Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-05-24 / 21. szám
Evangélikus Élet MOZAIK 2015. május 24. » 15 Tanulás a főzésen keresztül Mindennapjainkban a bevásárlás általában rutinszerű. A globalizáció egyik áldása, hogy az év bármely szakában hozzá lehet jutni minden zöldséghez és gyümölcshöz, legfeljebb az ízük nem olyan zamatos, mint amikor tényleg szezonjuk van. Frances Mayes írta a Napsütötte Toszkánában, hogy mennyire felszabadítóan hatott rá, hogy itálai második otthonukban a közeli kisváros piacára jártak vásárolni, így mindig azt ették, ami éppen akkor termett. Lehet, hogy az előző héten nagyon ízlett egy bizonyos étel, de könnyen előfordult, hogy a következőn már más volt kirakva a pultokra. A szupermarketek polcain egész évben van például paradicsom, és ez arra csábítja az embert, hogy a megszokott ízekhez ragaszkodva ugyanazokat az ételeket készítse el. Ugyanazokat főzni szintén rutinszerű eljárás, és valljuk be: a legtöbb esetben pusztán letudandó feladat, amelyre a legritkább esetben tekintünk szórakozásként vagy kihívásként. A megszokott ételek begyakorlott elkészítése könnyen és gyorsan megy, ahogyan számítógép-felhasználóként is azokat a programokat szeretjük, amelyeket korábban is használtunk. Már lassan tíz éve annak, hogy Timothy Ferriss 4 órás munkahét című könyvében arra csábította az olvasókat, hogy forgassák fel az életüket, és lépjenek ki abból a mókuskerékből, amely a legnagyobb gátja annak, hogy ott és úgy éljenek, ahol és ahogyan akarnak. EGYHÁZ ÉS VILÁGHÁLÓ Rovatgazda: Nagy Bence A szerző azóta két újabb bestsellert is írt, legutóbbi könyve a The 4-Flour Chef, azaz A 4 órás séf arra. vállalkozik, hogy bárkit megtanít professzionális szinten főzni rendkívül csekély idő alatt. Illetve nemcsak erre, ugyanis a gyors tanulás technikáival hetek alatt lehet elsajátítani idegen nyelveket — Tim Ferriss hét nyelven beszél - vagy egy perc alatt memorizálni például egy pakli kártyát. Az új ételek elkészítése kiváló eszköz arra, hogy a komfortzónánkon kívül helyezzük magunkat. Egy-két óra alatt tehetünk szert olyan élményre, amellyel - siker és kudarc esetén is - érdemes elbüszkélkedni. Nem véletlen, hogy Észak- és Nyugat-Európában piaci résként tekintenek a kényelmes otthoni főzésre. Ha elmegyünk a piacra, és mindent megveszünk, az sok időbe telik, készételt rendelni pedig túl kényelmes dolog, de sokan vannak, akik szívesen főznek, ha a hozzávalók rendelkezésükre állnak. Éppen ezért többen gondolták úgy, hogy érdemes olyan internetes vállalkozást alapítani, amely egy adott recept elkészítéséhez szükséges dolgokat szállít házhoz - nem többet. Viszont ha valamelyik ételhez például egy kanál tejfölre is szükség van, a csomag azt a kis mennyiséget is tartalmazza. Az előkészített hozzávalók és az egyszerű, de alapos receptek birtokában a főzés és sütés ideje pedig már csak legfeljebb fél órát vesz igénybe. E sorok írója nagy rajongója annak az elképzelésnek, hogy a technológiai fejlődés egyik pozitív hozománya végső soron az, hogy a különféle gépeknek és informatikai eszközöknek köszönhetően több szabad időnk lesz. Ugyanakkor ha alaposan utánanézünk, hogy húsz évvel ezelőtt hogyan éltünk, és most hogyan élünk, akkor valójában kevés különbséget látunk. A metrón utazva most nem könyvet és újságot olvasnak az emberek, hanem az okostelefonjaikat nézegetik, viszont a reggeli és a délutáni csúcs pont ugyanúgy reggel kilenc előtt és délután öt óra után van. Még most is úgy élünk, hogy amit nagyon szeretnénk, arra nagy odafigyeléssel kell időt szakítanunk. A Plated, a Blue Apron, a Gousto, a Shuttlecook vagy a SimplyCook az otthoni kulináris kalandozások élményét hozza el - egyelőre