Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)

2015-04-26 / 17. szám

6 •*! 2015- április 26.

KULTÚRKÖRÖK

Evangélikus Élet

Éljünk magunknak?

Fekete Gyula emlékezete

Az utóbbi időben több olyan konferencián voltam, amelyen aggasztó, már-már tragikus demográfiai helyzetünkről vitázott a gyér közönség. Egyetlen délelőtt, gyors előadások, hosszú kávézás jellemezte mindegyiket. Valaki hiányzott közülünk: aggódó arca, hangja. Minden mozdulata azt üzente: „Tegyetek valamit, mert elfogy nemzetünk!"

Fekete Gyula író (Mezőkeresztes, 1922. február 26. - Budapest, 2010. január 16.) öt éve nincs közöttünk. Mégis úgy tűnik, mintha negyedszázad lenne ez a rövid idő. Nincs, aki fáradhatatlanul mondaná igazát, fölrázna bennünket és a fiatalokat is... Sokan a mezőkeresztesi parasztfiúra emlékeznek, a sárospataki diákra, a Györffy-kollégistára, a földosztóra. Pályája csúcsát jelentő regényére, Az orvos halálára (1963).

Én régóta a szenvedélyes szociográfusra gondolok. A nagy vihart kavart, népesedési gondokról, a társadalmi életvitelről, a bizonytalan jövőképről beszámoló dokumentumgyűjteményére. A kivételes, bátor férfira, aki minisztereket utasított rendre. Figyelemre és cselekvésre. „Elfogyunk, magyarok! Eltűnünk a világviharokban!” - ismételte minden alkalommal.

Egy éven át zajlott az országos méretű vita, amelyet az író Élünk magunknak? című írása indított el. Szikráztak az indulatok, elvek és ellenérvek csaptak össze, és megindult a levéláradat. Az is tollat fogott, aki évtizedekig nem tette, és mire a zárszó elhangzott, az ötezredik levelet olvasta a Nők Lapja szerkesztősége. Talán ennyi is elég lett volna, de Fekete Gyula hatalmas munkával könyvvé szerkesztette az

értékes anyagot (Éljünk magunknak?, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1972, Magyarországfelfedezése sorozat).

Különleges demográfiai helyzetünket számba véve a régi vitát sehol másutt a világon nem folytathatták volna le. Az idő megérett erre a nagy, közös párbeszédre. Új gondokkal, problémákkal kerültünk szembe. Negyvenöt évvel ezelőtt. Egy ország hallatta hangját, megmutatta újj ászületési vágyát, de megmutatta önzését is. Elsuhantak az évtizedek, és életünk még nehezebb lett. Mondhatni, most lett csak reménytelen. Már-már mentheteüen!

Érdemes az izgalmas könyvből néhány sort idézni.

„Az anyaság fogalma ősidők óta szent és magasztos volt. Hiszen az anyáról és a gyermekről íródtak a legszebb versek, szárnyaltak dalok. Az anyaság méltóságának megsértése ellen, hiszem, minden élő anya nevében tiltakozhatom, s minden porladó anya nevében is, akik tovább élnek a belénk oltott nemes, igaz emberi érzésekben.” (K. Lászlóné, Jászberény). „Aki a gyermeket játéknak tekinti, közeli szellemi rokona azoknak a degenerált amerikai milliomos hölgyeknek, akiknek pénzük is van meg hobbyjuk, de szívük, az nincs.” (Sz. Annamária, tanár)

Milyen szerencse, hogy Fekete Gyula hatalmas regényírói munkássága mellett sem feledkezett meg kedves műfajáról, a publicisztikáról. Alapos tárgyismeret, szenvedély jellemzi cikkeit. Hazaféltés és erkölcsi tartás. Reménykedem, hogy valamelyik kiadónak egyszer eszébe jut ez a jövőbe mutató könyv. Égetően aktuális, megrázó hatású dokumentum!

■ FFL

Siratóének

Cseres Tibor száz éve

Születésének századik évfordulója alkalmából emlékeztek rá szülőföldjén, Gyergyóremetén iskolások, a Magyar írószövetség és a Kossuth Klub emlékkonferenciát rendezett. Kicsit megállt az idő, hogy leporoljuk könyveit, igaz, a Hideg napokat (1964) és ikerpárját, a Vérbosszú Bácskában (1991) című regényét sűrűn megidézzük.

