Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)

2015-09-20 / 38. szám

Evangélikus Élet MM PANORÁMA 2015. szeptember 20. ► 9 n k o v o s a n g y a lo k a t? Elhagyott, romos épületek Veled vagyok Egy üres alagsori helyiségben néhá­­nyan esténként összegyűltünk imád­kozni, igét olvasni, sőt úrvacsoráz­­tunk is. Öt felekezet, felavatott lel­kész nélkül! Zsinatok, évszázadokig tartó féltékeny, szűkkeblű egyezke­dések nélkül. (A rendkívüli helyzet­re való tekintettel a katolikus srácok kaptak minderre engedélyt.) Kék melegítőfelső alá rejtettük az Útmu­tatót, a zsolozsmáskönyvet. Minden alkalommal elolvastuk az evangéli­kus Útmutató igéit, és együtt zsol­­tároztunk. Bencésektől kaptunk os­tyát, amelyet néha eltördeltünk, hogy jusson mindenkinek. Borunk nem volt, de hiszem, hogy így is tel­jes volt a „liturgia”. Egy középre tett kopott hokedli szolgált asztalként. Úgy voltunk együtt, mint az őske­resztyének. Más alkalommal Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát érkezett a lak­tanyába. A katolikusok nagyon vár­ták. Beengedték egy tanterembe, ki­állított fegyverek közé. A folyosón sorba álltak a gyónni szándékozók. Én is közéjük álltam. „Nem tudok ka­tolikus módra gyónni, de jöttem be­szélgetni” - mondtam Asztriknak. Jó volt ez így. Azóta is barátságban va­gyunk. Az egyik alkoholproblémával küz­dő tiszthelyettes a Jelenések könyvé­ről és a világ végéről érdeklődött. Kért tőlem Bibliát. Egyszer bement a he­lyi templomba. Főnöke megtudta, és egész nap állatta az irodája előteré­ben. Beszéltem neki a helyzetemről. Javasolta, hogy kérjek orvosi vizsgá­latot, ehhez jogom van. Bevittek a za­laegerszegi SZTK-ba. Az eredmény alapján a gyengélkedőn (a laktanyán belüli kórház) töltöttem a kiképzési idő hátralévő részét, egy hetet. Nagy­szerű találkozásokban, beszélgetések­ben volt részem ott is. Bach a laktanyában Egy matekzseni azért, hogy leszerel­jék, úgy juttatott vért a vizeletébe, hogy megszúrta az ujját. Amikor egyik társunkat, Omegát (ez volt a beceneve) köszöntöttük születésnapján Assisi Ferenc imájából írt gitáros énekkel (Minden, mi él, csak téged hirdet), annyira megtet­szett neki az ének, hogy éjszaka megtanult gitározni. Persze csak annyira, hogy ezt az egyszerű dalt énekelni tudja. Reggelre véraláfutá­­sosak lettek az ujjai a gyakorlástól. Emlékezetes az is, hogy egy tönk­rement pianínón, melynek egyes bil­lentyűi is hiányoztak, a katolikus Polgár Peti Bachot játszott. Ó, Iste­nem, Bach a lenti laktanyában! Egy másik katolikus fiú a mellet­tem lévő ágyon feküdt a gyengélke­dőn. Sokszor voltak gyomorgörcsei. Intelligens, érzékeny embernek is­mertem meg. Sokat beszélgettünk, például Jób könyvéről. Kisétáltam egy napos vasárnap délután az udvarra. Magas, szőke tiszt ment el mellettem. Rossz érzés fogott el. Este tudtam meg, hogy a laktanya egyik kutyájának kölykeit pisztollyal végezte ki aznap. Maga marha, lőtt egyet! A kiképzés végén az tehetett esküt, aki levizsgázott lövészetből. Meneteltünk hosszan a lőtérre egy erdőn keresztül. Egyszer csak kiesett a szemüvegemből az egyik vastag lencse, és nem találtam meg az avarban. „így nem tudok cé­lozni, lőni” - jelentettem a főhadnagy­nak, aki majd felrobbant a hír hallatán. Felvetettem neki, hogy visszamehetek a körletbe a tartalék szemüvegemért. „Futólépésben!” - kiáltotta. Kezembe adtak egy gépfegyvert, lehasaltattak, és egy távoli célpont­ra kellett összpontosítanom. Előtte soha nem lőttem ilyen fegyverrel (csak a Vidám Parkban légpuskával), mert a lövészeti kiképzésen a gyen­gélkedőn való tartózkodásom miatt nem vehettem részt. Áll fölöttem az ideges tiszt, rám szól: „Lőjön már!” Elsült a fegyver, és akkorát szólt, hogy azt