Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-02-08 / 6. szám
io 4» 2015. február 8. FÓKUSZ Evangélikus Élet Magyar püspök az angliai evangélikusok szolgálatában ► A magyar kultúra napján, január 22-én a Londoni Magyar Kulturális Központban levetítették a Pátkai püspök - Irsától Londonig című filmet, Kerényi László és Kerényi Dávid alkotását. Pátkai Róbert munkásságát a canterburyi érsek a Szent Ágoston-kereszt odaítélésével ismerte el 1998-ban, 2010-ben a Magyarországi Evangélikus Egyháztól pedig az Ordass Lajos-díjat kapta. Pátkai Róbert 1930-ban született Budapesten. Középiskolai éveit Szászrégenben (a mai Románia területén) és Békéscsabán töltötte, majd Sopronban és Budapesten teológiai tanulmányokat folytatott. Tanulóévei alatt a vasútnál és nyaranta a mezőgazdaságban dolgozott, hogy eltartsa magát. 1954-ben történt fölszentelése után segédlelkésszé és esperesi titkárrá nevezték ki a Pest megyei Albertirsán. Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt a Forradalmi Bizottság elnöke volt Albertirsán, majd azt követően a teljes ceglédi járáskörzetben, egészen a forradalom kilenc nappal későbbi leveréséig. A forradalmat követő megtorlás elől külföldre menekült. Pátkai Róbert 1956 késő novemberében érkezett Londonba. Néhány év múlva - a magyar egyházközösségben folytatott tevékenységével párhuzamosan- felkérték, hogy legyen a londoni angol nyelvű evangélikus gyülekezet lelkésze, majd nem sokkal később esperessé, végül pedig az Egyesült Angol Nyelvű Evangélikus Egyház püspökévé nevezték ki. Emellett az angliai evangélikus felekezeteket összefogó evangélikus tanács titkára, majd elnöke lett. (A Magyarok Angliai Országos Szövetségének Októberi Tükör című évkönyvében 2009-ben megjelent írásának szerkesztett, rövidített változatát az alábbiakban közöljük.) Kompromisszum mint erkölcsi magatartás A compromissum latin szó jelentése: kölcsönös engedmények alapján létrejött megegyezés. Tehát nem megalkuvás, mint ahogyan a magyar fordítási változat jelöli, hanem etikai töltésű kifejezés, amely a cél vonzásában és a közérdek javára kész járható, közös utat keresni. És mivel az egyes embernek, éppúgy, mint a közösségnek, alkalmazkodnia kell a természeti, történelmi, szociális miliőhöz, amivel érdekeit mások érdekeivel, céljait a mások céljaival, elveit a mások elveivel kell összehangolnia, a kompromisszum a közösségi élet sokszor egyetlen modus vivendije. Családi közösség, társadalmi élet, gazdasági együttműködés, nemzetközi politika nem képzelhető el kompromisszum nélkül. A fanatikus egoizmus, amely csak önérdeket lát, és a fanatikus idealizmus, amely csak a saját igazságát fogadja el érvényesnek, olyan szélsőség, olyan radikálisan konzekvens negatív magatartás, melynek képviselői - a pszichológusok szerint - ideggyógyintézetbe valók, ahol vigyáznak rájuk, és segíteni akarnak rajtuk. Ha viszont mindennapi emberek között élnek, esetleg magas hivatali, nemzeti pozíciókat töltenek be, akkor nagy tragédiák okozóivá válhatnak. A megoldást kereső ember belátja, hogy a kompromisszum a konfliktus és a tragédia elkerülésének sokszor egyetlen útja. Nekünk, magyaroknak, kormányszinten, a pártok vonatkozásában, a határon túli magyar szervezetek életében, a nyugati szórványmagyarság összefüggésében éppúgy, mint egyéni életünkben, tudnunk kell, hogy a mi nemzeti vagy éppen személyes igazságunk semmilyen vonatkozásban nem különíthető el