a hivatalos egyház az elmúlt években kezdett csak hozzá, hogy fel­építse saját ifjúsági munkáját és hét­közi felnőttalkalmait. Noha a Norvég Egyház 2012-ben hivatalosan elvált az államtól, a lel­készek számos központi feladatot végeznek. Például váratlan halál­eset, közúti és egyéb balesetek idején a rendőrség jelzése alapján a körzet­ben az adott hónapban ügyeletes lelkész köteles értesíteni a családot a történtekről. A személyes találkozás egyrészt segíti a családdal való kap­csolatépítést és a későbbi temetés elő­készítését, ugyanakkor kockázatot is jelent, amikor a lelkész (legtöbbször egyedül!) becsenget egy-egy városi la­kás ajtaján, ahol gyakran az egyház­tól eltávolodott emberekkel kerül szembe. A huszonnégy órás készen­lét sokak számára megterhelő. Az esperesi szolgálatot tőlünk elté­rően nem egy erős gyülekezet gondo­zása mellett, hanem az egyházmegye lelkész nélkül maradt gyülekezeteit pásztorolva végzik. A vasárnaponként más-más fogyó közösségbe eljutó es­peresnek egyben lehetősége van fel­mérni a gyülekezetek jövőbeli útjait, lehetőségeit. A nehéz földrajzi viszo­nyok mellett nem könnyű biztosíta­ni a rendszeres lelkészi jelenlétet, így előfordul, hogy laikus prédikátorok végzik az istentiszteleti szolgálatot. Őszinte párbeszédben A közös imádság, a budagyöngyei ká: polnában ünnepelt úrvacsorái is­tentisztelet, az áhítatokon hangzó éneklés a keresztény közösség élmé­nyét ajándékozta a résztvevőknek. Az utolsó estén a csoport a reformáció hónapjának nyitó istentiszteletén is részt vett a Deák téri templomban, ahol Ingeborg püspök köszöntést mondott, és bekapcsolódott a kö­nyörgő imádság szolgálatába. Az északi esperesekkel együtt töltött nap gazdag témái elmélyítették egy­más ismeretét. A témaindító előadásokat magyar részről Bence Imre, Buday Barnabás és Fabiny Tamás tartotta, norvég ol­dalról Erling Nevland, Svend Klem­­metsby és Olav Gading gondolatait hallhatták a résztvevők. Az előadáso­kat és a beszélgetést egyházunk orszá­gos irodája ökumenikus és külügyi osz­tályának új munkatársa, Balicza Klá­ra, illetve e sorok írója tolmácsolta. Egyházunk mindennapi életéről Bence Imre esperes vezetésével a bu­davári gyülekezetben hallhattak a vendégek, majd megtekintették evangélikus örökségünk kincseit a Magyar Nemzeti Levéltárban. A le­véltár szakavatott munkatársai az egyházunk által letétbe helyezett Luther-végrendelet mellett több ér­tékes reformáció korabeli és ké­sőbbi evangélikus vonatkozású ira­tot is bemutattak. Nagy érdeklődést keltett egy 1890- ben feladott képeslap, melyet egy ti­zennyolc éves norvég fiatalember küldött Kossuth Lajos torinói címé­re, biztosítva Kossuthot nagyrabecsü­léséről és autogramot kérve tőle. A név és a feladás helyszíne alapján az egyik látogató tulajdon dédapját vélte felfedezni a feladóban. Vendégek és vendéglátók közösen foglalkoztak az egyházat körülvevő társadalmi valóság kérdéseivel is: az országos iroda diakóniai osztályának kiváló munkatársai, Hajdú Tibor és Mészáros Attila mellett Keveházi Klára, az Ökumenikus Segélyszerve­zet fejlesztési és humanitárius igaz­gatója volt a vendég az eszmecserén. A migrációval kapcsolatos kérdé­sek a Töve Skarstein magyarországi norvég nagykövettel folytatott beszél­getésben is hangsúlyosan szerepeltek - a nagykövet asszony határozott véleményt formálva, kiegyensúlyozott