Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-05-03 / 18. szám
Evangélikus Élet MOZAIK 2015. május 3. *■ 15 Még javában hasítanak a böjti szelek, kabátban járunk, és befűtünk esténként, amikor a napocska első halvány sugarára megjelenik a fű között egy kis virág. Leginkább napsárga csillaghoz hasonlít vagy szétpattant tűzijáték-rakétához. De mindenki olyan izgatottan nézegeti a faluban - az ovi udvarán -, mintha kincset lelt volna.- Látjátok, gólyahír! - mutogatjuk a kicsiknek.- Gólyahír... - visszhangozza az ovis csoport apraja-nagyja.- Ez azt jelenti, hogy hamarosan megérkezik a gólya.- Gólya... - ismétlik tátott szájjal a gyerekek. Ilyenkor kicsit azért elbizonytalanodunk mi, felnőttek: valóban ideér-e? A virág nem hazudik, jönnek a gólyák, de hogy a mienk is közöttük lesz-e, azt senki sem tudhatja biztosan. Bármi érheti az úton, hosszú, veszélyekkel teli repülést kell túlélnie. És minden évben van olyan gólya, amelyik elpusztul az úton. Aztán telnek a napok. Az emberek az óvoda felé veszik az utat. Lehetne másfelé menni, de titokban mindenki aggódik egy kicsit. Figyeljük az üres gólyafészket. Csapzott ágkupac, fonaldarabok, a verebek alaposan megtépázták a télen. Vajon jön-e a gazda, hogy rendet teremtsen? Gólyahír Végül egy nap felszabadult öröm fut végig a falu népén.- Megérkezett a gólyánk! Hallottátok? Láttad? - újságolják egymásnak az emberek. ÜZENET AZ ARARÁTRÓL Rovatgazda: Sánta Anikó ararat@lutheran.hu Mindenki elmosolyodik. Arra sétálnak a gyerekekkel.- De ez csak egy gólya! - ámulnak a tájékozatlanabbak.- Hát persze! Előbb a férj jön. Rendbe hozza a házat, mire ideér az asszony. Mert a gólya rendes ám! - okítjuk. A gólya ezután méltóságteljesen viseli a népszerűséget. Elkergeti a betolakodó verebeket, igazgatja a fészket, új ágakat hoz, a csőrével rendezgeti a lakást. A falu népe megint izgatottan vár. Mikor jön már az asszony? Ugye nem érte baj? Ugye minden rendben lesz? Ahogy telik az idő, úgy nő a feszültség. Kezdünk aggódni. Csak a gólya nyugodt. Tavaly két másik gólya is jött. A hölgy a szomszéd ház kéményéről méregette a vetélytársakat. Volt egy kis kelepeléspárbaj, repültek pár tiszteletkört, kerülgették egymást. Talán ez is a megmérettetés része volt. S végül az asszony a mi gólyánkkal maradt. Idén semmi bonyodalom nem történt. Jött a feleség, lett nagy örvendezés, tánc, nász, ahogy kell. A falu népe megkönnyebbült. A gólyáink itt élnek újra közöttünk a természet rendje szerint. Ami azért - tudjuk - mégsem annyira természetes... ■ Füller Tímea Bényén a húsvét utáni első vasárnap, április 12-én újra az oltárhoz álltunk, akik 1965. április 25-én konfirmáltunk. Megerősítő, áldó igéért tizenhármán térdeltünk az Úr szent oltárához. Mindenkinek az ötven évvel ezelőtti konfirmációi igéje hangzott el. Id. Cselovszky Ferenc nagytiszteletű úr volt a konfirmáló lelkészünk 1965-ben. Az ünnepi istentiszteleten a gyülekezet lelkésze, Buday Zsolt nagytiszteletű úr hirdette az igét a húsvét utáni első vasárnapra kijelölt igeszakasz alapján. Zsúfolásig megtelt a bényei templom, hogy velünk együtt ünnepeljenek családtagjaink és a gyülekezet. A Matána kórus szolgálatával még ünnepélyesebbé és meghatóbbá vált az emlékezés. Igen - emlékezés, hálaadás az ötven évért, amellyel teremtő Istenünk megajándékozott minket, hogy újra megtapasztalhassuk soha el nem múló szeretetét. Az ünnepi istentiszteletet közgyűlés követte, amelyen Cselovszky Ferencné, Márta néni köszöntötte a „konfirmandusokat”, és felolvasta férje köszöntő levelét, aki egészségi okok miatt nem tudott jelen lenni az istentiszteleten, de imádsággal és lélekben velünk örült. Sajnos vannak, akik már nem ünnepelhettek velünk. így délután a temetőben sírjaikra virágot és mécsest helyezve emlékeztünk rájuk. Aki a bényei együttléten ott volt, bizonyára hitbéli megerősítést kapott. „Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk." (Róm 10,10) Testvéri szeretettel egy jubiláló konfirmandus, a gyülekezet felügyelője: ■ Kopcsándi Károlyné EVÉL & LEVÉL Médiatudósítás a vasárnapi sírnyitvatartásról Tiszteletre méltó Walkó Ádám igyekezete, de felháborodását nem tartom indokoltnak A média (injdiszkrét bája című, az Evangélikus Élet április 19-i számában megjelent írásában (3. o.). Véleményem szerint ugyanis ma nem újságírás van, hanem könyörtelen médiatevékenység, amelynek szabályai távolról sem a mikszáthi újságírás szabályai. A média nem tudósít, hanem vágyat, majd dühöt indukál és gerjeszt, amellyel a célközönségben agyi tompaságot hoz létre (egyetértek Laár András meghatározásával). Ne várjunk hát a médiától semmi jót, tisztességeset. „Összekutyulta” az evangélikus püspök húsvéti prédikációját és a vasárnapi zárva tartást? Ne csodálkozzunk! A média: diabolosz - szétdobáló! Javaslom mindenkinek, ne vegye sértésnek ezt az esetet és a virtuális lábtörléseket. Hiszen mint Abigail mondta Nábálról: Ő mindenkivel ilyen! Ezzel leszerelte Dávid dühét. Ez az üzleti zárva tartásról (KDNP-s [!!] javaslat alapján) született intézkedés amúgy is ingerelte, mozgósította az egyházellenes hangokat, hírportálokat, kommentelőket, igyekezett a „pláza helyett templom” kérdésre fordítani a kérdést, és máris jöhetett a média a düh gerjesztésével. Ez történt húsvét után is, nincs min felháborodni. De mit tehetünk? Feltételezem, hogy Gáncs Péter püspök úrnak néhány éve nem jutott volna eszébe húsvétkor vasárnapi nyitva tartásról beszélni a vasárnapi csoda kapcsán, politikai vitanapot emlegetni húsvétkor. Véleményem szerint 2015-ben meg nem volt szerencsés. Talán őrizkednünk kellene a napi aktualitásokra való hivatkozásoktól, még ha azok csak „áthallásosak” is, vagy csak azzá tehetők. bizonyára a püspök úr nem lepődött meg a médiavisszhangon, és ha ad a média sátáni hangjára, legközelebb körültekintőbb lesz. Vagy nem ad rá, és mi sem adunk. Kell-e nekünk kommenteket tanulmányozni az interneten? Szerintem nem! Dechert György oki. vegyészmérnök (Dág) T Hálaadás d-mollban ■ László Jenő Csaba Bemelegítő éneklés (egyházzenei szakkifejezés): a gyülekezet által a kántor megérkezésétől az istentisztelet kezdetéig Isten dicsőségére, saját örömére és a lélek ünneplésre való felkészítése céljából minden különösebb liturgiái forma nélkül végzett éneklés. Kicsiny magyarbánhegyesi gyülekezetünkben gyakran találkozni az általam csak bemelegítő éneklésként definiált pár perccel. Amíg lelkész édesanyám felveszi a Luther-kabátot, megbeszéli a gondnokkal a legfontosabb történéseket, és ráhangolja magát a vasárnap harmadik istentiszteletére, addig előkerülnek a hívek és a kántor legkedvesebb énekei. Tulajdonképpen örököltem ezt a szokást. Amikor egykoron még „csak” lelkészgyerekként, nem pedig szolgálattevőként léptem a templomba, már az utcán hallottuk, hogy szólt a harmonium; kántor elődöm, Józsi bácsi kedvenc koráljaival várakozott a szertartás kezdetére. Magyarbánhegyesi testvéreink körében igazi örökzöld „Az Úr csodásán működik..!’ kezdetű énekünk. Ahogy pedig mondani szokták: a kereslet gyakran találkozik a kínálattal, ugyanis családunkban is ez az egyik legkedvesebb dallam. Éppen tíz évvel ezelőtt meghalt nagymamám is előszeretettel énekelte, és adta tovább gyermekeinek. És édesanyámnak is - aki saját bevallása szerint sem igazán tud énekelni - az egyik kedvence lett. Ráadásul mivel Magyarbánhegyesen a lelkész és a kántor egy pádon ül, saját fülemmel hallom, hogy ezen dallammal kivételt tesz a lelkipásztor: nem fél kiereszteni amúgy bátortalan énekhangját. „Az Úr csodásán működik..!’ - énekeljük rendszeresen az ócska harmóniummal kísérve, amely néha önálló életet él. Bár többször lett javítva, időnként kéretlenül is megszólal egy d hang, jómagam pedig koráljáték közben valóságos akrobatamutatvánnyal próbálom a leragadt billentyűt jobb belátásra bírni. Még jó, hogy kedvenc énekünk éppen dmollban szerepel a könyvben, így itt zavar legkevésbé a rakoncátlan d. Mi persze éneklünk rendületlenül. Hálát adunk a kis gyülekezetért, az ócska harmóniumért és a zenei ábécé összes hangjáért... Helyettes kántor (egyházzenei szakkifejezés): alacsony szintű zenei képzettséggel kántori szolgálatot vállaló gyülekezeti tagok, akik - dr. Bence Gábor írása szerint {Kántoraink kényszerszabadságon, Evangélikus Élet, február 8., 2. o.) - „megerősítő tapasztalat hiánya okozta