Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-10-11 / 41. szám
io 41 2015. október 11. FÓKUSZ Evangélikus Élet „Félek hinni valamiben” Interjú az Észak-Koreából szökött lánnyal, aki megírta a történetét ► Hyeonseo Lee boldog gyermekként nőtt fel Észak-Koreában. Azt hitte, hazája a világ legboldogabb országa. Pedig Észak-Koreában immáron hetven éve diktátorok kezében a hatalom. A lányban - látva a nyilvános kivégzéseket, majd tapasztalva az istenként tisztelt diktátor halálát - kamaszkorában kezdett ébredezni a sejtés, hogy talán mégsem úgy vannak a dolgok, ahogyan az állami tévé vagy a tanárai hirdetik. A határ mellett lakva eljutottak hozzá a kínai és a dél-koreai tévéadások is, és döntött: tizennyolcadik születésnapja előtt - családja tudta nélkül - átszökött Kínába, hogy megnézze, milyen ott a világ. Éveken át bujkált, mielőtt Dél-Koreába jutott, majd regényes módon utánaszökött a családja is. Élményeit könyvben írta meg: A lány hét névvel nemrégiben jelent meg Magyarországon a Libri Kiadó gondozásában. Hyeonseo Lee-vel alkalmunk nyílt személyesen is találkozni.- Magyarországon a második világháború után, 1949-től 1989-ig úgynevezett szocialista rendszer uralkodott, ez azonban korántsem volt annyira szigorú, mint az észak-koreai. Elmesélné, milyen volt az Ön számára abban a rendszerben élni?- Észak-Koreát teljesen elszigetelték a külvilágtól, nem áramolhatnak szabadon a hírek. Ott nem úgy van, hogy bármiből hír lehet a tévében vagy a sajtóban. Egyetlen hivatalos tévétársaság létezik, amely csak azokat a propagandaműsorokat sugározza, amelyek a vezetők tevékenységéről szólnak. Még az ország egyes területeinek hírei is csak a vezetőkkel összefüggésben jelennek meg, tehát nemcsak hogy kívülről nem érkezhetnek információk, de az ország egyik feléből a másikba sem jutnak el. Az emberek egyébként normális életet élnek, és azt kell, hogy mondjam: boldogok. Amikor szabadságról, emberi jogokról, demokráciáról és effélékről beszélünk, azt sem tudják, mit jelentenek ezek, hiszen sosem volt részük bennük. Amit a diktátor mond, azt mind elhiszik. Azért, mert ő mondja. Borzasztó dolgokat mond a külvilága ról, az emberek ezért örülnek, hogy ebben az országban élhetnek. Hetven évvel ezelőtt az országot egy vonal mentén kettéválasztották. Az észak-koreaiaknak azt mondják, hogy a dél-koreaiak szenvednek az amerikai imperialisták miatt, akik terrorizálják azt a borzasztóan szegény országot. Mutogatnak róluk olyan, kézzel festett képeket, amelyeken az emberek lábán még cipő sincsen. Mi pedig boldogok vagyunk, mert nekünk van cipőnk, tehát sokkal jobb a sorsunk, mint a dél-koreaiaké. Ezért aztán mindenki szerencsésnek érzi magát, hogy kedves vezetőink vannak. Azt is mesélik nekünk, hogy Amerika minden egyes pillanatban veszélyt jelent ránk, ezért aztán az ország vezetői megtesznek mindent, hogy megvédjék az országot és a lakosságot. A diktátor védelme nélkül nem is létezhetnénk, nem lehetne Észak-Korea, ezért erre igen büszkék vagyunk. Azt mondják, az első államelnök, Kim ír Szén a legnagyobb és legnagyszerűbb emberi lény az egész világon, és mindenkinek, aki csak él, tisztelnie kell őt. A phenjani tévé pedig sorra mutatja be azokat a műsorokat, amelyekben a világ számos pontjáról hozzánk érkező turisták is tisztelettel adóznak őelőtte, a Nagy Vezető előtt. Amikor még csak óvodások voltunk, már azt sulykolták belénk, hogy a kedves vezetők azok, akik megvédenék bennünket minden bajtól, és a cselekedeteiket számos természeti csoda is alátámasztja. Szivárvány ívelt át a hegyeken, amikor Kim ír Szén fia, Kim Dzsongil megszületett, és ő tulajdonképpen ma is isten, hiszen számos csodát visz véghez.