Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-06-07 / 23. szám
8 -m 2015. június 7. PANORAMA Evangélikus Élet Járosi Andor. Jeles drámaírónktól, Páskándi Gézától hallottam róla először Erdélyben, egy irodalmi találkozón. És most, annyi év eltelté-' vei a tragikus életutat is megismerhettük. A bátor evangélikus lelkészt, a lélek- és embermentőt. 1926-ban újjászervezte a kolozsvári gyülekezetét; segítette a szegényeket, a háborúban elárvult gyerekeket. A város zsidó családjai is sokat köszönhetnek neki: a német megszállás után visszadátumozott keresztleveleket állított ki, útlevéllel férfiak előtt nyílt szabad út a menekülésre. Kádár Anna, a színház igazgatójának a lánya meleg szavakkal emlékezett a teológiai tanárra. Befogadta, bújtatta, élelmet szerzett neki, miközben a kert tele volt német katonákkal. Tudós ember volt, lelkészi szolgálata is jelentős; oktatta a fiatalokat, nevelte a jóra, Jézus szeretetére. Feltétlenül meg kell említeni, hogy a híres erdélyi írótalálkozón is ott volt: Kós Károly, Bánffy Miklós, Tamási Áron, Áprily Lajos, Dsida Jenő és a többiek mellett az erdélyiség és a megmaradás gondolatát ápolta. 1944-ben a szovjetek deportálták, a Szovjetunióba hurcolták. Erdőirtáson dolgozott nehéz körülmények között. De az utolsó pillanatig megmaradt lelkésznek: istentiszteleteket tartott, bátorította társait... 1944. október végén halt meg, negyvenhét évesen. 1999-ben a Világ Igaza kitüntetésben részesült. % % % 2015. április 20. Évek óta figyelem a tavasz varázslatát. Azt a pillanatot, amikor a természet megújul, a fák tündökölnek. Talán éjszaka történik mindez, azért nem látjuk, vagy kora reggel. Nem tudom, de nézek ki az ablakon, és nem bírok betelni a látvánnyal. A haldokló cseresznyefa ragyog. Száz és ezer viráglabda a roskadó ágakon, mellettük aranyesőbokor lángol, a fű haragoszöld. Elég lenne odalépni, megérinteni az alsó, kibomló lombokat, látnánk, elmondhatatlan titkos csoda a világ! * * * A magyar föld élete. Már Krúdy fölvetette a kérdést, miért nem írja meg valaki a föld regényét. A termő szántókat, rétet, erdőt, mezőt, búzatáblát, selymes futengert. És a köveket. Bazaltkő és tufa. A rájuk épült házakkal és pincékkel. A Somló és a Ság együtt. Nagy tanúságtevők. Lapozni ezer és százezer évet át. Szőlővesszőt ültetni a vörös hegyoldalba. Kemény fizikai munka ez, szellemi izgalom, üzenete a földnek. # * * Turchányi Sándor. Régen olvastam prédikációit, cikkeit szétszórva újságokban. Aztán kezembe kerültek összegyűjtött írásai, és megszólított a rég halott. A Torontói Magyar Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház ezt írta nekrológjában: „Balassagyarmatról indult pályája. Könyvtárosként került állásba, majd nyomdászként munkálkodott. A lelkészi útra »idősebb« fejjel kapta Isten hívását. Szolgálatot Csejpelen, Óbudán, Kelenföldön végzett. 1980-ban családostul Hollandiába költözött, de hamarosan Kanadában telepedett le. Tizenöt évet töltött gyülekezetében, hűséggel az evangéliumhoz. Vállalta a helyi gyülekezetét is, ahol tíz évig minden hónapban kétszer prédikált. Megromlott egészsége miatt nyugalomba vonult, de az evangélikus gyülekezetét haláláig (2001) szolgálta.” Ennyi a száraz életrajzi adat, a többi egy fáradhatatlan, mélyen hívő férfi munkálkodása: emigrációba került embertársainak segítése, lelki vigasztalása, hűsége hazájához. A kisemberek életébe, bánatába, honvágyába tekinthetünk bele írásait olvasgatva; szinte mindegyik munkájába rejtetten beleszőtte saját gondjait. Nyugtalanságát és elégedetlenségét. „Az író Turchányi Sándor alig néhány év kegyelmi időt kapott - fogalmazott barátja, Albert Gábor. - írásainak darabjai, amelyek műfajilag az elbeszéléstől a karcolatig terjednek, 1981 és 87 között keletkeztek.” A Ha egyszer meghal a vörösbegy című kötetének üzenetéből felismerhetjük igazi kincseinket, és megtalálhatjuk lelki békénket. * * * Szörényi Levente hetvenéves. A zeneszerzőénekes, a legendás Illés-együttes frontembere kerek évfordulóhoz érkezett. Megáll egy-két napra, hogy megpihenjen, fogadja a gratulációkat. Talán számvetést is készít: merre