Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-09-06 / 36. szám
Evangélikus Élet KRÓNIKA 2015. szeptember 6. *■ 5 V Semmi sem veszhet el a békével, de minden elveszhet a háborúval” ► Magyarország számtalan településén áll első világháborús emlékmű. A kisebb falvakban is megdöbbenünk a nevek hosszú, márványba vésett listáján: szinte minden család gyászolt valakit. Egy név egy a tizenötmillió áldozatból, ám viselőjének szenvedését nem őrzik a sorok. A kataklizmában viszont gyakoriak voltak az emberi gesztusok, amelyekhez hasonlók a második világháborús feljegyzésekben már csak elvétve szerepelnek. Az emberek emlékeiben is egyre dicsőbbé vált a négy borzalmas év. szakaszával. A magyar katonák földi maradványait is rejtő temetők látványa egy újabb film gondolatát érlelte meg, amelyből a Mire a levelek lehullanak című alkotás született. A sírok között sétálva, a feliratokat böngészve próbáltunk magyar neveket találni, eredménnyel. A leszármazottakat meglelni viszont sziszifuszi feladatnak tűnt. Bállá Tibor hadtörténész sietett ekkor a segítségünkre. A kutató a bécsi levéltárban azonosította és másolta ki az érintett temetők térképét és az eltemetettek listáját. A Duna Televízió erdélyi kapcsolataira alapozva a székelyföldi kis falvak elesettjeit vettük először szemügyre. Telefonok tucatjai nyomán három hősi halott rokonait tudtam megtalálni 2003-ban. Megható volt az első találkozás a családtagokkal. Az elesettek emlékét ápolták, a nevek a helybéli hősi emlékművön is szerepeltek. Előkerültek a fényképek is a fiókokból, így már a hant alatt nyugvók arcmását is megismertük. A film - a leszármazottak elbeszélései nyomán - a kászonújfalui Szilveszter Mátyás, a kézdialbisi Bőd. Antal és a kézdiszentléleki Deák Ferenc sorsát követte. Az elhunytak emlékét megtiszteltük azzal, hogy az alkotást augusztusban Kézdiszentléleken mutattuk be. A helyi kultúrházat a három település lakosai töltötték meg, mintegy félezren zsúfolódtak össze a helyiségben. A vetítés halálos csöndben folyt, a legtöbb idős résztvevő gyakran törölgette a szemüvegét. Az átélt személyes élmények hatására feleségemmel, Judittal ismét elutaztunk az egykori harcok színhelyére, s meglátogattuk az akkor már nagybeteg Benzan Gábort. A roveretói múzeumban olasz hadifoglyoknak a komáromi fogolytáborban rajzolt képeit fedeztük fel. Meglátogattuk a híres Maria Dolens harangot, amelyet harctéri ágyúkból öntöttek, s rá XII. Pius pápa szavait vésték: „Semmi sem veszhet el a békével, de minden elveszhet a háborúval.” Végezetül felkerestük azt a kutat, amelyet magyar és olasz katonák sokszor egyszerre látogattak. A forrás szent hely volt, a víz egyedüli használatáért egyik fél sem tett lépéseket. Az ellenséges katonák felváltva töltötték meg demizsonjaikat, megkínálták egymást cigarettával, esetleg meghúzták a másik butykosát, majd elköszönve tovább lőtték egymást. Egy csepp emberség az embertelenségben - Szilveszter Mátyás, Bőd Antal és Deák Ferenc talán többet tudott volna erről mesélni unokáinak. ■ Csermák Zoltán vissza; népes családja elrejtette Itália zegzugos hegyei között. A pacifizmusra jól rímel a híres olasz zeneköltő, Puccini legfőbb gondja: amíg a fronton honfitársai hullottak, mint a legyek, a háború számára azt a „tragédiát” jelentette, hogy nem tudta Bécsben bemutatni A fecske című opera-operettjét. A premier végül Monte-Carlóban volt, de a darabot már 1920-ban a császárvárosban is műsorra tűzték, s maga a szerző is megjelent a bemutatón. » * * A Duna Televízióban Észak-Olaszország egykori hadszínterein forgathattunk egy filmtrilógiát. Érdemes felidézni a történetét. A Trentino megyei Roveretóban élt egy idős újságíró, Gabriele Benzan. Triesztben született, édesanyja magyar, édesapja olasz volt. 1956-ban tudósítóként dolgozott Pesten, s ő volt az utolsó külföldi újságíró, aki elhagyta hazánkat. Rácz Sándor, a munkástanácsok elnöke is neki köszönheti életét, mivel mozgósította érdekében a világsajtót. Gabriele Benzan elhatározta, hogy újságírói tapasztalataival segíti a rendszerváltás óta helyét kereső médiát, s három példaértékű film forgatását szervezte meg. 1996-ban a Megtörhetetlen vesszőnyaláb az északolasz szövetkezeti mozgalom legszebb példáit dolgozta fel és állította példának. Két évre rá a Porló sziklák alatt a Trentino megyei kisebbségek életébe engedett bepillantást. A film alkotói Pékár