Az 1915. április í-jén született Cseres Tibor középiskolába Marosvásárhelyen és Budapesten járt. Közgazdasági diplomát szerzett. 1938 végén hívták be először katonának, a háború végéig több mint négy évig katonáskodott. Talán a világégés poklában találkozott a fiatal hadnagy a gyilkos emberi indulatokkal. Az ártatlanok halálával. A nem szűnő megtorlások borzalmaival.

A Hideg napok két színtéren játszódó cselekménye az 1942-es újvidéki vérengzés hátborzongató napjait idézi. Belső monológokból, párbeszédekből, a valóság aprólékos részleteiből bontakozik ki az országos méretűvé táguló tragédia. A regény és a belőle készült film éveken át volt a viták kereszttüzében, legtöbben nem voltak hajlandók elhinni, hogy ilyen is megtörténhetett.

A Vérbosszú Bácskában című Cseres-regényt szinte az olvasók kényszerítették ki. Hosszú évtizedeken át várták, hogy folytatásként megírja Tito partizánjainak kegyetlenkedéseit is. „Nem tehettem meg - nyilatkozta az író -: a körülmények csak az igazság, a borzalmak felét engedték kimondani. Az igazság és a véres szörnyűségek másik, nagyobbik felének világba kiáltása szerb íróra, írókra várt volna. Ám mindhiába. Közel három évtizedes várakozás után nem térhettem ki végül is a reám mért feladat elől, hogy megírjam az 1944-es bácskai bosszú könyvét is.” Az akkori Jugoszláviában élők leikébe nem gyógyuló sebként égett a negyvenezer elpusztított: apa, fiú, testvér eltiltott emléke. Ki kellett hát mondani ezt is, mert megbékélés nélkül nincs igazi béke.

Cseres azonban nem kétkötetes író. A Parázna szobrok (1978) Közép-Európa népeinek egymás elleni harcáról szól. A Foksányi-szoros a nemzet önismeretét szolgáló regény; a Vízaknai csaták (1988) kilencvenéves emberének sorsában ott van az erdélyi románok, szászok és magyarok együttélése. Az Őseink kertje, Erdély (1990) lapjairól a trianoni béke szétszaggatottságát ismerhetjük meg.

Cseres Tibor írói világa fájdalmakkal átitatott, gyors sodrású próza. Ebben a térben és időben a szellem fénye és ereje mozgat mindent. A gyerekkorból hozott élmények elkísérték egész életében. Apja favágó volt, édesanyja korán meghalt. Az író vitte magával a gyönyörű erdélyi fenyveseket, a friss méz ízét, az árpakenyér illatát, a Maros áradó hullámait... Talán ezért lakott tavasztól késő őszig Visegrádon, mert a vidék valamiképp megismétli a székelyföldi tájat.

Cseres Tibor írói eszközei változatosak, művei a tárgyilagos krónikás drámai üzenetei. Fénybe emelve a személyes felelősség tragédiáját: a Hideg napokat. És ami utána történt velünk. Hirdetve, hogy semmilyen történelmi ravaszkodás nem segít, az írónak - minden időben - a mai problémák feltárásával kell választ adnia.

■ Fenyvesi Félix Lajos

Csoóri Sándor nyolcvanöt évére

► „Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy valamikor az egyházat kellett Luthernek és követőinek megreformálniuk, hogy a hit megmaradhasson, most viszont magát az életet kell megreformálnunk. S ehhez legnagyobb szükségünk az irodalomra lesz, a költészetre, a nyelvre, amelyet nem a természet alkotott, hanem maga az ember” - írta 2005- ben Csoóri Sándor. Indokolt ennek az idézetnek az élre állítása: megmutatja az ünnepelt költő és író - Vasy Géza irodalomtörténész szavaival: a nemzet rebellise - szándékait, az irodalomról és az életről vallott felfogását.

Bakonyi István

A fenti vallomásrészlet kétségtelenül jól jellemzi az 1930. február 3-án született Csoóri Sándor irodalomról, hitről és a létezés értelméről gondolt dolgait. Mindebben Ady küldetéses vétója, hitetlen hívése az egyik alappillér - és ehhez hozzátehetjük Csoóri sajátos, a felekezeti hovatartozásnál szélesebb látókörű protestantizmusát, az örök reformáció szükségességének felismerését. Természetesen főleg társadalmi, népi és nemzeti értelemben.

