Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-05-17 / 20. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2015. május 17. *• 3 Történelmet írt a gyülekezet Őrimagyarósdon beiktatták az első másodlelkészt, Pethő-Udvardi Andreát ► Ünnepi istentiszteleten iktatta hivatalába május 2-án a Vasi Evangélikus Egyházmegye esperese az Őrimagyarósdi Evangélikus Egyházközség megválasztott másodlelkészét, Pethő-Udvardi Andreát. Áldásos eredmény Lelkésziktatás volt Péteriben ► Lelkészt iktattak május 2-án a péteri evangélikus templomban. „Mind a gyülekezet, mind Óvári Péter János lelkész részéről hosszas mérlegelés után jutottunk el a mai napig - hangzottak Győri Péter Benjámin esperes bevezető szavai az istentisztelet kezdetén. - Reménységünk az, hogy ez a megfontoltság meghozza hosszú távon is az áldásos eredményét.” Az ünnepi istentiszteleten Rostáné Piri Magda Róm 14,7-8 alapján hirdette Isten igéjét. Azokról a helyzetekről beszélt, amelyek egy lelkésznő életében meghatározók, nehézséget, kellemetlenséget okoznak. Ilyenkor pedig jó tudni, hol a határ, jó ráhagyatkozni a mennyei Atyára, aki Andreát is elhívta erre a szolgálatra. A frissen beiktatott lelkésznő az iktatási meghívón is olvasható ige - „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget. Csak ő az én kősziklám és szabadítom, erős váram, nem ingadozom sokáig” (Zsolt 62,2- 3) - alapján prédikált. Visszautalt teológiai tanulmányainak kezdetére, az elsőéveseknek szervezett csendesnapra, amikor az Erős vár a mi Istenünk köszöntés új értelmet nyert számára. Minden emberi kéz által alkotott építmény ingatag, csak a mi Istenünk erős vár, s ebbe a várba visszatérhetünk. Az erős, vastag falak védelmet nyújtanak, biztonságérzetet adnak, itt van, aki el tud csendesíteni, be tudja kötni a sebet. Ebben a várban megnyugvást lelünk úgy, ahogy egy kisgyermek az édesanyja karjában - mondta. Az ünnepi istentiszteletet közgyűlés követte, amelyen többen is köszöntötték a lelkésznőt, többek között Sebestyén Zoltán, a kemenesmagasi gyülekezet (Andrea otthoni gyülekezete) felügyelője és Mórotz Zsolt egyházmegyei felügyelő. A közgyűlést vezető Kovács-Mesterházy Zoltán őrimagyarósdi felügyelő felolvasta a távollévők köszöntéseit, és elmondta: az őrimagyarósdi gyülekezet ez alkalommal történelmet írt, hiszen Pethő-Udvardi Andrea az első másodlelkész az egyházközségben. Az ünnepi alkalom családias hangulatú szeretetvendégséggel - közös ebéddel - zárult a falu kultúrházában. ■ Rosta Izabella A Dél-Pest Megyei Egyházmegye esperese az iktatási meghívón szereplő ige, Róm 8,15 alapján - „Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: »Abbá, Atya!«” - tett bizonyságot az evangéliumról. Igehirdetésében az állatidomításkor gyakran használt ostort, illetve kockacukrot említve példaként, mutatott rá arra, hogy Isten a mi Atyánk, ő nem egyfajta külső kényszerrrel akar munkálkodni felettünk és közöttünk, hanem Krisztusban bizalmas közösségbe akar lépni velünk, hogy így találjuk meg életünk és szolgálatunk értelmét ott, ahol mindennap élünk és mozgunk. A beiktatást követően Óvári Péter János lelkész (képünkön) szintén Róm 8,15 alapján prédikált. A gyülekezetbe érkezése előtt személyesen meglátta az ige segítségével „fiúságát” Felismerte, hogy Krisztus által nem sárga, netán piros, hanem tiszta lapot kapott, így jött, és végzi a szolgálatát Péteriben - mondta. - Jó volna, ha a Krisztustól kapott tiszta lap örömét minél többen meglátnák, átélnék itt és minden településen. Az ünnepi istentisztelet utáni közgyűlésen - amelyet Varga Józsefné, a péteri gyülekezet felügyelője vezetett - elhangzottak az egyházmegye, a gyülekezet, a település és a család képviselőinek köszöntői. Az ünnepi közgyűlést szeretetvendégség követte a helyi általános iskolában. ■ Kustra Csaba Forrás: Evangélikus, hu Pethő-Udvardi Andrea 1983-ban született Celldömölkön. Érettségi után az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) teológus-lelkész szakán kezdte meg tanulmányait. Egy ösztöndíjas tanévet Lipcsében töltött, hatodévét pedig a sárvári gyülekezetben végezte. 