Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-10-18 / 42. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2015. október 18. » 7 Sokarcú evangélikusság A magyar-norvég testvér-egyházkerületi hét tapasztalatai ► Az Északi Egyházkerület 2000 óta ápol testvérkapcsolatot a közép-norvégiai Morei Egyházkerülettel, mely a kilenc norvégiai egyházkerület sorában a konzervatívabbak közé tartozik. A kerületben élő evangélikusok száma (2x9 ezer) éppen megegyezik a magyarországi evangélikusokéval - ők azonban ezzel a lakosság 86 százalékát alkotják. IngeborgMidttomme püspöknő már több ízben megfordult Magyarországon, mégis most volt először mód a kifejezetten kerületi jellegű találkozásra. Az egyházkerület hét esperesét elkísérte a morei püspöki hivatal igazgatója (aki közgazdászként és humánerőforrás-menedzseri végzettségével egyben az összes lelkész munkáltatója) és a hivatal missziói és testvérkapcsolati munkatársa is. Az asztalt körülülve feltűnő volt, hogy a norvég csoportban a püspöknő mellett két női esperes is helyet foglalt - a magyar oldalon más arányok a jellemzők. Olav Gading püspökhelyettes legutóbb tavaly novemberben járt hazánkban (ekkor többek közt liturgiái előadást tartott a teljes esperesi tanács számára), de olyan is volt a küldöttség tagjai között, aki 1984-ben a Lutheránus Világszövetség budapesti nagygyűlésén ismerkedett meg későbbi - holland - férjével. Egymást metsző párhuzamosok Az örömmel felfedezett párhuzamosságok és a jelentős eltérések meghatározták az együtt töltött napok beszélgetéseit. A reformáció Norvégiában nem mozgalomként indult, hanem 1537-ben királyi parancsra vezették be. Megerősödött az oktatás, és szigorúan szabályozták az egyházi életet. Az 1736-tól egészen 1912-ig hatályban lévő konfirmációs törvény előírta, hogy nem házasodhat és nem léphet katonai szolgálatba az, aki nem konfirmált. A „hivatalos” egyházzal párhuzamosan, de mindvégig annak részeként épült fel a laikus szolgálók mozgalma: az államegyház gondoskodott az istentiszteletek és kazuálék ellátásáról, de a gyermek- és konfirmációs munkát, a felnőtt-bibliaórákat az imaházakban szervezték. Az imaházakat pietista szemlélet, a hit személyes felvállalása és ébredési lendület jellemezte. A szekularizáció és a laikus mozgalom meggyengülése nyomán a hivatalos egyház az elmúlt években kezdett csak hozzá, hogy felépítse saját ifjúsági munkáját és hétközi felnőttalkalmait. Noha a Norvég Egyház 2012-ben hivatalosan elvált az államtól, a lelkészek számos központi feladatot végeznek. Például váratlan haláleset, közúti és egyéb balesetek idején a rendőrség jelzése alapján a körzetben az adott hónapban ügyeletes lelkész köteles értesíteni a családot a történtekről. A személyes találkozás egyrészt segíti a családdal való kapcsolatépítést és a későbbi temetés előkészítését, ugyanakkor kockázatot is jelent, amikor a lelkész (legtöbbször egyedül!) becsenget egy-egy városi lakás ajtaján, ahol gyakran az egyháztól eltávolodott emberekkel kerül szembe. A huszonnégy órás készenlét sokak számára megterhelő. Az esperesi szolgálatot tőlünk eltérően nem egy erős gyülekezet gondozása mellett, hanem az egyházmegye lelkész nélkül maradt gyülekezeteit pásztorolva végzik. A vasárnaponként más-más fogyó közösségbe eljutó esperesnek egyben lehetősége van felmérni a gyülekezetek jövőbeli útjait, lehetőségeit. A nehéz földrajzi viszonyok mellett nem könnyű biztosítani a rendszeres lelkészi jelenlétet, így előfordul, hogy laikus prédikátorok végzik az istentiszteleti szolgálatot. Őszinte párbeszédben A közös imádság, a budagyöngyei ká: polnában ünnepelt úrvacsorái istentisztelet, az áhítatokon hangzó éneklés a keresztény közösség élményét ajándékozta a résztvevőknek. Az utolsó estén a csoport a reformáció hónapjának nyitó istentiszteletén is részt vett a Deák téri templomban, ahol Ingeborg püspök köszöntést mondott, és bekapcsolódott a könyörgő imádság szolgálatába. Az északi esperesekkel együtt töltött nap gazdag témái elmélyítették egymás ismeretét. A témaindító előadásokat magyar részről Bence Imre, Buday Barnabás és Fabiny Tamás tartotta, norvég oldalról Erling Nevland, Svend Klemmetsby és Olav Gading gondolatait hallhatták a résztvevők. Az előadásokat és a beszélgetést egyházunk országos irodája ökumenikus és külügyi osztályának új munkatársa, Balicza Klára, illetve e sorok írója tolmácsolta. Egyházunk mindennapi életéről Bence Imre esperes vezetésével a