Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-02-01 / 5. szám
2 -m 2015. február 1. FORRÁS Evangélikus Élet iM«— Oratio oecumenica [Lelkész:] Mennyei Atyánk! Köszönjük neked, hogy Jézus Krisztusban végérvényesen kijelentetted nekünk üdvözítő akaratodat, melyben kétségtelenné tetted, hogy egészen, a kereszthalál áldozatát is vállalva értünk, feltétel nélkül szeretsz bennünket. Köszönjük, hogy ennek biztos tudatában vihetjük eléd kéréseinket és könyörgéseinket. [Lektor:] Add, hogy egész életünk s minden nép élete igaz istentiszteletté legyen. Könyörgünk ezért a világért, amelyet minden javával és áldásával nekünk teremtettél. Segítsd meg azokat a törekvéseket, amelyek természeti környezetünk pusztulását kívánják megakadályozni. Add, hogy a vüágon egyre több ember ismerje fel, hogy felelősen kell bánni a teremtettség kincseivel, ha tiszta és élhető Földet akarunk továbbadni az utánunk jövőknek! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk minden ember üdvösségéért. Azokért, akik benned hívők; azokért, akik vallásukat eltévelyedve, mások kárára gyakorolják; azokért, akik a spiritualitás más útjain keresnek téged; azokért, akik eddig még nem hallották meg hívó-kereső szavadat; azokért, akik az emberiét átélt szenvedései miatt téged hibáztatnak, és nem tudnak bízni benned. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Istenünk! Könyörgünk ezért az országért, ahová sorsunk és küldetésünk helyszínét kijelölted. Adj igaz emberségből fakadó felelősségérzetet és szociális érzékenységet azoknak, akik a társadalom viszonyai és egyes emberek sorsa felől döntenek! Adj bölcsességet, tisztességet, igazságot és legfőképp tiszta szívet azoknak, akik nemzetünk felemelkedéséért munkálkodnak! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Kegyelmes Atyánk! Könyörgünk gyülekezetünkért. Add, hogy a te lelket éltető-tápláló igéd mindig hallható legyen e közösségben, és azt is, hogy megváltást és örök életet rejtő üzeneted ne hangozzék hiába! Tedd az ige hallgatóinak értelmét nyitottá, szívét szeretetteljesen figyelmessé és befogadóvá! Segítsd híveidet, hogy ez a gyülekezet igazi lelki otthonává legyen mindazoknak, akik megtalálják és megélik benne a Krisztussal való egységet, a testvéri közösséget, az egymást hordozó szeretetet és a megtartó hitet! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Mindenható Istenünk! Könyörgünk a betegekért, a nincstelenekért s mindazokért, akiknek a lelkét a gyász, a magány, az elhagyatottság fájdalma keseríti. Te adj vigasztalást, erősítést, reménységet mindenkinek, aki roskadozik az élet terhei alatt, vagy aki legyőzhetetlennek gondolt betegséggel küzd. Te küldj hozzájuk vigasztalót, pártfogót, gyógyítót. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Mennyei Atyánk, végül könyörgünk eljövendő országod beteljesedéséért, ahol színről színre tapasztalunk meg mindent. Kérünk, hozd el számunkra országodat, ahova mindannyiunkat vársz, hogy nálad legyen örök otthonunk a mi Urunk, Jézus Krisztus által. [Gyülekezet:] Ámen. HETVENED VASÁRNAP (SEPTUAGESIM A) - MT 20,1-16 „Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni...” Ez a példázat mintha csak Luther két héttel ezelőtt a Heidelbergi disputádéból idézett szavait igazolná: „Nem az nevezhető méltán teológusnak, aki Isten láthatatlan dolgait az ő teremtett műveiben felfogva szemléli.” Emlékezzünk, hogy a tétel magyarázatában Luther az igazságosságot is Isten láthatatlan dolgai közé sorolta. Arra utal ezzel, hogy abból, ahogy itt a földön mennek a dolgok, Isten igazságossága nem ismerhető meg. A földi életet és benne a mi életünk eseményeit