az egyetemes emberi igazság egészétől. Ezért nekünk következetesen vállalnunk kell az egyetemes emberi igazság, emberi jogok minden mást bekebelezendő fontosságát. Abba pedig sorsdöntőén beletartozik, hogy ha bennünket érnek jogfosztások, diszkriminációk, az eleve többet jelentsen számunkra magyar sérelemnél. A bárhol megsértett emberi igazság kapcsán hangsúlyos részünk kell, hogy legyen a tiltakozó kiáltásban, a szellemi szolidaritás vállalásában. Ilyen nemzetpolitika és állampolgári magatartás a magyar sérelmek orvoslásához is kedvezőbb nemzetközi hajlandóságot tud ébreszteni. A humánum, a szolidaritás, az igazság, az erkölcs zsinórmértéke, a szellem és a szószék igaza már nem csupán fölöttünk lebegő eszmény és mérce, amelyet délutáni kávézás közben szóba hozunk, hanem a legreálisabb követelmény számunkra. Ez egyénileg azt jelenti, hogy gyarló világunkban csak a személyes vállalás és felelősség ad értelmet és értéket a létezésnek, és válik társadalmat és nemzetet formáló erővé. Ha olyan büszkén beszélünk a természettudományok forradalmáról, vajon társadalmi és nemzeti adottságaink ismeretében milyen reális indokkal akarjuk hinni, hogy erkölcsi forradalom nélkül képesek leszünk élni és életben maradni? A kompromisszum, mint megválaszolásra és gyakorlati átültetésre szánt fogalom, nemcsak a szociológusokat és a pszichológusokat érdekli, hanem - érthetően - a keresztény teológiai etikának is fontos része. A keresztény etika alapja az isteni parancs, amely feltétel nélkül követeli a szeretetet és az igazságot. Viszont mi képtelenek vagyuk kiegyenlíteni a szeretet és igazság elvi és gyakorlati ellentétét. De ha magában a parancsban nem is lenne feszültség, mi akkor sem tudnánk mást tenni - tudatosan vagy tudat alatti megkötöttségünkből eredően -, mint hogy ellene szegülünk Isten parancsának. Amikor elhangzik a parancs: „tedd ezt” bennünk működni kezd valami engedetlenségi mechanizmus, és így felelünk: „nem teszem” A kérdés egy további tényezője a világban keresendő, az emberi miliőben. Ennek egészen más a szerkezete, mint a parancsé. Az egyik négyszög, a másik kör. Nem lehet a parancsot és a világot összeilleszteni. Vagy az egyiknek, vagy a másiknak törnie kell. A paranccsal szemben elhangzó szubjektív „nem teszem” mellett tehát ott van a világban benne rejlő objektív akadály: „nem lehet” Végül a betölthetedenség egyik oka lehet az is, ha olyan szituációba kerülünk, amelyből bűn nélkül, tehát az isteni parancs megszegése vagy elhárítása nélkül egyszerűen nem lehet kilábolni. Még világosabban: sok helyzetből nincs olyan kivezető út, amely bűn nélkül való lenne. Nos, ilyen körülmények között az ember töprengeni kezd: mit tehetünk? Három lehetőségünk van. Az egyik az, hogy halálosan komolyan vesszük Isten parancsát, és ennek következtében radikálisan szakítunk a világgal. Vállaljuk a mártíromságot vagy a remeteséget. A másik lehetőség, hogy komolyan vesszük a világot, és radikálisan szakítunk Istennel. Amit két évszázad sátános költői (Byron, Prévert, Carducci) romantikusan így fejeztek ki: emeld fel a fejedet, ember, nincs fölötted semmiféle parancsoló kényúr!, s amit két évszázad filozófusai elméleti vagy történelmi indoklással hirdettek: ember, cselekedeteid mértéke nem lehet más, csak a magad érdeke vagy a veled együtt élők java, azt korunk embere romantika és filozófia nélkül gyakorolja: szakított Istennel, és ügyet sem vet