budavári gyülekezetben hallhattak a vendégek, majd megtekintették evangélikus örökségünk kincseit a Magyar Nemzeti Levéltárban. A levéltár szakavatott munkatársai az egyházunk által letétbe helyezett Luther-végrendelet mellett több értékes reformáció korabeli és későbbi evangélikus vonatkozású iratot is bemutattak. Nagy érdeklődést keltett egy 1890- ben feladott képeslap, melyet egy tizennyolc éves norvég fiatalember küldött Kossuth Lajos torinói címére, biztosítva Kossuthot nagyrabecsüléséről és autogramot kérve tőle. A név és a feladás helyszíne alapján az egyik látogató tulajdon dédapját vélte felfedezni a feladóban. Vendégek és vendéglátók közösen foglalkoztak az egyházat körülvevő társadalmi valóság kérdéseivel is: az országos iroda diakóniai osztályának kiváló munkatársai, Hajdú Tibor és Mészáros Attila mellett Keveházi Klára, az Ökumenikus Segélyszervezet fejlesztési és humanitárius igazgatója volt a vendég az eszmecserén. A migrációval kapcsolatos kérdések a Töve Skarstein magyarországi norvég nagykövettel folytatott beszélgetésben is hangsúlyosan szerepeltek - a nagykövet asszony határozott véleményt formálva, kiegyensúlyozott képet festett a magyarországi viszonyokról, és kifejezte nyitottságát az egyházi együttműködések iránt. Norvég csapatépítés Budapesten A norvég testvérek ellátogattak a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthon régi és új épületébe is. Az ott folyó munka nagy hatást gyakorolt a vendégekre. Egyikük, Svein Runde esperes felidézte felesége személyes emlékét, aki 1968-ban Norvégiában találkozott odalátogató magyar diakonisszákkal, köztük Farkas Máriával. Az általa készített igés lapot a mai napig őrzi a család. A budapesti látogatás a norvég esperesek belső tanácskozására, csapatépítésre is alkalmat adott, hiszen otthon a fjordokkal tagolt egyházkerület földrajzi adottságai és a nagy távolságok miatt sokszor nehézkes az eljutás egy-egy közös alkalomra. 2016 nyarán Fabiny Tamás püspök látogat el a testvér-egyházkerület munkatársi és lelkésztalálkozójára, de viszontlátogatásra várják egyházunk espereseit is. Kjcere venner, tusén takk! Vagyis: Kedves barátaink, köszönjük szépen! ■ Pap Kinga Marjatta A kór-ház és a gyógyulás háza Vagyunk jó néhányan, akiket a zseniális 18. századi angol lelkipásztor, regényíró, Laurence Sterne, illetve az őt először magyarra fordító Kazinczy meghatározása nyomán az érzékeny utazók csoportjába lehetne sorolni. Vagyis azokéba, akik nem az utazási irodák által ajánlott harsányabb nevezetességek emlékét őrzik magukban, hanem az apró, de szívet és elmét tápláló úti élményeket. Hallei barangolásunk nyári napjaiban a műemléki értékekben bővelkedő, középkori eredetű helyi várkastély, a Moritzburg udvarán, annak félreeső oldalszárnyában bukkantam rá egy elkülönült, társaihoz képest egyáltalán nem látványos épületrészre. Ami különösképpen is megragadta a figyelmemet, az az 1777-es alapítású katonai kórház latin kapufelirata. Az épület egészen a napóleoni háborúkig sok katona szenvedését, halálát és gyógyulását látta; eredetileg az anhalti porosz regiment ellátására hozták létre. Lássuk ezek után a feliratot. A barokk kőtábla nem a megszokott „Spital” és nem is „Lazarett” néven hirdeti az épület küldetését, hanem egy feledésbe merült, de szemlélete miatt feltámasztásra méltó latin kifejezéssel: „Valetudinarium” - vagyis az egészség háza. Nekünk, magyaroknak erről a szóról azonnal a valéta, a végzős, búcsúzó Selmecbányái, később soproni diákok kedves ragadványneve juthat az eszünkbe. És nem véletlenül, hiszen ebben a szép elköszönő szóban - vale - ott rejtőzik a kívánság: Élj egészséggel! A latin kifejezés szépségében gyönyörködve akaratlanul felvetődhet bennünk, hogy nyelvújítás kori kórház, illetve kóroda szavunk esélyt sem ad a gyógyulásnak, s még csak a betegekkel való törődésre sem utalnak úgy, mint a régebbi korok emberségesebb s így Istennek tetszőbb hangulatú ispotálya, az elesettek istápolóhelye. Félreértés ne essék, nem arra vágyom, hogy a mai világ gazdasági és gyakran lélektani nehézségekkel küzdő kórházait nevezzék újra „valetudinarium”-oknak. Legfeljebb arra, hogy beszédünkbe, Istenhez és egymáshoz intézett szavainkba térjenek vissza az árnyalatok, s hogy világunk élhetőbb, érthetőbb és szerethetőbb legyen. Vale! ■ Petrőczi Éva HIRDETÉS Kövessen bennünket a Facebookon is: facebook.com/evangelikus Magyarországi Evangélikus Egyház - Életközeiben vagyunk