szemlélve sokkal inkább arra a következtetésre juthatunk, hogy Isten igazságtalan. Miként erre a következtetésre jutottak a példázatbeli szőlőmunkások is. Igazságtalannak tartották, hogy akik alkonyatkor álltak csak munkába, ugyanannyi bért kaptak, mint a reggel óta dolgozók. Nem is vitathatjuk, hogy az emberi értelem mértéke szerint ez valóban súlyos igazságtalanság. De fogadjuk meg Luther tanácsát, és ne értelmünkkel próbáljuk Isten láthatatlan dolgait megítélni, hanem látható dolgaira, Isten „hátára” irányítsuk tekintetünket. Más szóval nézzünk hittel a Krisztus keresztjére, és azon tájékozódjunk. Akkor hitben meg fogjuk látni Isten emberi logikával nem követhető igazságosságát. Mert Isten nem igazságtalan. Csak éppen nem az emberi logika mentén, hanem az értelmünk számára megközelíthetetlen, egyedül hittel megragadható isteni logikával oszt igazságot. Ezért valahányszor igazságtalansággal vádoljuk Istent, a hitetlenségünkről teszünk tanúságot. Mert a hit soha nem ülteti Istent a vádlottak padjára. De hogyan is tanúskodik a Krisztus keresztje Isten igazságosságá-A VASÁRNAP IGÉJE ról? A választ Jézusnak az „aranyevangéliumként” ismert kijelentése adja meg: ,Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen’.’ (Jn 3,16) A kereszt a hit számára mindenekelőtt ennek a valóságát nyilatkoztatja ki. A hit számára a kereszt abban mutatja meg Isten igazságosságát, hogy kész volt az egyetlen Igazat odaadni a nem igazakért, kiszolgáltatva őt a bűnösöknek, hogy ártatlan halálával megmentse őket. Az értelem számára ez merő ostobaság, a vallásos ember erkölcsi érzéke számára pedig botrány. Az ember értelme és erkölcsi érzéke a legnagyobb igazságtalanságnak tartja, hogy Isten az ártatlan föláldozásával menti meg a bűnösöket. Ebben csak a hit tudja Isten szeretetét, jóságát, irántunk való igazságosságát fölismerni és magasztalni. A példázat képénél maradva az egyszülött Fiú jelenti Isten „egy dénárját”. Egyszülött Fiánál többet Isten senkinek sem adhat. Isten azt is látja, hogy egyszülött Fia nélkül minden ember egyformán el van veszve. Mi persze - ha tekintetünket elfordítjuk a keresztről, és az értelmünk ítéletére hagyatkozunk - ezt nem így látjuk. Szerintünk vannak kevésbé elveszettek, és vannak elveszettebbek. Magunkat pedig őszintén csak igen ritkán gondoljuk elveszettnek. Jó esetben is csak múlt időben beszélünk róla: valamikor elveszettek voltunk, de most már nem vagyunk azok. Isten azonban a valóságot látja: egyszülött Fia nélkül mindannyian elveszettek vagyunk. Tegnap is, ma is, és holnap is. Akár hitre jutottunk már, akár nem. A különbség csak annyi, hogy a hívők - akik bűneik tükrét is látják a kereszten - már tudják ezt, míg a nem hívők nem is sejtik. Mivel Isten mindannyiunk elveszettségén szánalomra indult, a kereszten mindannyiunkért kifizette az „egy dénárt” hogy a bűn, a halál és a kárhozat rabságából kiváltson bennünket, és gyermekei szabadságával ajándékozzon meg. Bár valójában mindenki Istennek erre az „egy dénárjára” van csak rászorulva, sajnos vannak, akik úgy gondolják, hogy nekik több jár, mint másoknak. Ezért zúgolódnak, és ezt az „egy dénárt” inkább visszautasítják. Nem gondolják meg, hogy ezáltal mindent visszautasítanak, amire valóban szükségük van. Mert azoknak, akik az Úr szőlőjében kora reggel óta dolgoznak, és a nap hevétől szenvednek, ugyanarra van szükségük, mint az alkonyatkor munkába állóknak: hogy Isten a bűneiket naponként megbocsássa, és kegyelmével gyermekeivé formálja őket, akiknek arca Krisztus képmását tükrözi. Isten tehát azért igazságos, mert nem az ember teljesítményét méri és díjazza, hanem kegyelemből