István, a Duna Televízió egykori elnöke és Mánfai Miklós operatőr voltak, én a zenei szerkesztésért és a szervezésért voltam felelős. A második filmnél szembesültünk az első világháború emlékeivel, hiszen a forgatás helyszínei egybeestek a világháború egyik legkegyetlenebb frontNehéz az első világháborúról majd száz esztendő távlatából objektiven beszélni, hiszen tragédiája mind a mai napig kihat a határon túli magyarság hétköznapjaira. Megítélésében gyakran a valóság és a képzelet keveredik. Amíg Németország élén egy tettre kész császár állt, a Monarchiát egy elaggott, az életben csalódott uralkodó vezette. Ferenc József fiz. és felesége már elhunytak, s amikor Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinándot, az idős, magányos király viszonylag könnyen döntött a háborúról, milliókat taszítva ezzel a halálba. Tény, hogy páradan munkabírása volt, viszont történelemlátása, az aktuális nemzetközi politikában való eligazodása ekkorra már elégtelen volt. De dolgozott rendületlenül. Egy kedves barátomnál láttam eredetiben azt a kérvényt, amelyen személyes aláírásával mentesített egy sikkasztó magyar hivatalnohogy bújjon egy gödörbe, mert itt még eltalálhatják. Nagyapám félholtan gurult a mélyedésbe, ahol hamarosan beteghordók találtak rá. Súlyos sebével tábori kórházba került, ahol több műtéttel a lábát is meg tudták menteni. Hónapokig nyújtották a sérült végtagot, míg végre felkelhetett. Fél évig nyomta az ágyat. Ha fáradt volt, még időskorában is sántított egy kicsit. Amikor családi eseményeken a Magyarországon garázdálkodó oroszok rémtettei kerültek szóba, megemlítette a megmenekülését segítő ellenséget is... Érettségi után nekem adta oldalfegyverét, amelyet ma is gondosan őrzök. Másik nagyapámtól vidámabb történetet hallottam. Lehóczky Lajos a délvidéki Adáról vonult be, és Lengyelországba került. A görög kultúrának nagy tisztelője lévén minden kapcsolatát bevetette, hogy Hellászba helyezkot a felelősség alól. Néhány ezer korona, egy tucat lánc föld ára ügyében a hatalmas Monarchiában magának tartotta fenn a döntést, más fontosabb ügyektől vonván el ezzel csökkenő energiáját. A hadsereg vezetését sem látta át, a harcok közepette is, ha nagyobb baj volt, mindig a németek siettek segítségünkre. A második világháborúról - ha csak tehette - mindenki némán hallgatott. A kommunizmusban már az is bűnös volt, akit besoroztak a Szovjetunió elleni háborúba, vagy hadifogságból tért haza. Az első világégésnél még másként volt: a nehéz évekre az egykori hadfiak némi büszkeséggel gondoltak vissza. * * * * Mostohanagyapám, Mátéjfy János sokat mesélt bakaéveiről, megpróbáltatásairól. Szülőfalujából, a felvidéki Érsekkétyről az orosz frontra került. Becsülettel harcolt; földijeivel, ahol tudták, segítették egymást, s bátran küzdöttek Galíciában a „muszka túlerővel” szemben. Sebesülését egy rohamban dumdum golyó okozta: a robbanólövedék életre szóló károsodást okozott a combjában. Közben az orosz katonák elértek hozzá; az egyik megállt, lecsatolta a derékszíját, és elkötötte a vérző sebet. Még azt is magyarázta neki széles gesztusokkal, zék, de csak Albániáig jutott; postatisztként az Ohridi-tó partján látta el a szolgálatot. A rémségek talán nem érintették közvetlenül, legfeljebb a cattarói matrózlázadást említette többször. Ha jó kedve volt, mesélt bécsi útjáról is. Albániából indultak, s a hosszú úton összeismerkedett egy szimpatikus katonával, akinek nevét a bemutatkozáskor nem értette. Napokon keresztül utaztak, s Bécsig végig törték a németet. Leszálláskor, mikor bajtársa fejére esett egy csomag, nagyzeumának igazgatója lelkesen magyarázta az egykori dicsőséges áttörés részleteit. Kitért a félszázezer olasz halottra, a több százezer olasz hadifogolyra, s hogy a későbbi német tábornok, Rommel is itt ereszthette ki először oroszlánkörmeit. Az újságírócsoportból volt, aki figyelt, volt, aki egykedvűen nézegette a vitrineket, a szétbontott srapnelt, a magyar vonatkozásokat. A vitrinek s az elhangzottak tanúsága szerint az olaszoknak elegük volt a háborúból, akit elengedtek szabadságra, az nagy bizonyossággal nem tért apám a cifra mondásból állapította meg, hogy honfitársak, sőt később azt is tisztázták, hogy az illető a harmadik faluból való. * * * A legtöbbet az olasz fronttal foglalkoztam. Emlékszem, amikor a szlovéniai Kobarid, a valamikori Caporetto mú-- ,