parancsára. Nos, e két véglet, a világmegvetés és az Isten-tagadás között ott van számunkra a harmadik lehetőség is, s ez az etikai kompromisszum. Volt egy megoldási kísérlet, amely Ernst Troeltsch (1865-1923) nevéhez fűződik, aki szerint nem kell szakítanunk sem Istennel, sem a világgal, sem a kereszténységgel, sem az európaisággal. Nyugodtan választhatjuk a kompromisszumot, mert ha egy új tényezőt építünk bele a kompromisszum szerkezetébe, éspedig az időnek és a történetiségnek a tényezőjét, akkor a kompromisszum nem jelent szégyenletes megalkuvást. Isten parancsának célja az, hogy megvalósuljon a történelemben az ő országa. Ezt a célt a maga teljességében mindig szem előtt kell tartanunk, de a történelmi lehetőséghez alkalmazkodva lépésről lépésre kell megközelítenünk. Ezt a teológiai érvelést kérdőjelezte meg Paul Tillich (1886-1965), aki ugyancsak sokat töprengett az időbeli lét problémái fölött. Szinte szenvedélyes haraggal bálványimádásnak nevezte ezt az optimista fejlődéshitet: „Fejlődés, végtelen fejlődés! Béke, béke az egész világon! Boldogság, boldogság mindenkinek! - mindig voltak prófétái ennek a bálványimádásnak, hazug próféták, akik ezt kiáltozták! És íme, mi történt?” Igen, az történt, hogy a tudomány és a technika segítségével az emberiség valóban sokat fejlődött, előrehaladt, de nem Isten országa felé, hanem a teljes megsemmisülés felé. Mi már nem tudunk bízni az automatikus fejlődésben. Témánk felvetése nagyon gyakorlati. Mindannyiunknak szinte naponként kell megválaszolnunk a kérdést: mikor és miben legyünk engedékenyek, illetve mikor és miben legyünk hajthatatlanok. Adjon Isten nekünk bölcs hajlékonyságot minden dologban - a szeretet kivételével. A szeretet dolgában pedig adjon megalkuvás nélküli hajthatatlanságot. Az ökumené korlátái ► Befejeződött az ökumenikus imahét, véget értek az ünnepi közös alkalmak, újra hétköznapok várnak a felekezetekre. Összegző írásra kértük fel dr. Korányi Andrást, az Evangélikus Hittudományi Egyetem professzorát, aki az első oldalon olvasható vezércikkben fejtette ki álláspontját az ökumenéről és az ezt elutasító nézetekről. „Az ökumenikus mozgalom sok évtizedes erőfeszítéseiről igen különböző véleményeket, ítéleteket lehet hallani manapság. Az aktuális teológiai és egyházi különbözőségek és nehézségek felsorolásakor azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a keresztény egyháznak kezdettől az egyik legfontosabb célkitűzése volt a gyülekezetek, az egyház egységének a megőrzése és megvédelmezése. A hit, az istentisztelet, a keresztények sokfélesége természetesen mindig adott volt az egyházban, ezért a mérlegelés lényege mindig annak a határvonalnak a meghúzásában állt, hogy ez a természetes, sőt erősítő sokszínűség ne forduljon át az egyház biblikus tanítását veszélyeztető és romboló zűrzavarrá” - fogalmazott Korányi András. Vannak olyan lelkészek, akik többé-kevésbé az idén is elutasították az imahéten történő részvételt, noha a közös imákat a szervezők nagy tapintattal készítették elő, és kerültek minden olyan liturgiái elemet, amely sérthette volna a társegyházakat. Aligha lenne megalapozott azt állítani, hogy az ökumené ellenfeleinek érvrendszere nem teológiai alapokra épül, vagy nem őszinte hitből fakad. Ez a gondolatkör azonban nem egyezik egyházunk főbb irányvonalával, nem is beszélve arról, hogy a református lelkészek körében indulatos ellenérzéseket is