mindenkinek azt az „egy dénárt” kínálja fel, amelyre valóban szüksége van, amely nélkül örökre elveszett maradna. Ha ezt az „egy dénárt”, mint Isten meg nem érdemelt kegyelmi ajándékát, nem tudjuk hittel elfogadni, akkor valójában Isten jóságán botránkozunk meg. Akkor rajtunk is ítéletként fog igazolódni a példázatbeli szőlősgazda kérdése: „ Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?” Talán nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy valamennyien többé-kevésbé jó kereszténynek, de mindenesetre jó embernek gondoljuk magunkat. De mielőtt önmagunkat elégedetten vállon veregetnénk, nézzünk csak a jézusi példázat tükrébe, és kérdezzük meg: Nem szokott engem bosszantani, ha mással valami jó történik? Még akkor sem zúgolódom, ha olyasvalakivel esik meg, akinél magamat sokkal méltóbbnak gondolom arra a jóra? Tudok-e akkor is szívből együtt örülni vele? Mert ha nem, akkor bizony Isten ma tőlem is megkérdezi: „Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?” Isten tehát abban mutatja meg igazságosságát, hogy nem az érdemeinket, hanem a szükségünket nézi. Egyszülött Fiában nem azt adja, amit érdemelünk, hanem amire valóban szükségünk van. Ennek a hitbeli felismerésnek bennünket is szemléletváltásra kell ösztönöznie. Meg kellene tanulnunk a másik ember érdeme vagy érdemtelensége helyett a szükségét látnunk. Ezt pedig igen könnyen elsajátíthatjuk, hiszen elég, ha megpróbáljuk beleélni magunkat a másik helyzetébe. És akkor már csak a jézusi aranyszabályt kell alkalmaznunk: „És amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük’.’ (Lk 6,31) Istennek a szőlősgazda által példázott igazságosságát hitünk által így tükrözhetik a cselekedeteink. ■ Véghelyi Antal „Uram Isten, siess minket megsegíteni” ► Huszár Gál-sorozatunk befejező cikkében mindkét nagy jelentőségű 16. századi énekeskönyvbe belepillantunk, és újra sok - részben elfeledett - értékre bukkanhatunk. Címadó fohászunk, az Uram Isten, siess (EÉ 80) - mely eredetileg a napzáró zsoltáros istentisztelet, a kompletórium bevezető könyörgése (adjutórium vagy invokáció) - Huszár Gál graduál-énekeskönyvének élén található (HG 1574,1,1). Eredeti, gregorián dallamával szerepel a Gyülekezeti liturgikus könyv esti közös imádság (vespera/kompletórium) rendjében (GyLK 647, 240. oldal). Ebből alakult énekeskönyvünk ritmizáltabb dallama (először az 1774-es debreceni énekeskönyvben). Strofikus versekhez szokott fülünknek szokatlan lehet rövidsége és rímtelensége miatt, ezért nem egyszerű megtalálni a helyét egy vasárnapi istentiszteleten. Tömör, lényegre törő szövegét javasoljuk egyéni imádságnak bármely napszakban, bármely élethelyzetben: „Uram Isten, siess / Minket megsegíteni / Minden szükségünkben, / Krisztus Jézusért, / Mi Urunkért / És Megváltónkért!” A Mit bízunk a múló földi dicsőségben (EÉ 497; az Örök élet reménysége fejezetben) két jogon is helyet kap írásunkban. Egyrészt szövege szerepel HG 1574-ben (II, 113); másrészt dallamát az Irgalmazz, Úristen, immáron énnékem (EÉ 77) énektől kölcsönzi, mely HG 1560 része (V 3; három hete írtunk is róla). Megérdemelné, hogy gyakrabban énekeljük! A szöveg mintája a Cur mundus miiitat sub vana gloria kezdetű, a vi-CANTATE Eged Illen dfczeríinc. lág hiábavalóságáról írt vers, amelyet Jacopone da Todi olasz ferences szerzetes költőnek (1230 k. -1306) tulajdonítanak. Ez a maga idejében egész Európában elterjedt költemény Bornemisza Péter énekeskönyvében (1582; tévesen Janus Pannoniusnak tulajdonítva) - és hosszú kihagyás után az 1744-es kolozsvári gyűjteményben - mind latinul, mind magyarul benne van. A13. századi eredetű ének