- Akkor ezek szerintfiatalkorában Ön is hitt ebben? Ez volt a hite?- Nem kivétel ez alól egyetlen állampolgárunk sem. Mindenki hisz ebben. Érthető, hogy ha az ember fiatalkorától ezt hallja, hisz benne. Körülbelül tizennégy éves koromban kezdtem eszmélni. Akkor halt meg a Nagy Vezető. Talán mégsem isten ő? - tettem fel a kérdést. Sokkolt, hogy azt hittem, sosem fog meghalni, mégis meghalt. Akkor talán ő is ember? - kérdeztem magamban. Naiv vagy buta lánynak gondolhatnak, hogy hittem benne, de a körülöttem lévő emberek is mind hittek abban, hogy ő isten. Aztán láttam egy tévéműsort, amelyben egy híres északkoreai író, aki könyvet is írt a kedves vezetőkről, elmondta, hogy amikor megfogta Kim Dzsongilnek a kezét, érezte, hogy istennel fog kezet. így aztán mindenki kezdett hinni abban, hogy most már ő az isten. Miért ne lehetne isten? A diktátorokkal személyesen sohasem találkoztam életemben, így hát hittem bennük. A szüleim generációja az ötvenes években született, amikor ezek a mítoszok születtek, ők már teljesen ebben a kultuszban nőttek fel, és ebben neveltek engem is.- Ez tehát olyan, mintha egy vallás lenne. ..Demi volt a vallás Koreában a diktatúra előtt? Vannak-e még ennek nyomai?- Észak-Koreában az ember nem ismeri a világban lévő vallásokat, sőt nem is hall róluk. Ez lehetetíen. A vallás Észak-Koreában a vezetőkkel függ össze, akik az istenek. Csak a diktátorban hiszünk. Kim ír Szén a legfőbb isten. A koreai háború idején a többi vallás vezetői, így a keresztényeké is, Dél-Koreába szöktek. A keresztény embereket, akik az országban maradtak, üldözni kezdték. A rezsim börtönökbe, fogolytáborokba vitette, megkínozta őket. Sosem mondják, hogy lenne másféle vallás, mint a diktátor tisztelete. Van azonban egy háttérben megfigyelhető vallás, amelyről a könyvemben is írtam. Az emberek jósnőkhöz fordulnak a jövő kérdéseit illetően, ez egyfajta vallásos tevékenység. Amikor én születtem, akkor ez igen népszerű volt Észak-Koreában, de a rezsim tiltotta a jósnők tevékenységét, és illegális volt hozzájuk fordulni. Számos jósnő a börtönben végezte, voltak idők, amikor komolyan vették az üldözésüket, mégsem tudták teljesen kürtani ezt a tevékenységet.- De Ön aztán másfajta életet választott, hiszen átszökött a határon. Kínában bujkált, évekig ott élt, majd végül Dél-Koreába ment, ahol jelenleg is él. Elmesélné, milyen volt az élete a szökése után? — Tizenhét évesen lassan ráébredtem arra, hogy a határ másik oldalán valami más lehet. Mivel a határhoz közel, Hjeszanban éltem, tudtuk fogni a kínai tévé adásait. Ez is tiltott Észak- Koreában, ezért megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ne derüljön ki. Éjszakánként néztem az adásokat, elfüggönyözött ablakoknál, teljesen lehalkítva a tévét. Ha kiderült volna, mit esi- • nálok, bajba kerültem volna, lehet, hogy még börtönbe is. Bármi megtörténhetett volna. A dél-koreai és a kínai adások színesek voltak, élettelik, az észak-koreai tévé viszont annyira sivár, egysíkú, csak a propaganda megy benne, csak a kedves vezetőkről hallhatunk. Aztán tizenhét évesen komoly dolgokat láttam. .. Nálunk, ha valakit valami tiltott dolgon érnek tetten, akár az utcán is kivégzik elrettentésül. Ez felborzolja az ember lelkét. A kínai határ az én városomhoz, Hjeszanhoz esik a legközelebb. Vannak koreai kínaiak, akik csempészéssel foglalkoznak, ruhát, cipőt, zenét és élelmiszert is lehet tőlük venni. Ez a fiatal lányoknak csábító. Feltettem a kérdést: vajon miért halnak meg körülöttem olyan sokan, ha Észak-Korea a világ legjobb országa? Kíváncsi lettem, és átmentem a határon, még a tizennyolcadik születésnapom előtt. De abban a pillanatban, amikor elszöktem az országból, még nem gondoltam arra, hogy ezzel elszakítom magam nemcsak a hazámtól, de a családomtól is. Bár Kínában briliáns világ vett körül, mégis árnyékban kellett élnem: illegális bevándorló lettem, és a kínai rendőrség mindent megtett azért, hogy elfogjon, és visszaküldjön abba az országba, ahol börtön várt volna rám, kínzások vagy nyilvános kivégzés. Ma is felteszem a kérdést: miért nem akarják Észak-Korea bukását? Miért nem akarják a két ország egyesülését? Kína mindent megtesz azért, hogy kiszolgálja az észak-koreaiakat. De igen-igen szerencsés voltam, még akkor is, amikor a rendőrség elfogott és vallatott - csak hajszálon múlott, hogy nem buktam le, az mentett meg, hogy addigra hiteles volt a kínai kiejtésem. De az évek alatt hétszer kellett nevet változtatnom, hogy rejtve maradhassak, megvédhessen! magam. Ezért is adtam a könyvemnek azt a címet, hogy A lány hét névvel - Szökésem Észak-Koreából.-Ha még egyszer választhatna, újra elszökne? Újra így döntene?- Sok kérdést tettem fel magamnak az évek során. Változtatnék-e? Amióta felfedeztem, hogy a határ másik oldalán milyen az élet, hogy milyen hamis papírokkal illegális bevándorlóként élni, rájöttem arra, hogy az élet mennyire nehéz tud lenni. Az emberek igen kegyetlenek és érzéketlenek. Sajnos a boldogságot nem lehet pénzért megvenni. Számomra igen nehéz volt elviselni, hogy tizennégy éven át el voltam választva a családomtól. És csak négy évvel ezelőtt sikerült nekik is eljönniük, és kezdhettünk újra együtt élni. A legnehezebb a tőlük való távoliét volt. Amikor négy éve újra találkoztam velük, nagyon boldog voltam, szerencsésnek éreztem magam, hogy ez megtörténhetett! A szökés után minden nap kínokat rejtett. Sokszor szinte meggyilkolt legbelül a félelem, a biztonságomért való aggódás: mi lesz, ha fogolytáborba kerülök? Anyukám is félt, hogy mi lesz, ha odakint halok meg, és ő nincsen velem. Amikor először tudtam Kínából telefonon beszélni a családommal, nagyon örültem. De voltak olyan napok, amikor nem működött a telefon. És akkor felmerült bennem a kérdés, vajon nem kerültek-e épp a telefonálás miatt börtönbe, és nem ez volt-e az utolsó telefonbeszélgetésünk? Ha lenne még egy választásom? Hogy is mondjam? Valószínűleg újra csak a szökést választanám, mert úgy érzem, hogy így tehetek a legtöbbet az én észak-koreai népemért. Úgy, hogy beszélek az életükről. Az, hogy most itt ülhetek, végtelen szabadságot jelent nekem. Az emberek talán nem is tudják ezt átérezni, értékelni. .. Nagy árat fizettem ezért, de úgy érzem, jó döntést hoztam, még akkor is, ha mélyen legbelül vannak olyan helyek a lelkemben, amelyeket üresnek érzek. Nehéz válaszolnom: megtapasztaltam, mi a szabadság, a demokrácia, és azt gondolom, hogy ezek fontos értékek, amikért újra elszöknék. De közben, amikor válaszolok, elfog az a bizonytalanság is, ami évekig körülvett, a családom hiánya, és még sorolhatnám, mi minden.- Mit gondol, egyesülhet valaha a két Korea?- Ez az én reménységem, de a családomé, anyukámé is.- Mennyi ideig állhat még fenn az észak-koreai rezsim?- Őrület, de 2015-ben már hetven éve, hogy létezik. A diktátorok le szoktak tűnni. Szinte hihetetíen, hogy nekünk még mindig ott van a diktátorunk. Ez valószínűleg azért van, mert az észak-koreaiak olyan erősen hisznek abban, hogy ő a legfelsőbb lény a világon. De azt gondolom, hogy sokan vannak olyanok is, akik rájöttek, hogy Észak-Korea nem a világ legjobb országa. Tudok róla, hogy a diktátor körül lévő, hatalommal bíró emberek között is vannak, akik így gondolják, de még nem merik kimondani. Meg vannak félemlítve az emberek, nyilvános kivégzések vannak, éjszaka sokan eltűnnek, politikai foglyokként táborokba viszik őket. De a diktátor körüli emberek, akiknek hatalom van a kezükben, képesek lennének a változás előidézésére, képesek lennének elérni a diktatúra végét. Remélem, hogy Kim Dzsongun lesz az utolsó diktátor. De ezt nem lehet tudni. Reménykedhetünk benne, hogy a rezsim összeomlik, és feláll egy új kormány, amely elmozdítja majd a Kim családot, megkezdi az igazi párbeszédet a nemzetközi közösségekkel, kinyitja Észak-Koreát, és ezzel létrejöhet majd az egyesülés.- A könyvében arról is ír, hogy elhunyt nevelőapja leikéhez imádkozott a nehéz helyzetekben. Ez számomra egy kis vallásos attitűd... Most, ennyi év után miben hisz?- Tulajdonképpen megpróbáltam azóta Istenben hinni. Dél-Koreában rengeteg keresztény egyház van, katolikusok, protestánsok egyaránt. Nekem még naponta meg kell küzdenem a mentális fásultságommal, le kell küzdenem az idegességemet. Amikor az emberek megkérdezik, hogy vallásos vagyok-e, azt mondom, hogy vallásos vagyok. Megteszek mindent, hogy higgyek Istenben. De ez nehéz. Amikor kinyitom a Bibliát, olyan érzésem van, mintha már rengetegszer olvastam volna. Pedig sosem olvastam a Bibliát addig, amíg el nem jutottam Dél-Koreába. Az üzenetek lényege ugyanis olyan, mint amit Észak-Koreában tanultam. Ha Isten nevét Kim ír Szénnél vagy Kim Dzsongillel helyettesítjük be, akkor a diktátor kultuszát kapjuk. Dráma ez számomra, félelemmel és a régmúlt emlékeivel tölt el. Komolyan hittem abban, hogy a kedves vezetők maguk is istenek, aztán egyik a másik után meghalt, ami borzalmas érzés volt. Ezért aztán félek teljesen átadni magam. Félek hinni valamiben. De hiszek abban, hogy ez az idők során majd alakul bennem. Vannak, akik hirtelen térnek meg, remélem, hogy nálam is meg fog ez egyszer történni... ■ Horváth-Bolla Zsuzsanna