igénytelenség” miatt 2015-ben is ellátják a képzett egyházzenészek helyett feladatukat. Mondanám, hogy helyettes kántor vagyok, bár én viccesen inkább a „kontár kántor” kifejezést szoktam alkalmazni magamra, magunkra. A fenti definíciónak azonban több tucat, a szolgálatot hosszú időn keresztül ingyen vagy jelképes összegért vállaló társammal együtt nem felelünk meg teljesen. Fővárosi orgonapadokon szocializálódott és ma is ott ülő, művészi teljesítményt nyújtó szolgatársam talán rosszul gondolja. Úgy vélem ugyanis, hogy nem az igénytelenség, hanem a szükség állítja vasárnapról vasárnapra szolgálatba a helyettes kántorok népes táborát. Nem arról van szó, hogy gyülekezeteink nem énekelnének szívesen profi egyházzenészek vezetésével, és nem hallgatnának örömmel kiemelkedő orgonajátékot. Maroknyi magyarbánhegyesi közösségünknek is szerveztünk már vendégek részvételével kamarazenei koncertet, kóruszenés áhítatot, és bizony mindig mindannyian ajándékként éltük meg, hogy végre nem csak a harmonium adja a dallamot, és az a bizonyos d hang valóban csak akkor szólal meg, amikor a felhangzását a komponista megálmodta. Ugyanakkor reálisan kell látnunk: gyülekezeteink többsége egy szerény lelkészi fizetést sem tud kigazdálkodni. És még a vidéki nagy gyülekezetek sem találnak gyakran a felajánlott szerény fizetésért főállású kántort. Vagy ha igen, akkor a cikkíró által felsorolt „klasszikus” zenészfeladatokon túl hivatalsegédi, temető-nyilvántartási vagy harangozol feladatokat is rábíznak. (Az már csak zenetörténeti adalék, hogy állítólag minden idők legnagyobb kántora, Johann Sebastian Bach munkaköri leírásába is belekerültek nem zenei feladatok, a mester pedig ezt szóvá is tette a Tamás-iskola vezetésének.) Biztos vagyok benne, hogy igény lenne profi muzsikusok alkalmazására. Az egyetemi kántorképzés beindításával növekszik a választék is. De félő, hogy ezeknek az embereknek az lesz a sorsuk, mint annak a több százra tehető hitoktatónak, akik az egyetemi diploma megszerzését követően be sem léptek az egyházi szolgálatba, mert az nem biztosít számukra biztos egzisztenciát... Ha a realitásokkal számolunk, hamar bekövetkezhet az, amikor még az igehirdető sem professzionális lelkész, hanem polgári hivatásból élő gyülekezeti tag lesz... A probléma nem csak egyházunkban ismert. A környezetemben lévő falvak templomaiban olyanok ülnek az orgonapadon, akik civilben tanárok, zöldségkertészek vagy éppen lakodalmi muzsikusok. Nem ritkán „éjszakai műszak” után szólaltatják meg az orgonasípokat. Értem, hogy a cikk írója félti az evangélikus egyházzenét, a Luther, Bach és társaik által ránk örökített kincset. De nem tekinthetünk-e kicsit optimistábban, netán - urambo-' csá! - hálával a helyettes kántorok szolgálatára? Nem arról van-e szó, hogy a helyettes kántorok nem szétzilálják, tönkreteszik a korálmuzsikát, hanem éppen valamit megmentenek a szent zenéből? Nem kellenee boldognak lennünk, hogy hellyelközzel még mindenhol akad egy lelkes amatőr, aki „átviszi a szerelmet a túlsó partra”? Magyarbánhegyesi helyettes kántor elődöm sok évtizedes lelkiismeretes szolgálatával megőrizte a korálokat, amelyeket én - lelkes, de méltatlan szolgaként - szeretnék alkalomról alkalomra újabb testvéreknek továbbadni, abban bízva, hogy mindhárom hozzánk tartozó gyülekezetben akad majd legalább egy helyettes kántor sok-sok év múlva is. És egyáltalán miért gondoljuk azt, hogy Istennek csak a tökéletes hangzás tetszik? Törekednünk kell a legjobbra, de ahogy - kényszerűségből - vettem már úrvacsorát nemcsak fénylő kehelyből, hanem megkopott vizespohárból is, úgy hiszem: Isten ugyanúgy meghallja nemcsak a profi vegyes kar, hanem a konyhában éneklő nagymamák, az elcsukló hangú lelkészek és a leragadt d hanggal küszködő kicsiny gyülekezetek énekét is. „Az Úr csodásán működik.. ’.’ Cantate vasárnapján, mely az idén éppen anyák napja is, az istentisztelet előtt bemelegítő énekként újra elővesszük majd néhai nagymamám, édesanyám és a gyülekezet kedvenc énekét. És mi ismét hálásak leszünk a kis gyülekezetért, az ócska harmóniumért és a zenei ábécé összes hangjáért. Még azért a rakoncátlan d-ért is...
