Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-04-05 / 14. szám
Evangélikus Élet élő víz 2015. április 5. » n Húsvéti csoda Számunkra a húsvéti örömhír: Krisztus feltámadott, és él. Teljes bizalommal rábízhatjuk magunkat. Még a feltámadása előtt hangzott el Jézus ajkáról: „Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alattfelépítem. (...) Ó azonban testének templomáról beszélt” (Jn 2,19.21) Ő maga hasonlította tehát saját halálát és feltámadását templomromboláshoz és templom-újjáépítéshez... Mire való a templom? Hogy legyen egy hely, ahol az emberek közelebb érzik magukat Istenhez; egy épület, amelynek az áhítatos csendjében elsimulnak a lélek hullámverései; egy hajlék, ahol elhallgat a kétségek szava, és megerősödik a hit bizonyossága; egy találkozóhely, ahol emberek odaborulhatnak Isten elé, és ugyanakkor egymáshoz is olyan közel jutnak, hogy testvéreknek érzik magukat. A kőből épített templom magában véve mindezt nem adhatja meg, de Jézus megadhatja, mert ő Isten igaz temploma, nagyobb minden földi templomnál. Ő a találkozópont ember és Isten között, és ő az igazi összefogó erő ember és ember között. Ő az, aki közel hozza Istent hozzánk, és felemel minket. Tapasztaljuk, hogy a templomrombolás szakadatlanul folyik ebben a világban, mégsem fordítunk hátat ennek a világnak, mert tudjuk: a templom újjáépül, mert Krisztus él! Mi tehát a húsvéti feladatunk gyülekezeti életünkben? Megmutatni, érvényesíteni a feltámadott és élő Krisztusnak az erejét, amellyel romjaiból is felépíti újra az ő egyházát, újra hitvallókat támaszt, kihalt tűzhelyeket lobbant újra lángra, elnémult ajkakon zendíti meg a zsoltárénekeket. Azért vagyunk mi keresztyének, hogy bennünk és általunk ismétlődjön meg Krisztus feltámadása, és mindennap újra visszatérő tapasztalásunk legyen. Lássuk meg húsvét ünnepén ma is, hogy Krisztus él. Az ő élő hatalma és dicsősége ragyogjon fel nekünk, nyújtsuk oda a mi húsvéti bizonyságtételünket mások elé is. A húsvéti csoda ma is megismétlődik: ha újra lerombolják is bennünk Krisztus templomát, az felépül újra, legyőzhetetlen és romolhatatlan szépségében. Mondjunk hálát a mi feltámadt Urunknak dicsőséges munkálkodásáért! ■ Szenczi László Rádöbbenek... Előkerülnek régi fotók. Rajtuk régi emberek, régi emlékek, régi helyek. Ott volt az, aki most nincs itt, ott volt még a papa, a kedvenc kutya, ott volt a fiatalon meghalt évfolyamtárs. Hogy hol készült a kép, nem számít, csak az, hogy ki van rajta. A hosszú utazásokból is csak néhány helyszín maradt meg az emlékeimben, de az mélyen belém vésődött, hogy ki ült mellettem. Az út szépsége egyedül az útitárs személyén múlik. „Vigyél el, az a jó, ha meg se kérdezel, / hogyha kézen fogsz, és elviszel, vigyél el! / Vigyél el, mikor elköszönni nem lehet, / mikor elszakadni nem merek, vigyél el!” - ezt énekelte Katona Klári, és egyre jobban tudom, rádöbbenek, hogy csak az számít, ki van mellettem, ki ül mellettem, ki szól mellettem. A helyszín, a történet mellékes. Mózes is ezt mondta Istennek a pusztában: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!” (2MÓZ 33,15) De a régi képen még nincs ott a gyerek, aki ezt nem is érti. Az rendben van, hogy ezen a képen nincs rajta, de hol van ő közben, kérdezi. Miközben magyarázom, hogy ő akkor még nem is született meg, egyáltalán nem is volt, rájövök, hogy nélküle én sem az voltam, mint most, sőt talán nem is voltam. Vannak találkozások, melyek után az ember nem is érti, hogy lehetett idáig a másik nélkül élni. ■ Ócsai Zoltán Forrás: Evangélikus.hu Aegergyuru A fiáknak nemcsak az örökségük átvétele, hanem az apák szellemi és fizikai hagyatékának gondozása is kutya kötelességük. Valami ilyesmi járhatott a fejemben, amikor - elvégzendő az elmaradt feladatot - nekiláttam a műhelysarokban a rendrakásnak. Ezernyi ismerős tárgy, titkos kincs, amelynek - szomorú valóság - immár végérvényesen én vagyok a gazdája. Számtalan ismerős eszköz, csodát sejtető, rejtélyes tárgy, amelyet egykor megfognom sem volt szabad, csak áhítattal és csillogó szemmel csodáltam, hogy apu, a mágus nemcsak a nevét tudja mindennek, de azt is, hogy micsoda, és mire való. Sőt ha úgy akarná - gondoltam -, bármikor tudna ilyeneket készíteni. Most pedig új helyet kell találnom valamennyinek, bár az igazat megvallva a legtöbbről fogalmam sincs, hogy micsoda, és mire való. Hasznos tárgyak és használhatatlannak tűnő kacatok, kincset érő ritkaságok és ma már felhasználhatatlan, de egykor