Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)

2015-08-23 / 34-35. szám

Evangélikus Élet KÖZELKÉP 2015. augusztus 23-30. » 15 Magyar királykoronázások spanyol követek szemével Interjú dr Marti Tibor történésszel ► Az évszázadok során mindig kiemelkedő eseménynek számított a magyar történelemben, amikor Szent Ist­ván koronájával egy-egy új uralkodó fejét illették. A koronázási ünnep szigorú rend szerint zajlott, a nagy­szabású alkalomra „hetedhét országból” is érkeztek vendégek. Sőt a külföldi követek apró részletekre ki­terjedő jelentésekben hírt is adtak a látottakról. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársával, dr. Marti Tiborral arról be­szélgettünk, hogyan látták a spanyol követek a magyar királykoronázások ceremóniáit a 16-17. században.- Beszélgetésünket időutazással kell kezdenünk, és jó, ha kinyitjuk a tör­ténelmi atlaszt, hogy tájékozódjunk az akkori európai viszonyokról. A gyarmatai miatt több kontinensre kiterjedő spanyol birodalom uralko­dóinak miért volt annyira fontos a magyar koronázás, hogy a követeik je­len voltak a pozsonyi vagy a soproni ünnepségeken?- A mohácsi csatavesztés után a Magyar Királyságnak két törvénye­sen megkoronázott uralkodója volt: a rendek előbb Szapolyai Jánost - 1526 novemberében majd I. Ferdi­­nándot - decemberben - válasz­tották magyar királlyá. János király 1540-ben bekövetkezett halála után azonban évszázadokon át egyedül a Habsburg-dinasztia tagjai töltötték be a magyar trónt. E dinasztiának nem­csak osztrák ága volt, hanem spanyol is. V. Károly német-római császárnak és spanyol királynak a német trónról való lemondása (1556/58) után ugyan­is a dinasztia erre a két ágra vált szét. Az osztrák Habsburgok bécsi és prágai udvarában azonban 1558 és 1641 között állandó és rendkívüli követi megbízással ott voltak a rokon ág mindenkori követei, azaz a spanyol diplomaták is, akik hazaküldött jelen­téseikben a közép-európai Habs­burg Monarchia minden fontosabb eseményéről színes és részletekben gazdag jelentésekben számoltak be. Mivel 1526-tól ennek az új államszö­vetségnek a Magyar Királyság is ré­sze volt, a követek természetesen a magyar uralkodókoronázásokról is rendszeresen tudósítottak, hiszen ezeken személyesen is jelen voltak.- Ön hogy kezdte el kutatni ezeket a beszámolókat?- Három évvel ezelőtt dr. Páljfy Géza történész vezetésével indult el a Magyar Tudományos Akadémián belül a Lendület Szent Korona-kuta­tócsoport. Ebben a határokon és in­tézményeken átívelő, nagyszabású munkacsoportban - többek között - a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Szlovák Nem­zeti Galéria, az Eötvös Loránd Tudo­mányegyetem és az MTA Bölcsészet­tudományi Kutatóközpont szakem­berei - művészettörténészek, nu­­mizmatikusok, történészek - dolgoz­nak, hogy az újkori magyar koroná­zásokról és a Szent Korona históri­ájáról minél több információt feltér­képezzenek. A csoport kutatási terü­lete a Szapolyai János és I. Ferdinánd uralkodásának kezdetétől az utolsó magyar királykoronázásig, 1916-ig terjedő időszakot öleli fel. Ennek a csoportnak lehetek én is a tagja; dr. Monostori Tibor munka­társammal a spanyol „terület” a mi­énk. A legfőbb feladatom, hogy a 17. századi bécsi Habsburg-udvarban működő spanyol követek - elsősor­ban a magyar országgyűlésekkel és uralkodókoronázásokkal kapcsolatos- jelentéseit gyűjtsem össze.