hazánkban nyilván humanista indíttatásból jött divatba, tehát valószínűleg iskolákban énekelték, és sokan megtanulták moralizáló tartalma miatt. HG 1574 tíz versszakos verzióját Sántha Károly (1840-1928) sárszentlőrinci evangélikus lelkész - akinek idén van a 175. születési évfordulója - dolgozta át jelentős mértékben az 1911-es Dunántúli énekeskönyv számára (Dt 531; a Múlandóság és készület a halálra fejezetben). Mostani énekeskönyvünk szövege ennek tovább rövidített és modernizált változata. HG 1574 4-5- strófájának minden sora egy-egy nagy személyiséget mutat be, imponáló teológiai, történelmi és tudományos ismeretek birtokában; a 6-7. versszak pedig elmúlásukkal szembesít. Gyülekezeti tag legyen a talpán, aki ezeket az utalásokat követni és érteni tudja! Sántha ezekből vonta össze, és emelte általános érvényűén figyelmeztetővé saját versének 3. (most 2.) versszakát. „Mondd meg Salamont, ki volt ily igen nemes, / Avagy hol a Sámson, ki volt győzedelmes, / Mondd meg az Absolont, ki vala szépséges, / Avagy az Jonatán oly igen szerelmes. // Hová lön Julius nemes hatalmával, / Hová lön az gazdag ő lakodalmával, / Avagy az Tullius szépen szólásával, / Vagy Aristoteles bölcs tanításával. // Ennyi sok szép dolgok és nemes férfiak, / Világi nagy urak, ennyi birodalmak, / Ennyi fejedelmek és erős hatalmak, / Egy szempillantásban mindenek elmúlnak. // E testi gazdagság nagynak becsültetik, / De az Szentírásban virágnak mondatik, / Avagy mely levél széltől elragadtatik, / Eképpen világból minden kivettetik.” (HG 1574) „Földi erő, nagyság ledől, összeroppan, / A szépség elhervad, a szív végsőt dobban; / Trón megreng, nép pusztul, mindenek elmúlnak, / Virágok hervadnak, levelek lehullnak.” (EÉ) Érthető a szándék, hogy könnyebben kezelhető terjedelmű ének jöjjön létre, de kár, hogy elveszítjük ezáltal a régi magyar vers nyelvi erejét. Sántha érdeme, hogy ezt a fontos témáról szóló éneket újra felfedezte és használhatóvá tette; hibája, hogy versének nyelvezete több helyen elavult vagy régieskedő. Énekeskönyvünkben két tétel mellett szerepel Kálmáncsehi Márton (t 1557) neve: Igaz bíró, nagy Úristen és Látod, Isten, életünket (EÉ 73 és 78; mindkettő a Győzhetetlen én kószálom - EÉ 379 - dallamára). Ahhoz, hogy értsük, hogyan kapcsolódik témánkhoz ez a két ének, vissza kell térnünk HG 1560-hoz, annak is a második részéhez. Ennek címe: „A keresztyéni gyülekezetben való reggeli éneklések, melyeket prímáknak hívnak, az Kálmáncsehi Márton mestertől magyarra fordíttatott psalmusokkal egyetembe.” Tehát a reggeli közös imádság részei voltak ezek a himnuszok „a Rector potens nótájára” (lásd GyLK 667, Immár a nap felvirradván szöveggel). HG 1574-ben a hét egy konkrét napjára - keddre és csütörtökre - rendelve jelennek meg ismét. Lássunk most mindkét himnuszból egy-egy versszakot a 16. és a 20. századi verzió szerint, annak érzékeltetésére, hogy mi maradt változatlan, és hol érezték úgy a szerkesztők, hogy alakítaniuk kell a szövegen. ízlelgessük nyelvünk gazdagságát, változatosságát, és imádkozzunk ősi énekeinkkel! „Oltsd meg patvarkodás(oknak) tüzét, / Vedd el bűneinknek terhét, / Adj egyességet minekünk, / És adj lelki békességet.” (HG 1560, b 3) „Oltsd el minden viszály tüzét, / Vedd el bűneinknek terhét! / Adj minekünk egészséget (sic!), / Lelki, testi békességet!” (EÉ 73,2) „Hajlékoddá mi szívünket / Szenteljed, kérünk, Úristen, / Lakodalmat mi szívünkben / Szerezz, és nagy nyugodalmat.” (HG 1560, c 6) „Végy szállást a mi szívünkben, / És szenteld meg, örök Isten, / Hogy csak tenéked szolgáljunk, / És nyugalmat tőled várjunk!” (EÉ 78,4) ■ Dr. Ecsedi Zsuzsa