értékes alkatrészek - vegyesen. Az egyik fiókból javítandó metszőollók kerülnek elő, alattuk egy öreg tolómérő, még lejjebb néhány műszakirajzoló-idom, aztán egy olajos vászondarab, alatta pedig egy dobozka. Alig tenyérnyi, kopott, de tetején még mindig olvasható a tetszetős felirat: „Menthol-Cocain-Borax-Tabletták”. Alatta pedig a márkanév: „Mentanol” A gyártója sajnos nem látszik, de az biztos, hogy valamilyen gyógyszer- és tápszergyárban készült. Kinézete alapján úgy az 1910-es években. Jópofa kis szelence. Vajon mi lehet benne? Nehézkesen enged, talán húsz éve is már annak, hogy utoljára kinyitották. Aztán megadja magát a fedél, és feltárul a tartalom. Zégergyűrűk vannak benne. Használt, de teljesen ép zégergyűrűk, szépen, méret szerint osztályozva, olajozottan. (Zégergyűrü: tengelyre szerelt, csapágyak tengelyirányú rögzítésére alkalmazott rögzítőelem. A rögzítőgyűrűk anyaga rugóacél, ezért szerelésük nem egyszerű, speciális fogóval történik, gyakorlatot és megfelelő célszerszámokat igényel.) Micsoda precizitás és rend! Ami általában is jellemezte eleinket. Nem volt felesleges alkatrész, mint manapság, így a szemét mennyisége töredéke volt a mainak. Ha valami végképp elromlott, nem dobták ki az egészet, hanem szétszerelték, s ami még felhasználható volt belőle, azt újra hasznosították. Nem kellett mindent azonnal kicserélni, néhány forintos alkatrészekért ezres, tízezres összegeket kiadni. Amit meg lehetett javítani, azt szakemberek megreparálták, és használták tovább. S nem vagy nem feltétlenül csak a szegénység okán! Hanem az ésszerűség, a józan belátás miatt, a spórolás és a környezet védelme érdekében. Mi pedig ökológiai lábnyomról papolunk, de háztartási gépet, kerti szerszámot, kézi villamos berendezéseket szinte már sehol nem javítanak. Két-három, jobb esetben öt-hat év használat után elromlanák, amit mi természetesnek találunk, és újat veszünk helyettük. Eleink nem használtak tabletet, nem volt okostelefonjuk, sem robotgépük, a légkondit sem ismerték, viszont ami meghibásodott, azt a kis pinceműhelyekben megjavították. Valamit mégiscsak tudhattak... „...mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle” - olvassuk (íTim 6,7). De azért milyen jó, hogy amíg itt vagyunk, vannak tárgyaink, és van, aki eligazít felőlük, megtanít használatukra! Nemcsak szeretetet, de tudást is ad, miközben szelíden irányít és terelget. Milyen jó, hogy mennyei Atyánk földi apát is adott mellénk! Aki megmutatja az általa ismert világ látható és rejtett zugait, s amikor elmegy, reánk hagyja gyerekkorunk áhítattal csodált kincseit. Hogy általuk is egy szebb, jobb jövő birtokosai lehessünk, s hogy mindezt azután majd - hagyományainkkal együtt - mi is továbbadhassuk gyermekeinknek. Mert ez éppúgy nélkülözhetetlen része életünknek, ahogyan a csapágyazott tengely végének a mérethelyes zégergyűrű. ■ Gyarmati Gábor A hónap igéje „Bizony, Isten Fia volt ez!” (Mt 27,54) „Isten bizony” - ez egész mást jelent, mint az, hogy „bizony, Isten" Az előbbi esetben a magam igazát bizonygatom, ráadásul hamisan használva az Úr nevét, a második esetben pedig Isten igazát támasztom alá a saját bizonyságtételemmel. - Te melyik ember vagy a kettő közül? Van-e lélekben való bizonyosságod más véleményekkel szemben? A százados Jézus halála után ki tudja mondani, hogy „bizony, Isten Fia volt ez” Hallotta, amit Krisztus mondott a kereszten, látta szelíd tekintetét és szeretetteli odafordulását minden emberhez, még az őt gúnyolókhoz és bántalmazókhoz is. „Ilyen nincs” - gondolhatta. „De ilyen van” - ezt tapasztalta Jézus közelében! És mivel elfogulatlanul nézte az eseményeket, és nyitott szívvel állt a történések előtt, csak egy következtetést vonhatott le: bizony, Jézus az, akinek ő maga mondta magát; Jézus az, akinek a próféták és tanítványai tartották: Isten Fia. Mi is így indultunk el a hit útján: beleremegett a szívünk a Szenttel, a Csodálatossal, a Hatalmassal való találkozásba. És erre a szívünk és értelmünk döntésével válaszoltunk. Csodálatos nap volt ez. A százados csak azt tudta mondani, hogy „volt”. Mi már azt mondhatjuk, hogy „van”. Azaz hogy Jézus nemcsak a világ történelmének egy pontján élő személy, hanem a ma is élő Úr. Mert harmadnap föltámadott, és Isten igazolta, hogy igaz mindaz, amit mondott, és igaz, amit tett: valóban értünk halt meg, és Úr lett a halálon át a halál fölött is. Jézus az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, „aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható" (Jel 