Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-04-12 / 15. szám
6 « 2015. április 12. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Puritán írások sorsa a svéd birodalomban ■ Petrőczi Éva Az egyháztörténet és a régi kegyességi művek iránt érdeklődő hazai olvasók számára úgyszólván természetes, hogy a főleg német forrásból táplálkozó evangélikus pietizmus szerzői mindenkor megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel fordultak az angol puritán művek, illetve azok magyar fordításai felé. így többek között maga Petrőczi Kata Szidónia is, aki - Johann Arndt avatott magyar tolmácsaként s a 17. század végének, 18. század elejének mindmáig ható vallásos költőnőjeként - bár az Ágostai hitvallás elszánt követője volt, gyakran forgatta a magyarul is olvasható puritán műveket. így többek között Lewis Bayly The Practice of Pietyjét, amely magyarul 1636-ban jelent meg Praxis pietatis, azaz: kegyességgyakorlás címmel, Medgyesi Pál nagy sikerű fordításában. Ehhez képest a meglepetés erejével hat, sőt a közép-európai olvasókat valósággal sokkolhatja a finn egyháztörténész, Tuija Laine dolgozata, amely egy „szaklapújszülött”, a Journal for the History of Reformed Pietism 2015 elején megjelent első számában olvasható. Címe: Angol puritán irodalom a svéd birodalomban a 17-18. században - a fordítás lépcsőfokai. (A svéd birodalom abban az időben voltaképpen egész Skandináviát jelentette.) Svédország 1593-tól, az uppsalai egyezménytől kezdve rendkívüli, szinte rigorózus figyelmet fordított arra, hogy teljesen, elegyítetlenül, idegen befolyások nélkül, kizárólagosan a lutheri tanok, az evangélikus vallás földje legyen. Olyannyira, hogy egyaránt maguktól idegennek tekintették Európa kálvinista egyházait és az anglikán egyházat is, amelynek egyik későbbi hajtása volt a puritanizmus. A hit- és tanvédelem természetesen a katolikus eszmék teljes távol tartására ugyancsak vonatkozott. Az említett uppsalai egyezményben rögzítették azt is, hogy az északi országok vándordiákjai katolikus egyetemeken nem tanulhatnak, őket az evangélikus szellemiségű Wittenbergbe (a magyar reformátusok korábbi tanfészkébe!) irányították. A katolikusellenesség az idők során olyan méreteket öltött, hogy az örebrói országgyűlésen (1617) a „pápistáknak” egyenesen megtiltották, hogy svéd földre lépjenek. Olyan, meg nem engedően kemény időszak volt ez, amilyen az evangélikus lelkészcsaládban felnőtt Ingmar Bergman Fanny és Alexander című filmjében riogatja a nézőket; ez a híres film, bár a 19. században játszódik, s témája egy családi dráma, mégis számos vonásában ezt a korábbi időket őrző, mai szemmel kérlelhetetlennek és elzárkózónak tűnő magatartást hozza elénk. A puritán eszmék és művek azonban, minden tiltás és korlátozás ellenére, beszivárogtak az északi evangélikusok zárványvilágába. Részben azért, mert a harmincéves háború miatt teológusaik Uppsala és Tartu mellett a feldúlt Németország helyett csak holland egyetemeken tanulhattak. Márpedig Leiden és különösen Franeker nem zárkózott el a puritán eszméktől. Éppen ezért a korábban német, majd holland földről Svédországba, Finnországba és Dániába jutó puritán műveket alaposan „megtisztították” a veszélyesnek érzett eszméktől, s csak „lutheránus mintára átszabva” jelenhettek meg ezeknek az országoknak a nyelvén. A 17. században így mindössze tizenöt puritán mű látott napvilágot ebben a régióban. A két első fecske Arthur Dent The Plain Man’s Pathway to Heaven („Az egyszerű ember útja a mennybe”) című, hazánkban is nagyon népszerű műve, illetve az első számú puritán sikerkönyv, Bunyan remekműve, A zarándok útja lett. Ezeket a nyitó kiadványokat azután 1690-től néma csönd követte, éppúgy, mint nálunk. Az ok is hasonló volt. Magyarországon a Habsburg-, míg ezen a területen a svéd abszolutizmus „szárította ki” - ahogyan a szerző írja - a puritán művek patakját. A szigorú cenzúrázás csak 1700-1759 között enyhült, olyannyira, hogy Arthur Dent már említett művét a turkui püspökség egyenesen a papság és a laikusok figyelmébe ajánlotta, számos korabeli levél tanúsága szerint. Egyetlen puritán mű akadt fenn egy ideig továbbra is a szűrőn - de