- Milyen tükröt tartanak elénk ezek az iratok?- Hallatlanul izgalmasat. A ránk maradt koronázási szertartásköny­vekből és rendtartásokból tudjuk, hogy ezek az alkalmak szigorú cere­­moniális és liturgiái keretek között zajlottak. A magyar koronázásoknak ugyanúgy megvoltak a saját elemeik, megvolt a szimbólumrendszerük, mint más királyságok legfőbb repre­zentációs eseményeinek. A magyar uralkodókat a kora új­korban mindig rendi országgyűlés keretében koronázta meg a min­denkori esztergomi érsek - 1527-ben ideiglenesen, majd 1687-től már vég­érvényesen a magyar nádorral együtt - Szent István koronájával. A török hódítás és Buda 1541. évi eleste mi­att az ország legfőbb belpolitikai központja a Bécshez közel eső Po­zsony lett, a koronázási székhely Székesfehérvárról szintén ide, illet­ve a 17. században három alkalommal Sopronba tevődött át. Pálffy Géza kollégám kutatásaiból is tudjuk, milyen sok szimbolikus ele­me volt a koronázási szertartásnak. Hogy csak néhányat említsünk: a ko­ronázóváros és a magyar rendek képviselői az uralkodó elé mentek, hogy még a városkapuban jelképesen átadják neki a város kulcsait. Az ugyanakkor már kifejezett magyar sa­játság volt, hogy a megkoronázott uralkodónak a koronázás egy külön kialakult, úgynevezett világi részében esküt kellett tennie a magyar rendi szabadságjogokra és 1687-ig magára az Aranybullára is. De ugyanezen különlegességek sorában említhetjük a négy égtáj fe­lé való kardvágást is, amelyre több­ségében az erre a célra emelt mester­séges dombon, a koronázási dombon került sor. E tekintetben csak III. Fer­dinánd 1625. decemberi soproni szertartása jelentett kivételt, ez alka­lommal a város felett emelkedő hegy­ség egyik magasabb pontján zajlott ez a mozzanat.- Ezekről a spanyol követek is be­számoltak?- Természetesen. De nemcsak ők, hanem például a velencei köve­tek és a pápát képviselő nunciusok is, hiszen e három állam rendelkezett a bécsi Habsburg-udvarban állandó képviselettel. így egy-egy koronázás­ról sokféle forrás áll a rendelkezé­sünkre, amelyek bár ugyanarról szá­molnak be, mégis kicsit másként. Egy külföldit, aki először lát ilyet, jobban megragadhatja az esemény különle­gessége, színessége, egyedisége. Ele­onóra Gonzaga királyné 1622. nyári soproni koronázásáról készített be­számolójában Ohate gróf például részletesen leírta a koronázási szer­tartás utolsó elemének, az ünnepi ebédnek az asztali ülésrendjét, sőt be­számolt a lakomát követő táncokról is, amelyeken maga is részt vett a vá­rosházán.- Gondolom, azért ezek a követek, jó tudósítóhoz méltóan, előzetesen már tájékozódtak a szertartásról, il­letve a politikai viszonyokról.- Hogyne! A nádorral, az eszter­gomi érsekkel, illetve a magyar főmél­tóságok és főnemesség néhány tag­jával állandó kapcsolatban voltak, úgyhogy nemcsak nyelvileg értet­ték, ami körülöttük zajlik - az ország­­gyűlés nyelve akkor még a latin volt -, hanem az események hátterével kapcsolatban és egyéb, a koroná­zást illető részletekkel is tisztában vol­tak. A Rudolf császár testvérének, II. Mátyásnak a koronázásáról beszá­moló Guillén de San Clemente 1608- ban például még azt is leírta, hogy a magyar koronát hatszáz évnél is ré­gebbinek tartják. Azaz neki köszön­hetően Hispániában már ekkor tisz­tában lehettek azzal, hogy a magya­rok számára a Szent Korona milyen kiemelkedő fontossággal bír.