csak külföldön. A szakácsművészettel való próbálkozás azonban jótékony hatással lehet kísérletezőkedvünkre az élet egyéb területein is. Ha valaki eddig csak Internet Explorert használt, akkor telepítsen Firefoxot; ha ez utóbbit, akkor Chrome-ot. Ha csak Wordöt vagy Libreoffice-t használt, próbáljon ki egy on-line szövegszerkesztőt. Kipróbálni valami új dolgot igazán felemelő. ■ N. B. Múltunk, jelenünk a Vajdaságban - írók, festők, hadvezérek címmel az orosházi Székács József Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium ötvenhárom 7. évfolyamos diákja a Határtalanul! program keretében kapott 1949 830 forint támogatás segítségével többnapos kiránduláson vett részt március 26-29. között a Vajdaságban (Szerbia). Célunk az utazással az volt, hogy a diákok megismerjék a határon túl élő magyarok életét, bővüljenek ezzel kapcsolatos ismereteik, személyes tapasztalatokat szerezzenek a külhoni magyarságról. A kirándulás lehetőséget adott arra, hogy találkozzanak az ottani magyarokkal, korosztályukhoz tartozó fiatalokkal, kapcsolat szövődjék közöttük. A kirándulás előtt négy előkészítő órát tartottunk a magyart, történelmet, éneket és rajzot tanító kollégákkal és az osztályfőnökökkel. Az érintett tanulók irányított, egyéni kutatást végeztek a kirándulás úti céljairól, valamint a helyszínekhez kötődő történelmi, irodalmi, kulturális eseményekről. Az összegyűjtött anyagokból kiállítást készítettek az iskola többi diákja részére. így háttértudással, előzetes ismeretekkel felvértezve indulhattak a tanulmányi kirándulásra. Az út rendkívül gazdag volt programokban. Az első nap délelőttjén Zomborban az egykori vármegyeházát látogattuk meg, ahol az alpolgármester fogadott, és beszélt a városról Határtalanul! Beszámoló egy nyertes pályázatról tanulóinknak. Itt láthattuk a Délvidék legnagyobb festményét: Eisenhut Ferenc A zentai csata című művét. Ezután a helyi múzeum gazdag kiállítási anyagát tekinthettük meg. Innen Bács várának - ahol kétszer is tartottak egykor országgyűlést - megmaradt romjaihoz vezetett az utunk. Szállásunk Tóthfaluban volt, mely a határtól mindössze harminc kilométerre található, színmagyar falu. A helyiek a falusi turizmus keretében rendkívüli szeretettel, finom falatokkal vártak bennünket. Másnap Zentára utaztunk, ahol megnéztük és megkoszorúztuk a zentai csata emlékművét, majd a városházára látogattunk. Felmentünk ötven méter magas tornyába, és megtekintettük a zentai csata kétezer darabból álló makettjét, majd a városi múzeumban a csatában használatos fegyvereket vehettük szemügyre. Mire visszaértünk, szállásadó falunkban már befűtötték a kemencét: ebédre fokhagymás kenyérlángost süthettünk a helyi tájház udvarán. A helyi fociakadémia labdarúgói ellen játszott barátságos mérkőzésen ugyan kevesebbszer találtunk a hálóba, de ez nem szegte kedvünket. Este közös társasjátékokkal múlattuk az időt. Másnap délelőtt Szabadkára látogattunk, útba ejtve a Palicsi-tavat, amely a magyar arisztokrácia kedvelt üdülőhelye volt. A városban sétát tettünk a csodálatos szecessziós sétálóutcán, körbejártuk a városházát, Szabadka szimbólumát és Kosztolányi gimnáziumát, ahol a költő édesapja igazgatóként dolgozott hajdanán. Azután megtekintettük a 44-es főnixmadár-emlékművet, a magyarság siratófalát, ahol koszorút helyeztünk el. Délután felmentünk a Bergel-dombra, megnéztük a faragott kopjafákat, megemlékeztünk a helyi csatáról, gyönyörködtünk a csodálatos lankás, dombos panorámában. A záróesten diákjaink előadták a helyi vendéglátóknak a zentai csatáról szóló „színdarabot” Az utolsó napon utaztunk a legtávolabbra, a Vajdaság fővárosába, Újvidékre, majd a Dunán átkelve megtekinthettük a csodálatosan