ezt a döntést mindmáig örömmel nyugtázhatjuk: James Janeway A Token for Childrenje („Ajándék gyermekeknek”). Sajnos később még ez a híres-hírhedett, már-már szadisztikus gyermekriogató könyv is zöld utat kapott. Annak csak örülhetünk, hogy magyar fordítása soha nem készült el! A18. századra azután gyökeresen és nagyon örvendetesen megváltozott a helyzet. Oldódni kezdett a lutheránus-kálvinista ellentét, s csírájában már kialakult a számunkra ma már oly természetes, életünk részévé vált testvéregyházi szemlélet. Amelynek megszületésében, minden korlátozás és tiltás ellenére, komoly szerepük volt az észak országaiba búvópatakként, nagyon lassan eljutó puritán műveknek is. A „fordítás lépcsői” tehát a két felekezet számára egyszersmind egymáshoz vezető lépcsőket jelentettek. Jegyzetlapok (Napló, 2015) Hétköznapi. Ami legtöbbször eseménytelennek látszik, de megtörtént, az az igazán fontos. Az elmondhatatlan. Mégis valahogy szavakká áll össze. „A Jelenések könyvének legnagyobb eseménye - írta Tarkovszkij - az eljövetel előtti csend.” Azt kell elmondani. A rebbenésnyit. A pillanatot. Meghallani a néma gyerek kiáltását, férfi segélykérését, ahogy áll az időben. Meglátni a templomban az idős néni fagyos virágszálait, ahogy tenyerével óvja őket, s csak órák múlva tud megszólalni: „Jó itt lenni, közöttetek!” * * * A szerkesztő. Az Evangélikus magazin vezetőjéről, Nagy Lászlóról kevés szó esik. Háttérbe húzódva végzi televíziós munkáját. Figyel a szépre, keresi a veszendőt. Kemény Ágnes portréja egy tolókocsiba kényszerült emberről szól, akit sűrűn láthatunk a Deák téri nagytemplomban. Ott találkozott Istennel, és ebben sokat segített Johann Sebastian Bach mindent betöltő zenéje. A nem fogyatkozó szeretet, amely szüntelenül árad felé, a segítő kezek, hogy ott lehessen, és haza is tudjon menni. „Sokszor mosolygok - mondja Ágnes -, hogy nekem, a betegnek ott a helyem a villamoson, ahol a babakocsis édesanyáknak.” Soha nincs benne harag, hogy felrója Istennek betegségét. Inkább köszönet és hála, hogy így, bénán, akadályoztatva is ott lehet a templomban. Imádkozhat, énekelhet, hallgathatja Jézus üzenetét. * * * Mézmutató madár. Afrika sűrű erdeiben az ember jó barátja. Elvezeti a férfiakat az óriás, vén fákhoz. A lépesmézlelőhelyeket a fiatal harcosok megtalálják, és kikaparják a finom csemegét. Mire leérnek az égig érő ágakról, a család megérkezik. A virgonc gyerekek is. Mindenki falja a csepegő, lukacsos darabokat, de mielőtt elkezdenék, a legfinomabb falatokat odaadják a tarka madárnak, megköszönik segítségét. Az cserreg kettőt-hármat, azután indul hazafelé az óriás erdő alkonyi csendjében. Hortobágyi juhász. Apa és fia. Beszélgetnek, idézik a régi zsarnoki időket. Az idős férfi nyolc év börtönt kapott, László öt évet. Alig várták, hogy szabaduljanak, végre találkozzanak. „Az volt a legszörnyűbb, hogy összetörték a lelkemet!” - mondja szomorúan az öreg. Háromszor vették el mindenét. Azután bekíséri a vendégeket a belső nagyszobába. Kolompokat, csengőket mutat, dudáján népdalokat játszik. * * * Szenczi Molnár Albert. „Tebenned bíztunk...” - kis könyv Pázmány protestáns nemzedéktársáról, a nagy tekintélyű kálvinista zsoltárköltőről, nyelvtan- és szótárszerkesztő tudósról. A Szene nagy magyar szülöttjéről szóló kötet, értő keresztmetszet a jeles férfiról. Újdonsága a válogatásnak, hogy Szenczinek a 17. században négy kiadást is megért fontos művét, a Dictionariumot is felveszi a gyűjteménybe. 1610. január 10-én írta naplójába: „Házassági tisztességes szándékomat megjelentettem Kunigunda asszonynak, ki azt felelte: hogyha Istentől neked rendeltettem, megleszen.” * * He Tavaszváró. Két napja fénylő, zengő, kék-arany április reggel, tiszta harangzúgás. Két napja boldog madarak a kertben, s mintha a csupasz fák is nyújtóznának az ég felé. Az emberek meg-megállnak, süttetik fáradt arcukat, kortyolják a sűrű, gyógyító levegőt. A mély csend mellett van a városban valami bölcsesség, finom szépség, de vadság is. Földet, rügyet feszít a tavasz megújuló ereje! író írótársáról. Márai emlékezik Naplójában a méltatlanul elfeledett He rezeg Ferencre. Az utolsó látogatást idézi, a búcsúzó