A drámaiság már a korai műveiben jelenvaló. Ez a tény összefügg a költő folyamatosan önvizsgáló, de az objektivitásra is mindig érzékenyen reagáló, ízig-vérig lírikus alkatával. Mindezek mellett a pálya első szakaszában is láthatjuk a közéleti érdeklődés jeleit, a hatalommal perlekedő ember magatartását. Zámolyra, a szülőfaluba hazatérve gyorsan szembesült a Rákosi-korszak pusztításával, és a sokat emlegetett, Illyés Gyulának írt levélben józanul látta már a valóságot. (Nem véletlen az sem, hogy a nagy költő jóval később benne látta „jogutódját”...)

Volt idő, amikor a költő nemkívánatos személynek minősült szűkebb hazájában. Magam is emlékszem arra az időre, s mint tudjuk, Hajdú János újságíró hírhedt, Élet és Irodalom-beli írása is meghozta a maga következményeit. Pedig a megtámadott írástudó „csak” Duray Miklós Kutyaszorító című műve mellett állt ki. Természetesen nem véletlenül, hiszen Durayhoz hasonlóan Csoóri is mindig védelmébe vette a kisebbségben élő magyarságot, többek között Ady, József Attila és Németh László nyomán. Számára sosem a gyűlölködés, hanem éppen a Németh László-i értelemben vett „tejtestvériség” eszméje volt a vezérlő erő. De hát a szocializmusnak nevezett korszakban ez is sok volt a pártállami vezetőknek, az ideológia mestereinek.

És jöttek a megbélyegzések, a kiszorítások, a címkézések, s bizony a fasisztázások is. Abban az országban, ahol Csoórin kívül Illyés, Németh László, de még József Attila is ki volt téve az ilyen, övön aluli ütéseknek. És ma is dúlnak az ütközetek, és persze az is a teljes igazság része, hogy az ütések mindegyik oldalról zuhognak.

Pedig Csoóri Sándor életműve éppen nem erre sarkallja az embert. Ellenkezőleg: arra a felelősségteljes magatartásra és erkölcsre, amelyre legjobb elődei és kortársai is példát mutattak és mutatnak. S ő mindig méltósággal szól, legyen szó Trianonról vagy éppen 1956-ról. Vagy éppen a rendszerváltozásnak nevezett folyamatról - és ebben azért is érvényes a szava, hiszen elévülhetetlenek az érdemei 1989-1990 szellemi előkészítésében.

Egy személyes emléket hadd idézzek meg - éppen a méltósággal kapcsolatban. Valamikor a nyolcvanas években történt, hogy az írószövetségben a Csengey Dénes vezette József Attila Körben volt jelen Csoóri, és vele szemben a pártot képviselő - egyébként irodalomtörténész -Agárdi Péter. Ami megmaradt: az a nyugodt és erkölcsi alapokon nyugvó védekezés, amely a kiátkozásra ítélt költőt jellemezte.

De van egy másik példám is: 1984- ben Székesfehérváron Tiszatáj-estet rendeztünk, és Vörös László, Olasz Sándor meg Annus József mellett Csoóri Sándor is megjelent a zsúfolásig tele teremben az Építők Művelődési Házában, annak ellenére, hogy pártutasításra a megyei lap nem tehette közzé az eseményt. Mind a négyen mondták a magukét, de biztosan tudom, hogy nem a később elszabadult indulatok jegyében.

Csoóri korai verseinek külsődleges jegyei, formai vonásai később kissé háttérbe szorulnak, és egyre inkább az emberi-művészi tartás, a morális felelősség mutatja, hogy az életmű nem parcellázható föl, hogy a korábban adekvátabb tartalmak majd elvontabban jelentkeznek, ám nem veszítik érvényüket.

Az is világos, hogy Csoóri rendkívül tudatosan fölépített pályán fut, és nagyszabású kísérletei is részei a vállalt öntudatnak. Mi sem bizonyítja jobban ezt a tudatosságot, mint hogy maga a költő vall később erős kritikával korai korszakáról. Persze miként láthattuk, minden ifjúkori műve nem érdemel szigorú bírálatot. Az ötvenes és a hatvanas évek változásainak nagy társadalmi mozzanatait tehát igen intenzíven élte át. Mindvégig foglalkoztatja a politika, ám verseinek világa áttételesebb, mint az esszék vagy egyéb prózai művek valósága.