1,8). Aki őt követi, annak az életében „Szent bizonyosság: Jézus enyém! / Földi utamra sugárzik e fény (...) // Isteni béke, szent nyugalom, / Jézus az őrizőm, hű pásztorom. / Boldogan érzem s vallom is én: / Jézusé lettem, Jézus enyém!” (Hallelujah! énekeskönyv 174,1-3) Jézus az Isten Fia, ahogy a próféták is mondták. Több mint egy egyszerű ember. Valóságos Isten és valóságos ember. Sőt: teljesen Isten és ugyanakkor teljesen ember. Fölfoghatatlan ez az értelmünk számára? Igen, mint ahogy a hit, maga Isten, a csodák, a föltámadás és a Biblia minden sora is az. De valóság, és ennek nyomán hit támad, és erő fakad az életünkben. Nem csüggedünk, megmarad a reménységünk, méltósággal tudunk helytállni a hamisak között, és lesz erőnk a nehéz szolgálatra is. Könnyűvé válik az iga Jézussal, mert a másik nyílásába ő áll be, és segít húzni. Megyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti leikeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű’.’(Mt 11,29—30; Károli-fordítás) A végtelen, hatalmas Istent senki sem láthatja. De azért küldte Jézust, az ő egyszülött Fiát, hogy valamit meglássunk és megtapasztaljunk igazságából és szeretetéből. „Aki engem látott, látta az Atyát” - mondja Jézus (Jn 14,9; Károli-fordítás). A százados látta az Úr Jézust meghalni a kereszten, és ezután mondta, hogy „bizony, ez Isten Fia volt”. Túllátott a szemmel láthatókon. Jézust halálában is Isten Fiának tudta. Akiért a mennyei Atya a századosnak és neked is bűnbocsánatot és örök életet ad. ■ Széll Bulcsú HETI ÚTRAVALÓ Krisztus mondja: „Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai" (Jel 1,18b) Húsvét hetében az Útmutató reggeli és ünnepi igéi az Úr Jézus és az emberek feltámadásának örömhírét közük: „Az Úr feltámadt! Az Úr valóban feltámadt! Dicsérjük az Urat! Halleluja!” (Agenda) A halál legyőzője feltámadt megigazulásunkra. „Áldott az Isten, aki nagy irgalmassága szerint újjászült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által.” (íPt 1,3; LK) „Ez az a nap, mit az Úr szerzett nékünk.” (GyLK 751) „A hét első napján, korán reggel, napkeltekor” három asszony ment Jézus sírjához, de abban csak egy fehér ruhás ifjút találtak, aki azt mondta: „Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt.” (Mk 16,2.6) Luther így tanít: „Három ellenség támadt rá egyszerre: halál, bűn és ördög. S íme, mindhárom ellensége lábánál hever. E dicső győzelmet ünnepeljük ma. Minden erőnk abban van, ha Krisztus húsvéti győzelmét csakugyan a szívünkre vesszük, és hisszük - rendíthetetlenül!” Pál eszünkbe juttatja az evangéliumot: „Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon..., és megjelent...” (lKor 15,3-5) S az ő feltámadásának tanújává lett az Emmausba igyekvő két tanítvány is; tőlük maga a húsvéti hit teremtője, az Úr Jézus kérdezte meg: „Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?” Ők azonnal visszatértek Jeruzsálembe, és „elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről”. (Lk 24,26.35) „Jézus Krisztus legyőzte a halált, és világosságra hozta az el nem múló életet az evangélium által.” (2Tim 1,10; LK) Pál hittel hirdeti: „Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje? (lKor 15,20) Tanítja: „...az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi. (...) Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. (...) hogy Isten legyen minden mindenekben.” (lKor 15,23.26.28) Az ember földi teste „elvettetik romlandóságban, gyalázatban, erőtlenségben”. A mennyei teste pedig„feltámasztatik romolhatatlanságban, dicsőségben, erőben. (...) És amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is.” (lKor 15,42-43.49) Pál titkot is mond: „... megfog szólalni a harsona, és a halottakfeltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk’.’ Akkor lesz „teljes a diadal a halálfölött! (lásd Ézs 25,8; Hós 13,14) (...) hála legyen Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (lKor 15,52.54.57) Minden péntek emlékeztet: „... ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus márfeláldoztatott.” (lKor 5,7) És maga a megdicsőült Úr bátorít téged is heti igénk előtt mondott önkijelentésével: „Nefélj!Én vagyok az első és az utolsó és az élő...” (Jel 1,17.18a) S Pál emlékeztet igaz beszédére: „Ha vele együtt haltunk meg vele együtt fogunk élni is.” (2Tim 2,11) Te is zengheted: „Jézus él, én is vele! / Ott leszek, hol Uram van: / Ez az én bizodalmám.” (EÉ 223,1) ■ Garai András