- Kutatásai során talált-e valami igazi érdekességet?- A Madridtól kétszáz kilométer­re északra található Simancasi Álla­mi Levéltárban nagyon érdekes anyagra találtam. II. Károly spanyol király uralkodása idején a spanyol ál­lamtanács titkára azt adta utasítás­ba Pedro de Ayala levéltárosnak, hogy gyűjtse össze a magyar koroná­zásokkal kapcsolatos addigi összes feljegyzést.- Gondolom, Ön akkor ezen a ponton kényelmesen hátradőlt, és csak lemásolta a levéltáros munká­ját...- Nem egészen, bár majdnem... Az látszott, hogy Pedro de Ayala lel­kiismeretesen elvégezte feladatát, de azért én már nála is jóval több fel­jegyzést találtam, mégpedig különfé­le spanyolországi - barcelonai, mad­ridi, toledói, simancasi - és bécsi gyűjteményekben egyaránt. Min­denesetre nagyon érdekes volt szem­besülni azzal, hogy valaki több mint háromszáz évvel ezelőtt megkezdte ugyanazt a munkát, mint amely jelen­leg az én kutatási feladatom...- Nemcsak bécsi és spanyolorszá­gi levéltárakat keresett föl: lehetősé­ge nyílt Rómában, a Vatikáni Titkos Levéltárban is kutatni.- Nagy álmom valósult meg, ami­kor februárban első alkalommal ku­tathattam a Vatikáni Titkos Levéltár­ban és a Vatikáni Apostoli Könyvtár nunciusi iratanyagokat őrző gyűjte­ményeiben is.- Miért hívják titkos levéltárnak?- Félrevezető a „titkos” jelző: a mindenkori pápák magánlevéltárá­ról van szó. Ilyen értelemben mind­egyikünknek van „titkos levéltá­runk”: azok a magánirataink alkotják, amelyeket egész életünkben őrzünk. A bécsi császári udvarban állandó jelleggel jelen voltak a pápa követei, a nunciusok is, akik heti rendszeres­séggel küldték haza hallatlanul rész­letes jelentéseiket. Mivel ők a 17. század első felében működő legjelen­tősebb bécsi spanyol követek - Oiiate gróf (1617-1624), Ossona gróf (1624- 1629) és Castel Rodrigo márki (1648- 1656) - császári udvarban kifejtett működéséről is beszámoltak, hiszen Bécsben úgymond követtársak vol­tak, olyan információkkal egészíthe­tem ki a korábban Spanyolországban feltárt forrásanyagot, amelyek se­gítségével árnyaltabb képet kapha­tunk a spanyol követek pályájáról, il­letve a magyar királyi koronázások­ról is. A vatikáni kutatást idén ősszel is folytathatom egy Klebelsberg-ösz­­töndíjnak köszönhetően.- Mikor és milyen formában talál­kozhat a nagyközönség a kutatócso­port, így az Ön munkájának eredmé­nyével?- Nemrég mutatták be mind Bu­dapesten, mind Sopronban két tavaly megjelent kötetünket. Az egyik Pál­ffy Géza munkája: A Szent Korona Sopronban - Nemzeti kincsünk sop­roni emlékhelyei, a másik Egy új együttműködés kezdete -Az 1622. évi soproni koronázó országgyűlés cím­mel látott napvilágot Dominkovits Pé­ter és Katona Csaba szerkesztésében. Sopronban várhatóan december elején tudományos konferenciát rendeznek az 1625. évi koronázó országgyűlés évfordulója alkalmából, ezen előadást tartok a diéta esemé­nyeiről beszámoló spanyol követje­lentésekről. Azaz szakmai tanácsko­zásainkkal, tudományos és népsze­rűsítő köteteinkkel szeretnénk a tu­dósok mellett a nagyközönséget is megszólítani, hogy kutatásainknak köszönhetően minél többet tud­hassanak meg mind királykoronázá­saink, mind a Szent Korona újkori históriájáról. ■ Boda Zsuzsa HETI ÚTRAVALÓ Jézus Krisztus mondja: „Valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, ve­lem tettétek meg’.’ (Mt 25,40) Szentháromság ünnepe után a 13. hé­ten az Útmutató reggeli s heti igéi fi­gyelmeztetnek: a hit cselekedetek nélkül halott (lásd Jak 2,17.26). Az élő hitnek jó gyümölcsei vannak: a sze­retet hitből jövő tettei. „Az Úr tör­vényében boldog, aki gyönyörködik.” (GyLK 668) S „az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolata­it, az ő parancsolatai pedig nem nehezek” (íjn 5,3; LK). Az Úr Jézus jó cselekedetekre készíti fel Isten gyermekeit, és azonosítja önmagát a kicsikkel. „Aki könyörül a nincstele­nen, az Úrnak ad kölcsön, mert ő megtéríti jótéteményét’.’ (Péld 19,17) Heti igénket Luther így érti: „Isten oly mélyre alázkodik, hogy min­dent, amit a szegényekkel cselek­szünk, úgy vesz, mintha vele magá­val tettük volna. Jól vigyázz hát, hogy el ne menj az Isten mellett! Minden rád szoruló szegényben ő közelít hozzád.” És az irgalmas sama­­ritánus példázatával Urunk meg­kérdez: hogyan szeretnéd a másikat, ha te magad lennél az a másik?! „De ki a felebarátom?” „...ki volta feleba­rátja a rablók kezébe esett ember­nek?” „Az, aki irgalmas volt hozzá!’ (Lk 10,29.36.37) Az Isten- és ember­szeretet kettős parancsáról (lásd Lk 10,27) a szeretet apostola vallja: nem az a szeretet, „hogy mi szeretjük Is­tent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engeszte­lő áldozatul bűneinkért. ...ha szeret­jük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk!’ (íjn 4,10.12) A mózesi törvények Is­ten gazdag áldását ígérik a jó szívű adakozónak: „Mert a szegények nem fogynak el a földről; ezért megparan­csolom neked, hogy légy bőkezű az or­szágodban levő elesett és szegény testvéredhez.” (5MÓZ 15,11) „Ezt mondja az Úr...: Engem keressetek, akkor életben maradtok! (...) A jóra törekedjetek, ne a rosszra, akkor életben maradtok, és veletek lesz az Úr...” (Ám 5,4.14) Az emberszeretet különböző ószövetségi törvényei a jövevények, özvegyek és az árvák éle­tét védik: „Ezértparancsolom neked, hogy így cselekedj.” (5MÓZ 24,18.22) Az első újszövetségi gyülekezet test­véri közösségben élt: „A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. ...és nagy kegyelem volt mindnyájukon. Nem volt közöttük egyetlen szűkölködő sem...” (ApCsel 4.32-34) Júdás e tette a felebaráti sze­­retetlenségből, hitetlenségből faka­dó, halott cselekedet volt: „...azonnal Jézushoz lépett, és így szólt: Üdvöz légy, Mester! - és megcsókolta őt. Jé­zus ezt mondta neki: Barátom, ezért jöttél!” (Mt 26,49-50) Ám a másik „Júdás, Jézus Krisztus szolgája... kö­szöntését küldi az elhívottaknak, aki­ket az Atya Isten szeretett, és Jézus Krisztus megtartott..!’És az egyedül üdvözítő Úristent dicsőíti: övé a „di­csőségfenség erő és hatalom öröktől fogva, most és mindörökké”. (Júd 1.25) Mi valljuk: „Hitből jön a cselekedet, / Hogy életünk betöltse; / Élő, igaz hit nem lehet, / Melynek nincs jó gyü­mölcse. // Dicsőség légyen Istennek / E drága ajándékért, / Atya, Fiú, Szentléleknek.” (EÉ 320,5-6) ■ Garai András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom