Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-08-23 / 34-35. szám
Evangélikus Élet IRODALOM 2015. augusztus 23-30. !► 5 Sík Sándor: István király Háromfelvonásos dráma - Részlet a második felvonásból Személyek István király Vazul herceg Gyöngy, Vazul felesége Történik a székesfehérvári királyi palotában 1038. augusztus 14-én Király: Hallgass rám, Vazul. Nekünk itt, ma, ebben az órában szót kell értenünk. Jaj ennek a szegény országnak, ha mi ketten most meg nem értjük egymást. Vazul: Ne kívánd, hogy kivetkőzzek magamból. Király: Én éppen azt kívánom, hogy kivetkőzzél magadból. Új embert akarok. Gyöngy: István! Király: Érts meg engem, Vazul! Én nem azt akarom tőled, hogy ne bántsd az új vetést. Én azt akarom, hogy élére állj a magvetőknek. Nekem a szíved kell. Azt akarom, hogy folytasd, amit megkezdtem. Az emberek engem szent királynak hívnak. Neked is szent királlyá kell lenned. Vazul: Lehetetlent kívánsz. Király: Hát nem érted, hogy kénytelen vagyok lehetetlent kívánni?! Nem tőled kívánom! Istentől kívánom! Nagyot kell merned, óriást! Árpád vére vagy! Vazul: Mit tegyek? Király: Új emberré kell lenned. Meg kell tagadnod múltadat, bűneidet, kedvteléseidet, barátaidat, bálványaidat. Mindent. Nyilvános hitvallást kell tenned. Krisztus hadnagyává kell lenned. Szent királlyá. Gyöngy: De hát miért? Miért? Király: Az országért! A népedért! Vazul: Bátyám, hát nem látod, hogy el van keseredve a nép az idegen ellen? Csak látnád az arcukat, a szemüket, az öklüket, amikor a német ispán ítélkezik, sohasem hallott törvények szerint. Vagy amikor a tót dézsmaszedő végigjár gyűlölt szekerével a sátrak között! Ne áltasd magad, bátyám! A székesegyházak, templomsátorok megtelnek vasárnap, mert jaj annak, akit ispánjaid misemulasztáson érnek, de hány tudja, miért jár misére? Hány érti, mit beszél a pap? Hány van az országban igazán keresztény? Szent István címmel figyelemre méltó kis könyvet adott ki az Egyetemi Nyomda a jubileummal kapcsolatban. Hóman Bálint írta a könyv első cikkét, amelyet az Evangélikus Élet 1938. augusztus 20-án megjelent száma is közölt. A magyar királyok Szent István megkoronázása óta Nagyboldogasszony napján, majd Szent László törvényes rendelkezése értelmében az immár szentté avatott István király napján Székesfehérvárott törvénynapot tartottak, s ott minden elébük járó alattvalójuk kérelmét, panaszát és ügyes-bajos dolgát meghallgatva személyesen intézkedtek és bíráskodtak. A törvénynapon nagy számban összegyűlt sokaság királyával együtt hódolt évről évre Szent István sírja és ereklyetartóban őrzött jobbja előtt a nagy király áldott emlékének. A törvénynap patriarkális intézménye századok múltán elvesztette közjogi jelentőségét; a törvénynapi országos gyülekezet helyébe a rendi országgyűlés lépett; a király törvénynapi személyes bíráskodását a királyi kúrián való ítélkezés rendszere váltotta fel; de a király és nemzet Szent István napján ezután is eljárt tiszteletadásra a szent király fehérvári sírjához: István napja nemzeti ünnep maradt, és nemzeti ünnep minden magyarnak mind e mai napig. Az országos Szent István-kultusz gyökerei a szentté avatás idejébe nyúlnak vissza, mikor a belső és külső háborúságok, zsarnoki tobzódások, pogány lázongások félszázados korszakának minden rémségét és gyötrelmét átélt nemzedék szemében István király alakjáról már lefoszlott minden emberi gyengeség, csupán erényei maradtak épen, s ezek fényében Szent István hatalmas alakja egyre magasabbra emelkedett. Ez a Király: Ma még csak ezrek. Hogy tízezrek legyenek holnap, és százezrek holnapután: ez a te osztályrészed, Vazul király! Vazul: Nem, nem, nem akarom! Az új hit: az idegen. És az idegen szapora. Máris többen vannak, semmint elviselhetném! A legjobb földek az övéik, a legerősebb várakban ők ispánkodnak, a legmagasabb székeken ők ülnek. Tenger az, bátyám, mohó, faló tenger, elnyeli ezt a kis marék magyart! Meg aztán... az új hit törőknek vallása, böjtölőké, imádkozóké. Nem harcosnak, nem úrnak, nem hódító népnek való. Elernyed ez a nép a templomok hűvösén. Napfény, levegő, korlátlan puszta kell ennek, és harc és zsákmány és száguldás és győzelem. Király: Igen, igen! Atilla apánk népe is száguldott és zsákmányolt és győzött, és hová lett? Lehel is száguldott, Bulcsú is zsákmányolt, nagyapáink is győztek, addig győztek, hogy lassan kezdtek belepusztulni a sok győzelembe. Emlékezzetek a gyászmagyarokra! Ó, ti rövidlátó gyermekek! Hát azt hiszitek, hogy lehet élni egy egész ellenséges világ ellenére? Hát azt hiszitek, hogy megtűrnek maguk közt a nagy körül-népek, ha soha biztonságban nem lehetnek a száguldó, zsákmányoló hadaitoktól? Örüljetek, hogy akadt egy Gézátok, aki bölcsebb volt nálatok, ne rontsátok le, amit épített. És nem építhetsz az idegen nélkül. Idegen mívesektől hemzseg az ország? Miért nincsenek magyar míveseim? Tanulni kell a magyarnak! A fiaitok már tudni fognak, és nem fognak rászorulni az idegenre! Ők ülnek az ispánok váraiban? Miért nem ülnek helyükbe a mi véreink? De ültetném őket, de boldogan! Nem kell nekik az új tisztesség. Vonakodnak az új munkától. Nem telik bele egy emberöltő, majd észreveszik, hogy ők valók úrságra, vezérségre. Már kezd jönni a fiatalság! Akkor majd kiadjuk az utat az idegennek, aki magyarrá nem tud lenni. De addig? Édes öcsém, aki építeni akar, annak legalul kell kezdeni. A fundámentomásás hálátlan munka, de építeni csak arra lehet. Én megástam a fúndámentomot. Fiatal mester, építs tovább! Gyöngy: De közben elromlik a magyar! Elfelejti magát! A régi énekeket már csak lopva halljuk itt-ott: tilos a bálványimádó gajd! A régi szokások lassan feledésbe mennek: a papok nemzedék s maga László király - pogány Vászolynak jó keresztény unokája - sóvárogva gondolt vissza a Szent István-i birodalom egységére és isteni békéjére, a nagy király bölcs és igazságos, szigorúságában is méltányos és béketűrő kor-Királyfej Kalocsáról az 1200-as évek elejéről mányzatára, az egész magyarságot átölelő szeretetére, életében annyira félt, most annyira kívánt, erős és mégis jótevő kezére. Szent László kora István személyében már egyesülve látta a pogány kori dinasztiaalapító hős új szokást hoznak. Már fogy a sátor: falu, város épül. A fiatalság leszáll a lóról, német módra fésüli a haját, a német lovagokat utánozza beszédében. Az unokáink talán már magyarul is elfelejtenek. Vazul: Bátyám, te nem szereted igazán a magyar népet! Király (fölegyenesedik, szinte megnő az alakja, a szeme ég): Gyermekek! Mit tudjátok ti, mi a szeretet! Hogy én nem szeretem a magyart? Hát mért élek én, ha nem azért a szeretetért? Csakhogy én másképpen tanultam szeretni, mint ti, szegény kicsinyeim! Még jóformán gyermek voltam, amikor megütköztem a tar Szerind fiával. A csata előtti éjjelen ott álltam, a csillagos ég alatt, a dombon, a királyi sátor előtt. Körülöttem csend, csak Vencelin lovag járta az őröket. Túlnan, az erdő szélén a Koppány sátrai. Középen égett a máglya: a somogyi táltosok áldoztak a szentkő előtt. És akkor elgondoltam: odaát is magyarok vannak, ideát is magyarok. És holnap egyik magyar a másikat aprítja. Miért? Énértem? Az én királyságomért? És akkor történt valami, valami, amit te nem érthetsz. Valami rettenetes és nagyszerű. A szívemet mintha kétélű kard járta volna át: iszonyú fájdalom az én magyar népemért. Abban a percben meg tudtam volna halni, ott álló helyemben, hogy egy csepp magyar vérrel kevesebb hulljon. De ugyanakkor csillag gyulladt ki a lelkemben: megláttam, hogy miért a harc, miért a vérontás. Nem énérettem, az én hitvány hatalmamért, hanem őértük, a népért, az én népemért! Hogy éljen! Meghalnak nálam nélkül! Hogy igazán éljenek! Nincs élet a Krisztuson kívül! Hogy megmaradjanak, el ne pusztuljanak a nagy nemzetek közt, gyökeret verjenek ezen a földön. Nincs itt menekülés a kereszten kívül! És abban a pillanatban vérengző, nagy harcos szeretet tornyozta a lelkemet. Ezreket tudtam volna levágni a magam kezével, ott rögtön: a százezrekért. Ki tudtam volna irtani a magyarságot a különb magyarságért. Ott, azon az éjszakán, akkor lettem én magyar király! És másnap győztem, és négyfelé vágattam Koppányi. És azóta győztem számtalanszor. Le nem tettem máig a kardot, az én népem kardját. Forgattam, forgattam, kegyetlen nagy szeretettel, a tulajdon fajtám ellen: a és a keresztény király egyéniségét. Az Álmos személyéhez fűződő Turul-mondát István személyével hozták kapcsolatba: a legendában Emese helyett Sarolta kap álmában égi figyelmeztetést István születése előtt. István törvényhozó és szervező munkáját mitikus értelemmel ruházták fel. Minden kipróbált régi jog, minden kiváltság ősi jogforrásának Istvánt tekintik, azokat az ő törvényeire és kiváltságleveleire vezetik vissza. A királyi házat nem Árpádról vagy Álmosról, hanem az Isten választotta első keresztény magyar királyról nevezik „Szent István vérének” Legendás alakjában alig fél századdal halála után teljes harmóniában olvad össze a vérség jogán uralkodó pogány családalapító hős az alkalmatosság keresztény egyházi elve alapján uralkodó apostoli királlyal, a mitikus törvényhozó az államszervező keresztény uralkodóval, az eseményeket megérző és megálmodó, varázshatalmú pogány fejedelem a katolikus egyház csodatevő szentjével. A középkorú legendairodalom szokásos színeinek és jellemzéseinek hatása alatt azonban István alakja a hagyományban elvértelenedett. Az erős hitű, bensőleg vallásos, szigorú erkölcsű, de a realitásokkal mindig számoló és mindig reájuk építő, erőskezű és még erősebb akaratú, kemény uralkodóból égi látomások után induló, szüntelenül imádkozó és elmélkedő, öregkorában másoktól vezetett és kijátszott, síró-kesergő, hitvalló fejedelem lett; ez a szimbolizált, legendás királyalak a köztudatban századokon elhomályosította István király történeti egyéniségét. A történeti adatok és tények világánál ez a legendás alak szétfoszlik, és vele együtt zavaros ködként foszlik szét a régi magyar intézgyenge magyar ellen, az erős magyarért. A mai nyomorúság magyarja ellen: a holnapi nagyszerűség magyarjáért. És meg nem szűnt bennem annak a láthatatlan belső kardnak a marása. Minden ítélet, amit kimondtam magyar fejekre, minden darabka föld, amit elvettem tőlük, hogy idegennek adjam, minden tinó, amit odaadtam dézsmába, tizedbe, idegen úrnak, papnak: mind belém szúrt, jobban fájt énnekem, mint őnekik! És mégis megtettem, ítéltem, elvettem, odaadtam, mert így kellett tennem. Mert így volt jó nekik. Akarom, hogy éljenek, még ha ők maguk nem akarják is. Megépítettem az én nemzetemet az én nemzetem ellenére is. Ezért állított ide az Úristen. Ez az én küldetésem. És ez az én szeretetem. Véres szeretet, kegyetlen szeretet. Erős, mint a halál. Attól tanultam, aki keresztre feszíttette magát az emberekért. A Szent István-Társulat kiadása, Budapest, 1934. Először adta a Nemzeti Színház 1933- december 5-én. Szent István hímzett ábrázolása egy esztergomi miseruhán -1500 körül ményeket leromboló és üldöző, a magyarokat elnyomó és idegeneket pártfogoló, „forradalmár” Istvánnak a 19. század forradalmi történetszemléletében fogant és napjaink búsmagyar álmodozóinak élénk képzeletében újra kísértő alakja is. Az egykorú források adataiból és Istvánnak századokig élő alkotásaiból az emberi történet legnagyobbjaihoz hasonlatos, hatalmas fejedelmi egyéniség, minden ízében konstruktív és mindenkor reális magyar reformpolitikus, szíve-vére-érzése szerint magyar és egész leikével keresztény uralkodó alakja bontakozik ki. Történeti szerepe - ugyané források és tények bizonysága szerint - nemzetünk sorsdöntő nagy problémáinak teljes és tökéletes megoldása volt. Kelet vagy Nyugat? Hűbéres alávetettség vagy szuverén függetlenség? Törzsi tagoltság és kollegiális kormányzat vagy nemzeti egység és monarchikus uralom? Ezek azok az életbe vágó és sorsdöntő problémák, amelyekkel minden Európa szívébe szakadt s az egykori Római Birodalom utódállamaival szomszédságba került keleti és északi népnek szükségképpen szembe kellett kerülnie, s amelyeknek helyes megoldásától függött e népeknek pusztulása vagy fennmaradása, függősége vagy szabadsága, sajátos népegyéniségüknek módosulása, avagy sértetlen fennmaradása. A Szent István-kultuszról