hittem, felrobbant a kezem­ben - de talán a lőtér és az egész vi­lág is. Felpislogtam a tisztre, és kiszá­radt szájjal-torokkal azt kérdeztem, hogy most mi történt. A tiszt őrjön­gött: „Maga marha, lőtt egyet!” A három lövésből egy sem érte el a céltáblát. Most mi legyen, így nem tehetek esküt. Elzavartak gyakorol­ni. Kis idő múltán jelentkeztem az is­métlésre. Újabb három lövést adtam le, most már imával is megsegítve az akciót. Háromból egy a körök köze­pén lyukasztotta ki a papírt, a másik a szélén, de a harmadiknak nem volt nyoma. A főhadnagy azt kérdez­te, hogy hol van a harmadik golyó nyoma. Nem volt más ötletem, azt mondtam, bizonyára a célkeresztben lévő lyukon ment át az is... Le ne térjenek az útról! Honvédségi mentővel vittek Pestre, a katonai kórházba. Kiképzőtisz­tem, amikor tudomást szerzett erről, azt kiabálta: „Szeverényi honvéd, értse meg, nem fog leszerelni, itt tölti a két évet, mert maga teológus!” A döntő vizsgálat előtt a folyosón ezt mondtam az Úrnak: „Nem akar­tam katona lenni, de te, Uram, itt is velem voltál, megáldottál. Sokat ta­nultam, fejlődtem hitemben, em­berismeretemben. Uram, nem azt ké­rem, hogy szereljek le, és engedj ha­za, hanem azt, hogy legyél továbbra is velem, és legyen meg a te akaratod.” Leszereléssel senki sem biztatott, de arra volt remény, hogy enyhébb kate­góriába kerülök. Behívtak a rendelő­be. Az adminisztrátor hölgy tudta, hogy teológus vagyok. Azt súgta ne­kem, hogy nagyon vallásos a főorvos úr, az alezredes elvtárs. Alapos vizs­gálat után azt kérdezte az orvos, hogy ha ő most leszerelne engem (nagyot dobbant a szívem!), el tudnám-e kez­deni még ősszel a teológiai tanulmá­nyaimat, hogy ne veszítsek évet. Azt válaszoltam, hogy bizonyára igen. Beírta a katonai könyvembe a nagy je­lentőségű „E” betűt. Ez lényegében annyit jelentett, hogy leszerelek. A huszonhárom teológus zárt körben tett esküt. Aznap engedték ki a csapatot a városba először egy hónap zártság és őrület után. Egye­nesen a katolikus templom sekres­tyéjébe mentünk. Ott az egyik gö­rögkatolikus fiú édesapja, aki pap volt, misét tartott nekünk. Mivel si­etett a vonathoz, a másfél órás litur­giát fél órába sűrítette. Ilyen gyor­san és sűrűn keresztet vetni addig még nem láttam. Mint a heringek a dobozban, úgy betöltöttük a kis sekrestyét. Gyönyörű ajándék volt ez nekünk. Harminchat év után, idén nyáron meglátogattam feleségemmel a ré­gi laktanyát. A katonaság itt már ré­gen megszűnt, több épületet le­bontottak. A portáról szigorú em­ber jött elénk. „Mit akarnak?” - kér­dezte. „Látni szeretném a valamiko­ri laktanyát, ahol honvéd voltam, le­hetséges?” - válaszoltam. „Látták most, nem?!” - kérdezte kioktató­­an és elutasítóan. Gyanús volt ez a stílus. Kiderült, hogy nyugdíjas tisztje az egykori helyi alakulatnak. Mégiscsak beenge­dett. És mint a régi időben, parancs­­szerűen utánunk kiáltott: „Aztán le ne térjenek az útról!" Először bosszantott, hogy így beszél velünk, de azután arra gondoltam, igen, iga­za van, nem szabad letérni az Útról. ■ Szeverényi János leszerelt lövész honvéd, az Úr katonája Katonai szótár bungi - olyan hely, beosztás, ahol nem kell dolgozni helybetopi - büntetés, nem engedélyezik a hazautazást kopasz (gyík) - újonc kőbaltás - ezredfodrász motoros fóka - söprűre csavart rongy surranó - bakancs tápos - előfelvételis 1 gazoI vén y mámm : 1. Csniátii és utóneve: f V£7t£A/y/ 1 ....... .............7-----------­J'tA'O S' I 2. Születési helye I----------- " 13. -SaSíkiéd Idéfe <?£. <?3 . I 4- Anyja neje : ‘ST/ /&A 7 7? I 5. Kiállító páráin ■«aokság megnevezése: r Magya; ’ HADSEREG ;c -.r4 i* tv. A szerző katonakönyve FOTÓK A SZERZÓ ARCHÍVUMÁBÓL

Next

/
Oldalképek
Tartalom