2008-ban avatták lelkésszé. Ezután az EHE Doktori Iskolájának hallgatójaként folytatta teológiai tanulmányait, emellett a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetségben végzett lelkészi szolgálatot. 2010-ben szerzett diplomát a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés és szervezetfejlesztő szakán. 2009-ben kötött házasságot Pethő Attila lelkésszel. Első szolgálati helyükre, Őrimagyarósdra 2011-ben kerültek. Andrea két kislány édesanyja, Klára négy-, Boróka másfél éves. Szétszéledtek? Fiammal sokat hallgatunk Cseh Tamást. Egészen elképesztőnek tartom, hogy szinte ugyanúgy rezonál egy-egy dalra, mint ahogyan egykor én. Magam is gimnazistaként kaptam rá Bereményi Géza szövegeire. Első nagy felfedezésem a Levél nővéremnek című lemez volt, amelyen Cseh Tamás és Másik János énekel. A hatvanas és hetvenes évek világát hitelesen adták vissza ezek a számok. A mű egy későbbi feldolgozásába olyan dalok is bekerültek, amelyek az első lemezen nem voltak hallhatók. Ezek közül mutatott meg egyet Marci fiam egy péntek este: „Szétszéledtünk. / Egyik erre, másik arra. / Szétszéledtünk. / Ki Párizsba, másik Svájcba, / Aztán néhány jutott belőlünk Amerikába. / Széjjelmásztunk, / de nem terjedtünk el. / Kiderült, hogy nem voltunk ragály. / Szétszéledtünk. / Szétszéledtünk. / Bel- és külföldön szétbomlottunk, széjjelmásztunk. / Kérlelhetetlen 68-as. / 68-as prágai, párizsi. / Egyik sonka, másik szalámi. / Amiből kedvére zabái az idő.” A fejembe fészkelte magát a szöveg és a dallam. Magam sem értettem, miért nem tudok tőle szabadulni. Aztán másnap este döbbentem rá, hogy ott és akkor mennyire érvényesek ezek a gondolatok. Szombaton ugyanis egy húszéves érettségi találkozón vettem részt. Természetesen nem a magam osztályának összejövetelén, annál lényegesen öregebb vagyok, hanem a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium 1995-ben érettségizett 4. B osztályáén. Hittant tanítottam nekik. Osztályfőnökük Bánhegyi Judit volt, akivel annyira egymásra találtak, hogy az érettségi óta minden év szeptemberében összejönnek. Magam is nagyon szerettem ezt az osztályt. Mélyen bennem - és talán bennük is - él, ahogy a ballagást követő szerenádozás során nemcsak lakásunkra hívtuk fel őket, hanem a gyertyafényes templomban körben ülve énekeltünk, és agapét tartottunk. Külön-külön sokakkal tartottam is a kapcsolatot, de így, együtt az egész csapattal két évtizede nem találkoztam. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy hányán is jártak ebbe az osztályba: negyvennyolc-negyvenkilencen! Ráadásul jó háromnegyedük evangélikus volt, vagyis legalább harmincötén vettek részt egy hittanórán. Azokban az években - kőbányai lelkészi szolgálatom mellett - öt fasori osztályban tanítottam egyszerre, így aztán volt vagy százötven tanítványom. Ma azt mondom, ez volt a hőskor. Akkor persze bosszankodtam magamban - és bizony a nyilvánosság előtt is -, hogy erre a sokrétű feladatra nem tudtam igazán felkészülni. Felelőtlenségem teljes tudatában provokatív címmel egyebek mellett a következőket írtam a Lelkipásztor című folyóiratban 1993-ban: „Jó esetben csak az órákat kell megtartanom - naponta ötször megküzdve azért, hogy harmincöt-negyven kamaszt lekössek, s számukra a hit és a tudás egyensúlyát tudjam adni. Az első szünetben beleharapok egy zsemlébe, amit négy szüneten keresztül majszolgatok, mert közben mindig akad feladat: az egyik diák keres, mert súlyos beteg az édesanyja. Megfelelő helyiség, lelki szoba híján a radiátort támasztjuk, úgy beszélgetünk. Aztán az egyik osztályfőnök akar megbeszélni néhány fontos dolgot. Közben haza kell telefonálni a lelkészi hivatalba, s néhány ügyet meg kell beszélni. Idősebb vagy fiatalabb tanárok panaszát is meg kell hallgatnom, nemritkán egymás ellen. Legtöbb beszélgetés félbemarad, hiszen rohanni kell az órára. Tanár úrnak tisztelettel jelentem... A másodikosoknak az Énekek énekét tanítom, közben tudom, hogy ez a kedves barna lány nyáron elvesztette a szüzességét. Amikor kicsengetnek, nem rohanok haza, hiszen néhány beszélgetés még szükséges: az egyik lányt a Hit Gyülekezetébe hívták, a másik fiú teológiára készül, a harmadik nem ért