képet festett a magyarországi viszo­nyokról, és kifejezte nyitottságát az egyházi együttműködések iránt. Norvég csapatépítés Budapesten A norvég testvérek ellátogattak a Sarepta Budai Evangélikus Szere­tetotthon régi és új épületébe is. Az ott folyó munka nagy hatást gyako­rolt a vendégekre. Egyikük, Svein Runde esperes felidézte felesége sze­mélyes emlékét, aki 1968-ban Norvé­giában találkozott odalátogató ma­gyar diakonisszákkal, köztük Far­kas Máriával. Az általa készített igés lapot a mai napig őrzi a család. A budapesti látogatás a norvég es­peresek belső tanácskozására, csapat­­építésre is alkalmat adott, hiszen otthon a fjordokkal tagolt egyházke­rület földrajzi adottságai és a nagy tá­volságok miatt sokszor nehézkes az eljutás egy-egy közös alkalomra. 2016 nyarán Fabiny Tamás püspök látogat el a testvér-egyházkerület munkatársi és lelkésztalálkozójára, de viszontlátogatásra várják egyházunk espereseit is. Kjcere venner, tusén takk! Vagyis: Kedves barátaink, kö­szönjük szépen! ■ Pap Kinga Marjatta A kór-ház és a gyógyulás háza Vagyunk jó néhányan, akiket a zseni­ális 18. századi angol lelkipásztor, re­gényíró, Laurence Sterne, illetve az őt először magyarra fordító Kazinczy meghatározása nyomán az érzékeny utazók csoportjába lehetne sorolni. Vagyis azokéba, akik nem az utazási irodák által ajánlott harsányabb neve­zetességek emlékét őrzik magukban, hanem az apró, de szívet és elmét táp­láló úti élményeket. Hallei barangolásunk nyári napjai­ban a műemléki értékekben bővelke­dő, középkori eredetű helyi várkastély, a Moritzburg udvarán, annak félreeső oldalszárnyában bukkantam rá egy el­különült, társaihoz képest egyáltalán nem látványos épületrészre. Ami kü­lönösképpen is megragadta a figyelme­met, az az 1777-es alapítású katonai kórház latin kapufelirata. Az épület egészen a napóleoni háborúkig sok ka­tona szenvedését, halálát és gyógyulá­sát látta; eredetileg az anhalti porosz regiment ellátására hozták létre. Lássuk ezek után a feliratot. A ba­­rokk kőtábla nem a megszokott „Spital” és nem is „Lazarett” néven hirdeti az épület küldetését, hanem egy feledésbe merült, de szemlélete miatt feltámasztásra méltó latin kife­jezéssel: „Valetudinarium” - vagyis az egészség háza. Nekünk, magyaroknak erről a szó­ról azonnal a valéta, a végzős, búcsú­zó Selmecbányái, később soproni diá­kok kedves ragadványneve juthat az eszünkbe. És nem véletlenül, hiszen eb­ben a szép elköszönő szóban - vale - ott rejtőzik a kívánság: Élj egészséggel! A latin kifejezés szépségében gyö­nyörködve akaratlanul felvetődhet bennünk, hogy nyelvújítás kori kórház, illetve kóroda szavunk esélyt sem ad a gyógyulásnak, s még csak a betegek­kel való törődésre sem utalnak úgy, mint a régebbi korok emberségesebb s így Istennek tetszőbb hangulatú is­potálya, az elesettek istápolóhelye. Félreértés ne essék, nem arra vá­gyom, hogy a mai világ gazdasági és gyakran lélektani nehézségekkel küzdő kórházait nevezzék újra „va­­letudinarium”-oknak. Legfeljebb ar­ra, hogy beszédünkbe, Istenhez és egymáshoz intézett szavainkba tér­jenek vissza az árnyalatok, s hogy vi­lágunk élhetőbb, érthetőbb és szeret­­hetőbb legyen. Vale! ■ Petrőczi Éva HIRDETÉS Kövessen bennünket a Facebookon is: facebook.com/evangelikus Magyarországi Evangélikus Egyház - Életközeiben vagyunk

Next

/
Oldalképek
Tartalom