indult, hová érkezett? Sok, kevés, amit teremtett? A Zeneakadémián külön ünnepen köszöntötték: keresztmetszet hangzott el életművéből, Gyöngyösi Levente IV. szimfóniája erre az alkalomra íródott. Különös pillanat, hogy én magam is tűnődhetek róla. Az utóbbi évekről, mikor annyian elpártoltak mellőle az Alföldi Róbert rendezte István, a király kapcsán. Az eltorzított, talán „szándékosan” zavarosságba fordított előadás miatt. Van benne igazság. De ez nem ok arra, hogy elpártoljunk ettől a zseniális örökifjú hobótól. A zsarnoki korban zenéjével élni segített. Az Illés-nóták belénk égtek; ezrek és tízezrek énekelték őket. Erőt adtak és bátorságot, ahogy a közelmúltban is, igaz, már csak hármuk hangszerén és hangján, mert megtizedelte őket a halál. Az utóbbi időben egyre többször hangot adott véleményének. Miért Bródy János volt egykor a zenekarban a szócső, miért hallgatott sokáig, s miért kezdett el később társadalmi-politikai kérdésekben megnyilvánulni? Szörényi Levente mindig nemzetben gondolkodott, a jobboldali értékek mellett állt ki, s egy részletes interjúkötetben mondja el életét, üzenetét: „Helyükre kell tenni a dolgokat. Tenni kell, teremteni, amíg Isten engedi!” # * # Közel és távol. Festő barátom mondja: „Istenem, adj erőt és hitet a jövőben. így kezdem esti imádságomat.” Fiatal lelkész írja levelében: „Szeretnünk kell. És hinni.” Dosztojevszkij többször is megemlíti a vágyakozást a hitre és a megismerésre: „Nagy boldogság Isten közelségét érezni.” Különösen annak, aki megtapasztalta, hogy Isten távolodik tőle. Egyre messzebbre. El is hagyja. Az kétszeresen átérzi, ha újból megtalálják. Felülvizsgálják ügyét, és méltó lesz a szeretette. Fenyvesi Félix La (Na1 Évforduló. Fiatal barátom huszonöt éve házas. Régi finom borral érkezik közénk. „Kár belénk”- mondja mosolyogva. Pogácsát vesz elő, édes süteményt, azután beszélgetünk. Mutatja a szép ajándékot: kis aranykereszt; évek óta meg akarja lepni a feleségét. „Gyorsan elteltek az évek”- tűnődik az asztal végén. „Mi volt ez a sok esztendő?” - kérdezi az öreg tanár. „Az élet értelme?” - töprengek én is. De ezekre nem lehet válaszolni. Az élet lényege nem az, hogy töretlenül haladjunk a cél felé, hanem az, hogy éljünk. Bírjuk az őrlő napokat. Még akkor is, ha tragikus korban kellett állni a helyünkön, s a zsarnoki koron belül érdekes, még gazdag is volt az élet. * * * Isten házába menni. Emlékszem, milyen szép volt a vasárnap délelőtti ünnep. A készülődés csendes órája, gyerekkorom komolysága. Anyám mindenre figyelő szeme, fürge keze, ahogy a sötét ruhákat csinosította, lekefélte. És mentünk együtt, a tavaszi hársfák mintha előttünk bontottak volna virágot, a reggeli nap bearanyozta a családot. Aki templomba megy, ugyanaz a hinni, remélni és tudni vágyás szomjúsága vezeti, mint régen a Jézust hallgató embereket. Az ő kétezer éves arcuk dereng át az arcunkon. Nemcsak az élő, de a föltámadt Krisztus szava hallatszik messzi évszázadokból. * # # Virágok beszélgetése. Régi könyvben olvasom: angol tudósok finom, műszeres vizsgálattal megállapították, hogy a növények figyelik az embereket. Szót váltanak rólunk, félelemmel vagy örömmel reagálnak mozdulatainkra. Ágak hajladozását, szirmok mozdulását nemcsak a beszűrődő fény, méhek közelsége válthatja ki, hanem a mienk is. A szenzáció ránk vall, a felfedezés igaza is. Semmi kételkedés, sőt újabb kiegészítések: a rózsák szomorkodnak, a temetői krizantémok gyorsan elhervadnak. Nézem a környezetemet, talán van benne valami: az erkélyen a muskátli kipusztult. Szomszédasszonyom hangja, mint a repedt fazék. * * * Két Hubay-idézet. A Napló nélkülem (1978) négyszáz oldala remek megfigyelések, séták a nagyvilágban. Elsősorban a színházról beszél, hiszen drámaíró. „Miért megy olyan keservesen az írás? - kérdezi az éjszaka csendjében. - Mert ahányszor csak nekifohászkodom az írásnak, előre tudom, hogy minden mondat reménytelenül cipelni fogja hátán a kifejezhetetlent.” A másik rövidebb, Róma ódon kövei közt vetette papírra: „Vajon hány ellensége lett volna Jézusnak, ha megteszik zsidó királynak? Tizenkettő - legalább.”