tapasztaltunk, amikor az ökumenével kapcsolatos véleményükről kérdeztük őket. Adámi László nyíregyházi evangélikus lelkésztől kértünk támpontot ahhoz, hogy megértsük, mi készteti a széles körű ökumené elutasítására. Számos korábbi publikációját és felszólalását osztotta meg velünk. Két ilyen írásából idézünk alább egyegy részletet, amelyekkel sok olvasónk nyilván nem ért majd egyet, s amelyeknek sok részletét természetesen mi sem tudjuk elfogadni. Biztosak vagyunk ugyanis abban, hogy a jövő kereszténysége szorosan együttműködő felekezetekre épül, a hívek természetes közösségére. Tiszteletben tartjuk ugyanakkor az ellenvéleményeket, amelyek néha radikális gondolatokat is jelentenek, amint ezt az alábbi írások is mutatják: „Ökumenikus kapcsolatok. Ebben a kérdésben radikális mondanivalóm van: a lelki szolgálat terén csak az evangéliumi-protestáns együttműködésben veszek részt! Más kérdés a társadalomban való megjelenés: az egyházakat közösen érintő ügyekben, egyházi intézményeink védelmében stb. természetesen szükséges az akcióegység a katolicizmus képviselőivel és másokkal is. De lelki közösséget nem vállalhatok ott, és annak a látszatát sem mutathatom azokkal (nemegyszer valóban testvérekkel!), akik Krisztus evangéliumának a lényegét ferdítik el saját körükben, például a Mária (és más szentek) nevével visszaélő hamis kultusszal, az antikrisztusi pápai hatalmi igénnyel vagy bármi más idegen lelki hatással! Minderre nézve Lutherrel vallom: »Ebben a kérdésben sem lehetünk sem elnézők, sem engedékenyek.« Adámi László (Schmalkaldeni cikkek, második tétel, 17. szakasz) Isten igéjének, de a tévelygés rabságában lévő testvérnek/embertársnak a szeretete is erre kötelez!” (A Hajdú-Szabolcsi Egyházmegye fóruma; jelöltek bemutatkozása, 2006. március 14.) „Valaha magam is naivan ökumenikus gondolkozású voltam, de most már elég régóta tudom, hogy az, ami a felekezetek közeledésében »megbékélt különbözőség« címén egyre tovább halad, nem az Úr Jézus akarata szerinti (vö. Jn 17,20-21) lelki egység, hanem fokozódó mértékben valami más. És azt is tudom, hogy ez az »ökumenizmus« nem fog megállni a névleges keresztyénség határainál!” (Adámi László nyáregyházi lelkipásztori jelentése az 1999. évről) ' Saját állásfoglalásainál sokkal fontosabbnak tartja egyébként Luther alábbi intelmeit: „A mi kincsünk akkora, hogy ésszel fel sem érhetjük. Hiszen ezért kell érte kemény harcban állnunk. Nem mondhatjuk tehát lekicsinylő hangon, mint ahogy a világ s némely balga lélek teszi, hogy nem kell a tantételeket oly szigorúan venni s miattuk a keresztyén szeretetet veszélyeztetni. Ha kisebb dolgokban - mondják - tévelyeg is valaki, de egyébként nagyjából egyetért velünk, hát engedjük, s hunyjunk szemet a keresztyén testvéri egység kedvéért. Nekünk nem kell az olyan béke és egység, amelyért Isten igéjét kellene elveszítenünk. Hiszen ezzel az örök életet is és mindent elveszítenénk. Ebben nem lehet engedni, sem a szeretet kedvéért megalkudni, hanem engedjen mindenki az igének - akár barát, akár ellenség. Mert nem külső, világi egységre kaptuk az igét, hanem örök életre. Majd teremt az ige egységet; ige nélkül pedig úgysincs egység. Ne ajánlgasson hát nekünk senki olyan szeretetet, amelynek az ige vagy a hit volna az ára. Mert nem a szeretet, hanem az ige hoz örök életet, kegyelmet s minden mennyei kincset." (Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének!) m BWGY
