Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-02-01 / 5. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2015. február 1. » 7 ÚTON A TEOLÓGIA FELÉ Egyetemi oktatók vallomása a hivatásról, elhívásról Továbbtanulás és hivatás Lelkész szeretnék lenni... Hitoktató szeretnék lenni... Kántori szolgálatot szeretnék végezni. .. Aki ezek közül a mondatok közül bármelyiket is érzi, vagy ki is mondja, tudhatja: éppen hivatást választ. Hivatást választ, mint az, aki tanár, orvos, ügyvéd, egészségügyi dolgozó, szociális munkás vagy bármilyen más hivatást végző ember szeretne lenni. Amikor februárban a tovább tanulni szándékozók kitöltik a felvételi papírokat, és beírják a felsőoktatási intézmények nevét és a választott szakokat, akkor egyben hivatást is választanak. Olyan hivatást, amely egy egész életre meghatározhatja az ember életét. A megtalált hivatás rendkívül nagy örömet jelent az embernek. Jó érzés, ha egy foglalkozásra azt tudom mondani: én ez szeretnék lenni! Azért, mert emberek között szeretek lenni, szeretek segíteni; mert jó látni egy gyermek fejlődését, jó látni egy rászoruló ember problémájának megoldását, vagy éppen felemelő dolog érezni, hogy maga Isten az, aki az elhívást adja az életembe. A megtalált és felismert hivatás értelmet ad az ember életének. Sajnos a mai világban az életünk értelmét sokszor nagyon felszínes dolgokban keressük, ha egyáltalán keressük. Pedig az életünk értelme ott van az Istennel való kapcsolatunkban, az embertársainkhoz való viszonyulásunkban, abban a családi vagy foglalkozásbéli feladatban, amelyet küldetéstudatból, hivatástudatból végzünk. Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen abban a különleges helyzetben vagyunk, hogy olyan jelentkezők érkeznek hozzánk, akik az elhívást Istentől kapják. Elhívást arra, hogy akármennyire Istentől távolinak gondolja is magát ez a világ, mégis hirdessék Jézus Krisztus evangéliumát és Isten országának eljövetelét akár a lelkészi, akár a hitoktatói, akár a kántori szolgálatban. Egész egyházunknak feladata, hogy segítsen az elhívást meghallóknak abban, hogy elmondják nekik, merre indulhatnak tovább. Itt van az egyetem, itt megadatik a felkészülési idő, a tanulmányok és a lelki megerősödés lehetősége, az egyházzal és a gyülekezetekkel való közeli megismerkedés és tapasztalatszerzés feladata. Jézus tanítványaihoz intézett szavai bátorítsanak mindannyiunkat arra, hogy cselekvő reménységgel és imádsággal hordozzuk szívünkben a lelkész-, hitoktató- és kántorképzés szolgálatát: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába” (Mt 9,37-38) ■ PÁNGYÁNSZKY ÁGNES egyetemi lelkész Meggyökerezni vagy kinőni? Kezdő gimnazista voltam, amikor egy délután elindultam a pestszentlőrinci evangélikus templomba. A korábbi hónapok során lett egyre erősebb az az elhatározásom, hogy keresztelkedni akarok, és ez ügyben - a családban adott négy keresztény felekezet közül választva - az evangélikusoknál zörgetek be először. A háttérben kamaszkorom nagy keresései között barátok, tanárok, régi családi történetek is hatottak rám ebben a döntésben, s valahogy a rendszerváltozás egyre mozgalmasabb folyamatai is. Szolzsenyicin, Wallenberg Mindszenty - mind-mind ott hevertek az utcán, a papírdobozokra kirakott, de a közeledő rendőr elől még bizonytalanul összekapkodott könyvek között... Az első, meghatározó beszélgetés a meglepett lelkésszel, az első imádság a harmadik templomi padsorban, az első, kicsit túlkoros konfirmációi órák. így kezdődött. És egy éppen formálódó, gyarapodó gyülekezeti körben, ahol örültek nekem, kísértek, bátorítottak. Előbb feladatokat, szolgálatot, majd hitüket, érzéseiket, életük lelki titkait bízták rám. Belegyökereztettek a gyülekezetbe, Isten veteményesébe, és ezzel elkezdtek lelkésszé formálni. Befogadtuk egymást az elmúlt huszonhat év alatt a szívünkbe, a hitünkbe, a mindennapjainkba. Ebben a körben tanultam meg szeretni