megszerkesztett péterváradi erődöt, ahonnan páratlan kilátás nyílt a Dunára. A pályázat lezárásaként április 17-én témanapot tartott a két osztály az iskolában: diáktársaiknak és szüleiknek előadták a díszteremben A zentai csata színművet, illetve prezentációk bemutatásával élménybeszámolót tartottak az útról. ■ Celuskáné Csepregi Alícia projektmenedzser Pünkösdi futóverseny A Megújuló közösségek - reformáció 500 éve projektzáró rendezvényeire kerül sor pünkösd első napján. Pünkösdi futóverseny lesz május 24-én, 14 órakor Sonkádon, a gátnál. A tömegfutóversenyre mindenkit szeretettel várnak a rendezők. Nevezni a helyszínen lehet. A pünkösdi futóversenyt kenuverseny követi. A bátrabbak 15 órakor indulnak a sonkádi kis bukótól, és leeveznek a kölesei Pap Túrjához. A kenuverseny közös vacsorával és áhítattal fejeződik be. A Megújuló közösségek - reformáció 500 éve projektet a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet támogatásával a Kölesei Evangélikus Egyházközség szervezi. További információkat lehet olvasni az interneten a szatmarifiatalok.blogspot.com címen. EVÉL&LEVÉL Halálbüntetés - „Roma locuta, causa finita” A Magyarországi Evangélikus Egyház elnöksége elutasítja a halálbüntetést címmel jelent meg az Evangélikus Élet május 10-i számában egy rövid közlemény. A közlemény rövidségével nincs is bajom - bár hasonló rövidséget magam itt nem ígérhetek -, részbeni tartalmával, egyoldalúságával és tévedhetetlenséget hirdető stílusával viszont vitatkozom. Megjelenése éppolyan fölöslegesnek, elsietettnek és átgondolatlannak látszik, mint amilyen fölöslegesnek, elsietettnek és átgondolatlannak tűnik az ország miniszterelnökének megszólalása a tárgyban néhány nappal előbb. Nem tudhatom, hogy az egyházban lesz-e vita a halálbüntetésről, de a közlemény - s ugyanazon az oldalon Prőhle Gergely országos felügyelő írása, valamint Lengyel Anna országosfelügyelő-helyettes különvéleménye - mindenképpen gondolatokat ébreszt, köztük kérdőjeles gondolatokat is. A közlemény - már legelső mondatával - a vitát eleve kizárja: „A halálbüntetés a Magyarországi Evangélikus Egyház - hitvalláson és a keresztyén etikán - alapuló meggyőződése szerint elfogadhatatlan.” Magyarul: erről vita nem lehet. Ezért írtam a címben: „Roma locuta, causa finita” - „Róma szólt, az ügy elvégeztetett” Ebből az következik, hogy a kérdésről - nyilván az egész egyházat átfogó, gyülekezeteket megmozgató széles körű vita konklúziójaként (e vitát valószínűleg átaludtam) - a Magyarországi Evangélikus Egyház egészében konszenzus van. Jómagam azonban erről a vitáról és a konszenzusról (miután nem voltam elég éber) sajnálatos módon nem értesültem, így hát gondolkodni kezdtem a következőn: mely hitvalláson alapul az a meggyőződés, amely szerint a halálbüntetés elfogadhatatlan? Az Apostoli hitvallás és a többi egyetemes hitvallás ezzel a kérdéssel nem foglalkozik, az Ágostai hitvallás a XVI. hitcikkében pedig így fogalmaz: „A keresztyéneknek szabad hivatalt viselniük, bíráskodniuk (...), jogos halálos ítéleteket hozniuk (...).” Luther a Nagy káté ötödik („Ne ölj!”) parancsolatról szóló magyarázatában egyértelművé teszi: „Ez a parancsolat... nem vonatkozik sem Istenre, sem a felsőbbségre, azt a hatalmukat sem vonja meg tőlük, hogy öljenek. (...) Amit tehát itt megtilt, azt az embereknek egymás között tiltja, de nem a felsőbbségnek.” A hitvallási szövegek és a közlemény szövege közt feszülő ellentmondásból következik, hogy egyházunk elnöksége szerint Luther csapnivaló etikus volt... A reformátorok etikájuk kialakításakor - a közlemény szelleme szerint nyilvánvalóan tévesen - föltehetőleg az alábbi bibliai szövegeket is figyelembe vették: „Ha pedig valaki szándékosan tör felebarátja ellen, hogy azt orvúl megölje, oltáromtól is elvidd azt a halálra!’ (2MÓZ 21,14; Károli-ford.) Vagy másutt így szól az írás: „Ha azonban a rosszat teszed, akkorfélj, mert nem ok nélkül viseli a kardot, hiszen ő Isten szolgája, aki az ő haragját hajtja végre azon, aki a rosszat teszi’.’ (Róm 13,4) Hibának látom, hogy az egyház elnöksége a „Roma locuta, causa finita” mentalitásával az egyházban az elnökség véleményétől eltérően gondolkodókat (sőt akár Pál apostolt és a reformátorokat is) a közlemény erős szavaival „a jézusi szeretettanítással összeférhetetlen ösztönökre" apelláló, „a bosszúállás és elrettentés hamis ködképével” élő lélekmérgezőkkel helyezi egy sorba. Prőhle Gergely Az élet védelmében című írásában megjegyzi, hogy „évszázadokon át zajlott az emberi életek kioltása a Jóisten és az egyházak nevében, aminek voltaképp csak az a felvilágosodás vetett véget, amelyet egyébként oly sokszor kárhoztatunk az elvallástalanodás aggasztó elterjedéséért”. Nos, valóban: az európai kultúrkörben a „Jóisten és az egyházak nevében” folyó öldöklés lényegében megszűnt. És láss csudát: a „felvilágosodás” torzszülött gyermeke - a jakobinus diktatúra - már az ész nevében nyakaztatott tízezreket guillotine-nal a nagyvárosokban, és gyilkoltatott százezreket minden eszközzel Vendée-ban és másutt. Úgy vélem, a „felvilágosodásnak” a halálbüntetés büntetőjogból való törléséhez nincs köze, a bolsevik típusú diktatúrákhoz viszont annál inkább. A Prőhle Gergely által idézett Tóth Zoltán jogtudós - az interneten is fellelhető -A halálbüntetés története, filozófiája és kortárs jogelméleti kérdései című értekezésében írja: „A fentiekből is látszik, hogy valójában a 20. századig senki sem volt, aki a halálbüntetést minden körülmények között, tehát még rendkívüli helyzetekben is elutasította volna; ehhez egy olyan kataklizmára volt szükség, mint a II. világháború és a náci és sztálini népirtás, amely az emberi jogok tiszteletét abszolút sérthetetlen elvvé tette. Csak a 20. század második felétől jelenik meg (ekkor viszont már elsősorban nem a filozófiai, hanem részben az irodalmi, részben a büntetőjogi gondolkodásban) a totális abolíció mint elérendő cél, és folynak le azok a viták, amelyek a halálbüntetés feltétlen és visszavonhatatlan eltörlésének kérdését járják körül.” Nem tudom, hogy az egyházban kell-e a halálbüntetés kérdéséről vitát folytatni. Magam harmincnyolc éve járok bibliaórákra, hallgatok igehirdetéseket, levelezőn végzett „mezei teológusként” vezetek is bibliaórákat, de ez a kérdés még soha nem került elő. Egyszerűen senki közülünk nem gondolta időszerűnek, húsba vágónak. (Még a saját véleményemet sem alakítottam ki, s egyelőre nem is fogom, mert időigényes, de nem időszerű; ugyanakkor hajlok arra a gondolatra, hogy senkinek a halálában nem szeretnék részes lenni, s úgy látom, hogy egyelőre nem fenyeget olyan erőszakhullám, amely csak kivégzésekkel való fenyegetettséggel volna megfékezhető.) Ha viszont bárki komolyan szólni kíván a halálbüntetésről, nem látom jó megoldásnak, hogy a fenti gondolatok - és még sok más megfontolás - mellőzésével egyfajta aufklärista attitűddel kinyilatkoztassuk az egyház egyszerű népének, hogy mit is gondoljon e kérdésről, szemben mindazzal, amit történetesen a Bibliában is olvashat, vagy amit a reformátorok is leírtak. A reformátorok nemcsak Isten gyermekei, hanem koruknak is gyermekei voltak. Tartok attól, hogy egyházunk elnökségét az uralkodó korszellemnek való megfelelés éppúgy nem hagyta érintetlenül, mint reformátor elődeinket. Drüszler Ferenc presbiter (Pesterzsébet) FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!
