Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-08-23 / 34-35. szám
Evangélikus Élet VISSZATEKINTŐ 2015. augusztus 23-30. * 25 A hétfalusi csángók A Barcaság evangélikus bástyái ► Az Olt és a Brassói-havasok közötti Barcaságban él az erdélyi magyarság legdélebbi népcsoportja; közülük a legjelentősebb a Brassó környéki hétfalusi csángóság. A július végén megrendezett második Köz-éppont erdélyi lutheránus ifjúsági találkozó egyik legérdekesebb színfoltja volt a barcasági csángók életébe, népművészetébe és vallásgyakorlatába betekintést nyújtó kiállítás. A borospataki skanzen malomépületében bemutatott anyagot a hét falu evangélikus gyülekezeteiből érkezett fiatalok állították össze - családi hagyatékból. Az alábbiakban ifi. Herrmann Antal írását adjuk közre, amely az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című grandiózus, huszonegy kötetes mű huszadik kötetében jelent meg 1901-ben. A tanulmány értékes dokumentuma a hétfalusiak több mint száz évvel ezelőtti életének. Brassótól északkelet felé esnek a megye magyar községei: a hosszan elnyúló s úgynevezett „négy falu” meg a csoportos elhelyezkedésű „három falu” és azután még három elszórt fekvésű falu a síkságon. Tehát összesen tíz; ezekben élnek régtől fogva az úgynevezett barcasági csángók. A csángó elnevezés jelentése bizonytalan; talán korcsot vagy csatangolót jelent. Nagyobb részük Moldvaországban a Szeret partjain, Bákó és Román városok tájékán tengődik. Honnan eredtek e csángók, mikor telepedtek Brassó vidékére: nem lehet biztosan tudni. A Barcaság hajdan a Székelyföldhöz tartozott, s székely őslakóihoz idővel kun-besenyő (moldvai csángó) elemek, majd a Barcaság négy szorosának őrizetére rendelt székely határőrök csatlakoztak. így keletkezhetett Hétfalunak (Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu-Alszeg és Fűrészmező, továbbá Tatrang, Zajzon, Pürkerec) és a másik három (Újfalu, Krizba és Apáca) barcasági falunak mai csángó magyar népe. A csángók a reformáció előtt a sepsi esperességhez tartoztak; a 16. század közepén lutheránusok lettek, majd nemsokára a helvét hitvalláshoz csatlakoztak, s az erdélyi kálvinista püspök alatt állottak; de a 17. század végén Brassó nyomása alatt ismét az ágostai evangélikus hitvallást fogadták el, bár istentiszteletük némileg eltér a szászokétól. Papjaik öltözete azonban egyezik a szász papokéval. Másfél évtized óta külön magyar esperességük van, s a tiszáninneni evangélikus egyházkerülethez tartoznak. A hétfalusi csángók jobbadán székelyes megjelenésű, jól megtermett, erős csontú emberek; gyermekkoruk óta megedzi őket a viszontagságos, kemény munkájú élet. A nehéz élet. A nehéz munkától a fehérnép korán öregszik. Mostoha gazdasági helyzete sokféle ügyességet fejtett ki a csángóban. Szűk földjéből kiteremti háza szükségleteit; nagy gyakorlata van az erdőgazdaságban, a gyümölcstermesztésben és állattenyésztésben. Többféle mesterségben jártas, született kőműves és ács. Ügyes, de óvatos kereskedő; hajdan messze földön híres fuvaros volt. Magasabb értelmiségi pályára azonban aránylag kevés csángó kerül. Nagyon takarékos, de egyházára nemritkán bőkezűen áldoz. A hétfalusi csángók régen fából építették lakóházukat, melyen csak egy kis ablakot hagytak az utca felőli oldalon. Újabban, kivált az 1848-i dúlás óta szilárdabban építkeznek, s ma