a hivatásomat, az egyházat - ők tanítottak meg szeretni más gyülekezeteket, a lelkész kollégákat, a tanítványaimat is. Elfogadtak a lelkészüknek, lehetővé tették, hogy a többi lelkész testvérrel békességben szolgálhassunk itt együtt. A gyökereim ma is ide kötnek, és azóta tudom, hogy evangélikusnak lenni azt jelenti: a gyülekezetbe csak belenőni lehet, de kinőni belőle soha. ■ Korányi András Pályamódosítás középkereséssel Harmadéves egyetemistaként, leendő matematika-fizika szakos tanárként ültem a félévi differenciálgeometria-vizsgámon. Már tizenkét oldalnyi tórusz- és körívszámolásnál tartottam, s minden sor után egyre biztosabb lettem abban, amin akkor már hónapok óta gondolkodtam: ennek így önmagában semmi értelme, valami máshoz kellene kezdenem az életemmel. Hiába vagyok az egyik legjobb az évfolyamon, hiába hívnak kutatócsoportba - mindennek valahogy nem találtam meg az értelmét. Valami mást kellene csinálnom. Vagy legalább valami mást is. Olyasmit, ami össze van kötve Jézussal, akit ismerek, olyasmit, aminek van közepe, hogy tudjam, merre megyek, és olyasmit, ami lelkesít. Fél éven belül átalakult az életem: új városban, új egyetemeken párhuzamos képzésben tanultam tovább matematika-fizika tanári szakon és evangélikus hittanár szakon, amit soha nem bántam meg. Nem állítom, hogy könnyebb egy hittanórát megtartani, mint egy matekórát. Nem állítom, hogy kevesebbet kell előre készülni, mint egy látványos fizikai kísérlet bemutatásához. Nem állítom, hogy könnyebb lenne az órán fegyelmezni vagy épp oldani a légkört, mint más órán. Nem állítom, hogy kiszámíthatóbb és megbízhatóbb foglalkozás, mint bármely más pedagóguspálya. Sőt itt a ráhagyatkozás, bizonytalanság és az Örökkévalóba vetett reménység minden szintjét megélhetjük. De abban biztos vagyok, hogy van közepe és értelme. Mert minden - akár kevésbé sikerült - alkalom után úgy jövök ki a hittanóráról, hogy az motivál és lelkesít, hogy új teológiai kérdéseim vannak, s hogy minden órát lehetőségnek látok a diákok életében és a saját magaméban is a hitbeli és a személyes fejlődés terén. Aki rendszeresen nyers, igazi teológiai párbeszédre vágyik, az tanítson hittant gyerekeknek, kamaszoknak. ■ Kodácsy-Simon Eszter A lelkész Jézus kortársa Jézus földi jelenléte mindaddig nem válik múlttá, amíg egyetlen hívő is található a földön - állapítja meg Soren Kierkegaard. Isten végtelenül hosszú útra kelt, bármelyik pásztornál hosszabbra, aki elveszett juhai után ment, hiszen testtélételében az Isten és az ember között végtelenbe futó utat kellett leküzdenie. Ezért is mondhatja a koppenhágai Szókratész: „Ha sóhajtasz utána, már el is indultál felé.” A teológus számára a hívásnál mégis fontosabb a hívó személye! Mert ma is ugyanaz a történelemben jelen lévő személy, és az is akar maradni - számunkra is, ám jelenlétének bátorító öröme csak akkor teljesedhet ki, ha a vele való közösségből fakadóan emberi közösség, azaz gyülekezet jön létre. Hogyan válhat két vagy több ember kapcsolata, akik előtte nem ismerték egymást, vagy éppen rosszul, egymást segítővé és lelkesítővé? A modern hálózatosság korában különösen is fontos ez a kérdés. Hol hallható meg a kortársait magához hívó jó pásztor hangja? Hogyan képzelhető el kierkegaardi közvetlensége a közvetítő médiumok által meghatározott korban? Mi lett a személyességgel, a közvetlenséggel, a személyközi kapcsolatainkkal? Martin Buber szerint a vallás: találkozás. Rudolf Bultmann pedig azt hangsúlyozta, hogy Jézus Krisztussal a mai ember az igehirdetésben találkozhat, az Úr a hirdetett igében válik kortársunkká, aki hív, meghallgat, és igaz barátnak bizonyul. A lelkész Jézus kortársa, aki a Lélek kreatív munkájának segítségével saját tehetségét és szorgalmát annak a kockázatos vállalkozásnak szenteli, hogy a Jézus Krisztusban megjelent igazságot hirdesse és kritikus érzékenységgel képviselje környezetében. ■ Orosz Gábor Viktor