Vitákat, támadásokat főleg ez utóbbi művek váltottak és váltanak ki, ezekkel viszi leginkább a vásárra a bőrét. Ezekkel osztja meg a közvéleményt és persze az írótársadalmat. Milyen jellemző, hogy amikor végre megvalósul Illyés hajdani álma, és megszületik a Hitel folyóirat, az első időkben még Esterházy Péter is az új lap munkatársai közé tartozott! Aztán az 1990-es Nappali hold után ez már elképzelhetetlen.

Az okok persze nem a költő személyiségében keresendők: azok jóval tágabb érvényűek, és jelzik, hogy új világunkban milyen újabb indulatok és dühök feszültek és feszülnek egymás ellen. Ez a műfaj legjobb hagyományait követő napló ékes bizonyítéka a szerző szellemi hovatartozásának, minőségigényének, a Németh László-i minőségeszmény megvalósításának, ám néhány kiragadott mondata botrányt okoz. Botrányt és szakítást. Persze úgy is fölfoghatjuk, hogy aminek el kell válnia a másiktól, az váljon is el...

Kiteljesedő öregkori lírája hű tükre ennek a nagyon bonyolult viszonyrendszernek. A veszteségekkel persze már korábban is szembe tudott nézni. A magánemberiekkel éppúgy, mint a közösségiekkel. Már a Párbeszéd, sötétben idején is így volt ez. A címadó versben teszi föl a nyitó kérdést: „Mit vesztettél el?” És következik a fölsorolás, a veszteségek sora. A tömörítés és a drámai feszültség szép példája a mű, társa a korábbi, részösszegzést megfogalmazó költeményeknek. Apró képekből áll össze a leltár, pontos önismerettel, költői hitelességgel. Szerkezetileg egyetlen hosszú mondat a válasz, és a legvégén ott a bizonytalanság kifejeződése: „nem tudom, nem tudhatom.” Ettől függetlenül sok mindenről árulkodik a vers. A költő a veszteségek közé sorolja „kiáradásait, sebeit, sodró nyomorúságát, világban a világokat" A szöveg egyik legfontosabb eleme a folyó, amely összetartja a szerkezetet, köréje épül föl a mondat. A folyó a cselekvésre is behelyettesíthető folyamatosságot jelenti, és ezt törik meg időnként a lét nagy veszteségeire történő utalások.

Másutt, a Jelenések könyvében a megszüntethető veszteségről ír. „És hiányoztunk magunknak évekig. A baglyok / ülőszékében lágy férfiak ültek, ágyékuk kiszáradt / moha.” S bár nyomasztó ez a versvilág, érzékelhetjük benne a nyitottságot, a reményt. A művet létrehozó korszakban illúziók semmisültek meg (miként jóval később, mostanában is!), hitek rendültek meg, emberi és közösségi tragédiák következtek be, a hajdani álmok távolinak tűntek és megvalósít - hataüannak, stb. És eljött a nosztalgia ideje is, mely gyakran hamissággal teli, hiszen a múltat megszépítő jellege torzított tudatot szülhet.

Csoóri versei sem akkor, sem később nem nosztalgikusak, inkább itt-ott kemények, szavai pattognak, és folytonosan felelősségre, erkölcsi vizsgálatra intenek. Akkor sem nosztalgikus a hangja, ha letűnt korok népi kultúráját siratja. Olyan értékek őrzésére szólít föl, amelyek érzelmilegértelmileg nem vághatok ki a nép szellemi vérkeringéséből. Esszéiben sem romantikus ábránddal hívja vissza a letűnt paraszti világot, hanem annak korszerűen továbbvihető elemeit szorgalmazza.

A Törtet a jövő című vers pontosan leírja a belső lélekállapotot és a világ ellentmondásos változásait. „Törtet a jövő árkokon-bokrokon át, / nagy halak / hibátlan csontváza között. / Még a városokat is megremegteti.” És a menedék a vers tanúsága szerint a gyermek Jézus, aki „most tanul járni a vizek fölött”. A halászok pedig észre sem veszik, „hogy valami elkezdődött”.

Jó lenne, ha az olvasó észrevenné a költőt, ha tudatosulna benne, hogy az „adott világ varázsainak mérnöke” arra törekszik, hogy a mindenkori harmóniát megteremtse. Hiszen valami elkezdődött, és folytatódik az idők végezetéig.

A szerző JózsefAttila-díjas irodalomtörténész. Az írás eredeti, hosszabb változata megjelent a PoLíSzfolyóirat 2012. szeptemberi számában, illetve a szerző Irodalom az új évezredben című kötetében (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2014).