már többnyire csinos, sőt díszes kőházak sorakoznak mérföldnyi vonalban egymás mellé, és homlokzatuk rendesen két nagyobb ablakkal néz az utcára. A csángó ház rendesen a homlokán viseli lakója jellemét: az eke jelvénye körül jámbor fölírásba van foglalva az építő pár neve s az építés éve. A pitvarból jobbra-balra két szoba nyílik: a hátulsó a lakószoba, az első a díszszoba. A berendezés csinos, sőt díszes, nagyjában székelyes. Itt pompáznak a csángó nő házi iparának remekei, a változatos mintázatú, jó ízlésű, pompás szőttesek, itt tornyosul a díszágy, élre rakott párnákkal. Az ablak horgolójára csokorba fogott kendő van tűzve. A csángó férfi rendesen hosszú hajat visel, nyáron nagy karimájú, fekete kalapot, télen báránybőr kucsmát tesz a fejére. Lenvászon ingének fölálló galléra csipkésen van kihímezve; az ingalja a tüszőn vagy bőrövön alul ki van eresztve úgy, hogy a nadrág felső részét eltakarja, mi a csángó ruházatot oláhossá teszi. Az ingre bundabőrből való mellest s erre a négyfalusiak fehér, a háromfalusiak fekete posztóból készült, elöl sűrű vitézkötéssel kizsinórozott díszzekét vesznek, vagy felöltve, vagy csak panyókásan. A hétfalusi magyar nő viselete igen díszes, festői és értékes. A menyecskék csepesz nevű főkötője hátul hosszan lecsüng, a homloktól a tarkóig a konty alatt szalaggal van leszorítva; ehhez járul a menyecskepántlika nevű, aranyhímzésű szalag, a vőlegény ajándéka, melyet az esküvő után két év múlva meggyszínű vagy fekete szalaggal cserélnek föl. A sisak alakú csepesz díszes verzselése (hímzése) átlátszik a házon kívül télen-nyáron viselt fejrevalón (fátyolkendőn). A Háromfaluban e helyett barancsik nevű, sárga selyemfátyolt hordanak, melybe az új menyecske pár hónapig hat-nyolc darab cifra bogiáros tűt tűzdel, s ez idő alatt a templomban nem szabad leülnie. A nők hosszú, fehér gyolcsinget viselnek, melynek gallérja és ujja rendesen piros vagy fehér fejtővel, ünnepélyes alkalommal arany csipkével van díszítve. Nyakukon kláris vagy üveg gyöngysorokat viselnek; a fülbevaló nincs szokásban. A hétfalusi csángók legérdekesebb régi szokása a boricatánc, mely a Négyfaluból már rég kiveszett, s ma csak a Háromfaluban dívik. December közepén a három falu legényei egy-egy vatáfot (oláh szó, magyarul: vezér) választanak, aki megtanítja őket a tánc bonyodalmas figuráira, s aztán december 28-án körútra indulnak faluikban, hogy a táncot jelmezesen előadják. Öltözékük: fekete báránybőr sapka papirosvirággal, gyolcsing sárga fejtőhímzésű gallérral; begombolt flanér (mellény) és durva barna posztó rövid zeke, fehér darócharosnya (nadrág) csizmába húzva; a csizmaszár külső oldalán piros posztódarab, s azon két sorban párosával hat-nyolc őrharang (vörösréz csörgő); kezükben dockából készült, egylábnyi hosszú lapocka, kicsipkézett szélekkel, lapján írás (rovátkolás) vagy festés. A boricásokat két kuka (néma) kíséri, tréfás legények, a bámészkodó nép mulattatására. Arcukat ócska kalapposztóból készült, tarkára festett s kukafej nevű álarc fedi, a bajusz helyén disznósörte, a szakáll helyén tehénfark; a gyermekeket szíjkorbáccsal riasztgatják. A kísérethez tartozik még két nyárshordozó, nyárssal és általvetővel a természetbeli ajándékok elrakására és négy muzsikás oláh cigány hegedűvel és kobzával. A táncnak négy része van: egyes, kettős, hármas és török borica; mindenikben a vatáf vezényszavával jelzett tizenkét figura, melyek voltaképp ismétlődések. így járják be a falut házról házra, a tiszteletesen kezdve. Este a kocsmában közös vacsorán elfogyasztják a begyűlt eleséget. Nyolc órakor odagyűlnek a falu leányai, s párórai tánc zárja be a szereplőkre nézve ugyancsak fárasztó népmulatságot. Az év legkedvesebb ünnepe a húsvét. Ekkor, ha lehet, még a Romániában tartózkodók is hazajönnek; a felnőttek úrvacsorát vesznek; a leányok írott tojást készítenek; a legszebbeket a bevallott szerető kapja; ez húsvét reggelén megjelenik az ünnepet felköszönteni, és maga csinálta fonókészüléket, azaz zergős guzsalyt s díszes pereszlent (az orsó nehezéke) visz a leánynak, aki egész éven át gondoskodott arról, hogy legyen bokrétája a táncnál. A táncnak nagy szerepe van minden családi ünnepélynél, néha a guzsalyosbán is felváltja a fonást és mesemondást. Eljegyzéskor a legény ezüst jegygyűrűt ad a leánynak, s viszonzásul selyem jegykendőt kap tőle, ami után nagy vacsora van a leány házánál. Esketés után a templom előtt táncol egyet a násznép, aztán rendesen a Rákóczi-indulóval hazamennek, ott ismét táncolnak. Majd az udvarra asztalt tesznek ki, e mellé áll a fiatal pár, és fogadja az örömszülék, rokonok s az összes vendégek ajándékait. A menyasszonyt most már egy kamarába viszik, s ott fölkontyolják. Tréfás árverésen mesés összegen újból megvásárolja őt a férje, s ezzel birtokába veszi, és eljárja vele a menyecsketáncot, majd kézről kézre jár a fiatalasszony. Másnap a közelebbi rokonok közt folyik a mulatság. A csángó nem kényeskedő, edzett természetű; ritkán betegeskedik. Mindazáltal sokféle házi szert tud; leggyakoribb a legfoganatosabbnak tartott kenés. De sok kuruzslás is járja. A hideglelősre például a kürtőn kilencszer bekiáltanak. A lázbetegről azt tartják, hogy vetésbe (megbabonázott s az útfélre kivetett abroncsba vagy más effélébe) lépett, vagy az ördög gyötri. Terhes betegnél visszafelé seprik ki a házat, hogy a halál be ne menjen. Elég gyakran megesik az is, hogy a lutheránus magyar ember az oláh pappal deszkintáltat (ráolvastat) betegére. Orvosban, patikában nem nagyon bíznak. A beteg gyermeket csak a törvénytől való félelemből viszik az orvoshoz. Ha meghal, azzal vigasztalják magukat, hogy minden földi nyomorúságtól megmenekült, és a mennyországba jutott. A gyermekhalandóság különben nemigen nagy. Nehéz betegért a pappal imádkoztatnak a templomban. Ha a beteg már számolkodik (haldoklik), leteszik a földre szénára, hogy könnyebben múljék ki. Ha meghalt, megmosdatják, festett koporsóba teszik, és csipkés szemfedővel takarják le. Felnőtt halottnak pénzt nyomnak a markába, csecsszopónak az anyatejjel csinált kalácsot akasztanak a keze szárára. A halottas házhoz a rokonok fölszalagozott virrasztógyertyát visznek, s ott alkalmi énekeket énekelve és közben falatozva virrasztanak. A halottra sokat szoktak harangoztatni. A papot küldöttség hívja meg a temetésre. A pap az udvaron imádságot és rövid beszédet mond az elhunytról, s aztán elbúcsúztatja övéitől. Temetés után gazdag tor van és adakozás valami jótékony célra. Pürkerecen a gyermekágyban elhalt asszonyt abrosz alatt szokták eltemetni úgy, hogy négy asszony mennyezetszerűen pálcára tűzött abroszt tart a koporsó fölött. ■ Hétfalusi csángó tánc, 1918