beszélgetést. „Ki volt a nagyobb - kérdezte a házigazdát -: Jókai vagy Mikszáth?” Kis gondolkodás után Herczeg azt felelte: „Jókai!” A fekete város alkotója gondosabb volt, nagyobb formaművész. A másik a bőség volt, a gazdagság. Herczeg, az ember, sokkal több volt, mint amit írt. Lehettek politikai tévedései, de amiben soha nem tévedett, az az emberiesség és a magyarság iránti hűség volt. # # % Nemzeti ünnepünk. Néztem a zászlófelvonást, énekeltem a Himnuszt. Közben arra gondoltam: mi történt akkor pontosan? Az utókor megőriz egy-két forradalmas eseményt, néhány nevet és várost. Pilvax kávéház, múzeumi lépcsők, Petőfi és a Nemzeti dal, Kossuth és a toborzó énekek. Azután a fájó vereségek, az aradi vértanúk búcsúzó arca... Micsoda láng a világtörténelemben! Hány áldozathozatal! De hányán voltak valójában? Hol vannak a többiek, az elfelejtett névtelenek? * * * A nagy építkezés. Újjáépül a lepusztult Széli Kálmán tér. Hosszú hetek óta folyik a zajos rombolás, hogy helyébe valami új és szebb kerüljön. Az emberek dróthálós folyosókon mennek, van, aki kíváncsian, van, aki mérgelődve. Egy villanyoszlop mögött fölfedezek egy nyugalmas helyet, ahonnan belenézhetek a bontásba. Két hatalmas gép, mint acéldarazsak, tépi, szaggatja a betonépületeket, töri a járda kövét. Hihetetlen, szinte mindent elérnek, mindent összezúznak. Egy hosszú lánctalpas gép le is darálja a vastag lapokat. „Tegnap egy háborús katona csontjait találták” - mondja egy idős hölgy. „Találtak bombát is!” - magyarázza a másik. Nézem a fürge kis markolót, rendezi a törmelékhegyeket. Csodálkozom, hány ember munkáját elvégzi. Nem fáradnak el, sokszor késő éjszaka is dolgoznak. Búcsúzáskor belém villan: mennyi találkozás volt a magas óra alatt, szerelmesek a metró előtt, koldusok, fagyoskodó hajléktalanok. Kora hajnalban a nyüzsgő emberpiac. Talán most ezek is eltűnnek. Fiatal utcazenészek népdalt játszanak a kora délutánban. * * * Utazás. Minden útról azt hiszem, hogy nem ér véget. A végtelenbe fut. Észrevétlenül körülöleli a világot. El nem fogyó ösvények, erdei csapások gyönyörű tisztásokra vezetnek. Barátok várnak, békesség és csend mindenütt. Sokszor gondolkodom ezen: honnan ered ez az érzés? Talán szülővárosomból, mely sokáig a főváros után a legnagyobb kiterjedésű volt. Kis falvakat, településeket, tanyaközpontokat ölelt magához. És végül ott van a Tisza-part, a folyó holt ága a megdőlt derekú, vén fűzfákkal. A körtöltésről biciklin bárhová, a világ végére is el lehet jutni. # # * Talpmasszázs. Barátom ajánlja a csodadoktort, aki módszerével a holtakat is feltámasztja. Régi kínai gyógymód. Minden fontos szervünknek van egy pontja a talpunkon, azt megtalálva enyhíthetünk fájdalmunkon. Bekopogok, elém siet, köszön, majd lefektet a kemény ágyra. Négy diploma a falon, aranykeretben a pápával való találkozás emlékét őrzi. Sokat kér a negyedóráért, és a pénzt előre le kell tenni az asztalra. Kezébe vesz egy kanalat. „Kezdjük a szívvel, ez a legkisebb pont” - magyarázza a terápiát. Ezután nekifog. Vadul, erősen. Pár perc múlva úgy érzem, muszáj ordítanom. Végül úgy belevág a bőrömbe, hogy hosszú hónapokig alig bírok járni. # * * Várnegyed Galéria. „Elmegyek a halál torkába..!’ címmel nyílt kiállítás, mely emlékezés az első világháborúra. Nem könnyű feladat a 20. század nagy katasztrófáját megidézni. Tizenkilencmillió ember halt meg, húszmillió volt a sebesültek száma. A következő világégést az első egyenes folytatásának tekinthetjük. Talán mi, magyarok szenvedtük a legtöbbet, Trianon szörnyű ítéletével együtt! A falra elhelyezett nagyméretű képek időrendben mutatják be a harcok fontosabb helyeit. A fáradt arcú katonákat, a gyalogosokat, tüzéreket, huszárokat, a hadiflottát. Kevés szó esett pilótáinkról, most őket is megismerhetjük; a gyárakban háromezer repülőgép készült. A kiállítás meghökkentő része, amikor a hátországot látjuk: az otthon maradtakat, a földeken dolgozó asszonyokat, gyerekeket a hadiiparban... A személyes relikviákat a kerületben élők hozták. Régi, megkopott levelezőlapokat, fényképeket, Bibliát, festményeket; sok kitüntetést nagyapáink hősiességét bizonyítva. ■ Fenyvesi Félix Lajos