valamit a Bibliából.” Nagy izgalmak közepette készültem a találkozóra, amelyre az osztály túlnyomó többsége eljött. Kezdődött az ilyenkor szokásos jelenetekkel: megismerünk-e mindenkit, eszünkbe jut-e az illető neve? Majd kezdtük feleleveníteni a közös élményeket, nagyokat nevetve a régi fényképeken és az osztálykirándulásokon magnóra rögzített énekeken, beszólásokon. Közben pedig ki-ki elmondta, mit dolgozik, hány gyereke van, és hasonlók. Ezen a ponton válhat érthetővé, miért is kezdtem ezt az írást Cseh Tamás és Másik János keserű szövegével. Magam is akkor jöttem rá, hogy miért nem tudtam már egy napja szabadulni a Szétszéledtünk szövegétől és dallamától. E 4. B egykori diákjai közül többen (így például I. T. és K. és A.) éltek vagy élnek jelenleg is Angliában vagy Németországban. Zs. Írországba ment férjhez. A. Kanadában él, de korábban dolgozott Ausztráliában és Hongkongban is. R. Helsinkiben végez értékes munkát: egyebek mellett finn nyelven ír könyveket. L., a matekzseni egy szaúd-arábiai egyetemről kapcsolódik be a világ tudományos vérkeringésébe. B. ingázik Olaszország és Magyarország között. R. korábban élt egy ideig Itáliában. Á. és K. egyaránt Brüsszelben, míg egy másik K. Lausanne-ban dolgozik. Tovább is van, mondjam még? „Szétszéledtünk. / Egyik erre, másik arra, / Szétszéledtünk...” Ez ugyan nem a 68-as nemzedék volt, amelyről Cseh Tamásék énekeltek, hanem a rendszerváltásé. Egy nemzedék, amelyet a szülők nagy várakozásokkal írattak egyházi iskolába, remélve, hogy ott más lesz a légkör, mint az állami intézményekben. Különösen is nagy elvárások voltak a Fasorral kapcsolatban - amit talán törvényszerűen követett a sok csalódás. Alighanem ez jellemezte a tanárokat is. Elgondolkodtató, hogy azok közül, akik egykor ebben az osztályban tanítottak, mára talán csak ketten maradtak a Fasorban. A többiek is elmondhatják, hogy „Szétszéledtünk. / Egyik erre, másik arra. / Szétszéledtünk...” A beszélgetésekből azonban kiderült, hogy mégis milyen fontos volt ez a négy év. Az egykori osztálytársak igenis számon tartják egymást. Szinte ott tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk: az egyik lány (bocsánat: asszony, kétgyerekes édesanya) arra emlékezett vissza, milyen sokat jelentett neki a tanévkezdés előtti gyenesdiási ifjúsági konferencia. Egy másik talán önmagát is meglepve élete súlyos terheit osztotta meg velem. Sorjáztak az ötletek: hogyan tudnák ismét összekötni a szálakat, miben tudnának egymásnak segíteni. A beszélgetés egy pontján szót kértem. Idéztem nekik Cseh Tamásék dalát, de aztán utaltam a bibliai Prédikátor könyvére is. Arra a szakaszra, ahol arról van szó, hogy: „Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának’.’ (Préd 3,5) Valami olyasmit mondtam, hogy talán törvényszerű, hogy szétszéledtek a világban. Ki Párizsba, másik Svájcba, aztán néhány jutott belőlük Amerikába... Talán azt is átélik, hogy immár kedvére zabálja őket az idő. Húsz év után mégis hazajöttek. Mert fontosak egymásnak. Mert sokat jelentett nekik a Fasorban töltött négy év. Egy magyaróra Kosztolányiról. Egy öreg ÉGTÁJOLÓ t tanár bölcsessége. Vagy éppen egy fiatal lazasága. Egy hétfő reggeli áhítat. Egy osztálykirándulás. Feleségem, aki a mai Fasorban tanít, ehhez annyit tett hozzá, hogy ha szétszéledtek is, szerte a világban hasznosítsák azt, amit történetesen egy magyarországi evangélikus gimnáziumban tanultak. De aztán lehetőség szerint jöjjenek haza, és tegyék közkinccsé, amit a távolban megismertek, elsajátítottak. Szükség van rájuk. Érettségik idején, tanévzárókhoz közeledve írom ezt a cikket. Jó lenne, ha egyházunk és iskoláink sokkal tudatosabban tartanák számon azokat, akik nálunk érettségiztek. Hogy ne csak egy nosztalgikus estét töltsünk együtt, hanem folyamatosan képesek legyünk közösen tenni valamit országunk és egyházunk javára. Talán itt van az ideje a kövek összerakásának. Az már egy másik történet, hogy amikor fiam két évtized múlva fasori osztálytalálkozóra megy, akkor dúdolja-e majd Cseh Tamásék dalát. És idézi-e valaki nekik a Prédikátor könyvét. Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület
