Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-04-19 / 16. szám
KULTÚRKÖRÖK 2015. április 19. !► 5 Evangélikus Élet Az igazság odaát van? Túlvilági elképzeléseinkről ► Az a kérdés, hogy mi lesz velünk a halálunk után, az emberiséget már a kezdetektől fogva foglalkoztatja. Nehéz az elválás, ha szeretteinket veszítjük el, abba pedig csak a legrosszabb pillanatainkban merünk belegondolni, mi lesz, ha mi nem leszünk többé. Különböző elméletek, hitek és meggyőződések születtek már e téren. Van-e élet a halál után? Van-e mennyország és pokol? Hogyan támadt fel Krisztus, és vajon mi hogyan fogunk egyszer feltámadni? Mi az, amit a Biblia mond erről, és mi az, amit mi gondolunk? Ismert embereket, teológusokat kértünk fel, mondják el személyes véleményüket túlvilági elképzeléseikről. Pár személyes gondolattal kezdem az összeállítást. Hároméves voltam, amikor meghalt a dédmamám. Addig tulajdonképpen nem találkoztam a halál fogalmával. Amikor utoljára meglátogattuk a dédit, narancsot vittünk neki, de ő visszaadta, mondván, neki erre már nincsen szüksége. Amikor elment közülünk, sokat faggattam anyukámat: vajon nem kellett volna-e a didinek mégiscsak az a narancs, hogy itt maradhasson még velünk? Aztán sokáig nem veszítettem el senkit. A halál olyan távolinak tűnt, hiszen kamasz voltam, fiatal voltam. De tizennégy és tizennyolc éves korom között jött négy igen durva év, hat szerettemtől kellett búcsúznom, köztük édesanyámtól, szeretett nagyszüleimtől. Akkor fordultam a hit felé, mert ez adott reményt és bizalmat arra, hogy a sírnál nem végleg kell azoktól az igen szeretett emberektől elválni, elbúcsúzni. Teológiai diplomamunkáimat is a szenvedés, valamint a feltámadás és az örök élet kérdéskörének vizsgálatáról írtam. Akkor meggyőződéssé fejlődött bennem az az elképzelés, amelyet a Biblia utolsó oldalain olvashatunk: Jézus Krisztus után egyszer majd mi is feltámadunk az ő második eljövetelekor, és reménység szerint a hitben jártakkal - köztük egykor elveszített szeretteinkkel - együtt dicsérhetjük majd az Istent irgalmáért, kegyelméért, irántunk tanúsított jóságáért. Hogy nem örökké tart a halál, hogy nem örökké tart a pusztulás. Az általam megkérdezettek pedig a következőképpen gondolkodtak válaszaikban a túlvilágról. Dr. Béres Tamás, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológiai Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára: Túlvilági elképzelések? Valószínűleg az egyik legbiztonságosabb műfaj. Nagyot tévedni nem tudsz, ha blöffölsz is, lebukni lehetetlen. Rengeteg minta áll már rendelkezésre: ezekből választani, összegyúrni, kiszínezni, hozzátenni, szelektálni... jó érzék és arcbőr kérdése. A bevállalósabbak inkább gyúrnak, a bátortalanabbak inkább bolti árut használnak fel. Legalábbis addig, amíg eladni akarják. És - valljuk be - nagy a kísértés. Az emberek mindig vevők túlvilági tapasztalatokra. Hogy ez fából vaskarika? Contradictio in adiecto? Hogy aki azt mondja, odaátról jött vissza, legfeljebb az ideát határát karcolhatta? Nem baj. Van erre kereslet. Empirikus tapasztalatokat hallani a másvilágról - amelynek már a neve is arról árulkodik, hogy ott nem érvényesek az e világi empirikus tapasztalatok -: ez mindig is csiklandozta az emberek fantáziáját. A legokosabb emberek nem is fogadják el ezeket a beszámolókat. Racionalisták. Elmosolyodnak, amikor a bulvárhírekben elolvassák a legutóbbi túlvilágjáró turista töredelmes vallomását arról, hogy csak kitalálták az egészet. Képzeletben lelkesen ráznak kezet Empedoklésszal, a nagy gondolkodók egyik legnagyobbjával, aki már régen megmondta, hogy a halállal találkozni nem fogsz. Amíg élsz, azért, ha meg már meghaltál, azért. Nincs mitől félni, nincs minek örülni. De amikor Jézus a szemedbe néz, és a szokatlan jelenségre fel sem tett kérdésedre csak annyi mond: „A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknakfészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” - akkor érted meg, milyen lehet úgy evezni a folyón, hogy az egyik lapátod a frissítő vízbe, a másik Isten végtelen idejébe kapaszkodik. Mit jelent virrasztva élni: a szíved még itt dobban, de gondolataid már nála vannak, hogy tetteidnek megint itt legyen értelme, miközben szemed meg megint őt keresse, túl az ittenin. A feltámadás egyetlen, fizikai kiterjedés nélküli pontban találkozik a világgal. Inkább ne erőltessük az empíriát meg a racionalizmust. Dr. Csókay András idegsebész, agykutató: Nagyon fontos kérdés. Ezt különösen azóta érzem, mióta tízéves kisfiam tragikusan elhunyt. Egy ígéret elhangzik Jézustól arra vonatkozólag, hogy kik jutnak be a mennyek országába, függetlenül attól, hogyan éltek. Ezek pedig a gyermekek: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek. . ’.’ - olvashatjuk az evangéliumban. Ez kis megnyugvást hozott a lelkemnek a mai napig is tartó nagy fájdalomban. Tehát gyermekeink, akiket elvesztettünk, ott vannak biztosan. Milyen csodálatos lesz a találkozás, ha szeretetben tudunk mi is utánuk menni! Az is vigasztaló számomra, hogy a földi testünkhöz valamiféle hasonló formában láthatjuk majd viszont egymást. Csodás dolog, hogy a Jóisten így tervezte meg a feltámadást. Ahogy Jézus a feltámadása után belép az utolsó vacsora termébe, és leül, majd az apostolokkal együtt eszik, sőt Tamás a sebeit is megérinti. Vagy az emmauszi tanítványok mellé szegődik, és velük baktat... és sorolhatnánk a példákat. Igaz, ez már a dicsőséges test, amely nem foglya térnek és időnek. Egyszerre tud jelen lenni millió és millió oltáriszentségben szerte a világon. De mégis valamilyen szinten test. Érinthető, ölelhető, és ez nagyszerű. A mi feltámadt testünk is ilyen lesz. Hány évesen támadunk vajon fel? Régóta él az a nézet, hogy jézusi korban, azaz harminchárom évesen. Talán a Szűzanya jelenései (Lourdes, Fatima, Medugorje) adhatnak erre választ. „Fiatal, gyönyörű hölgyként” említik a látnok gyermekek. Nyilvánvaló, hogy a legszebb megélt formánkban fogunk feltámadni. Csak azon kell fáradoznunk, hogy az üdvösségünk ne forogjon veszélyben. Ennek a minél bűntelenebb élet, a bűnbánat, az imádság, az irgalmasság lelki, testi cselekedetei, az önzetlen szeretet a záloga. Az evangélium a mennyországot hol gyönyörű virágoskerthez, hol lakomához hasonlítja. Egyben biztosak lehetünk: szeretteink, akik oda kerültek, biztos nem vágyódnak vissza a földre. Még a legboldogabb állapotban sem olyan nagy az örömünk és boldogságunk, mint Isten közelében lenni. Erre is érdemes gondolnunk, amikor elköltözött szeretteinket siratjuk. Húsvétkor, a kereszt fényében a legnagyobb misztérium, a feltámadás öröme hatja át imáinkat. Tartson ki ez egész évben bennünk! Döbrentey Ildikó író, meseíró, előadóművész: Töprengünk, imádkozunk, kutakodunk - mindent odaadnánk, csak megtudjunk valami kézzelfoghatót, valami konkrétumot, amely az után történik majd velünk. Meghallgatunk, elolvasunk bizonyságtételeket a halál utáni életről. Ihletett embertestvérek beszélnek, akik a klinikai halálból tértek vissza. Elmondják, hogy látták magukat holtukban, elmondják a folyosót vagy utat, amely a fény felé vezet, s elmondják, hogy onnan Valaki visszaküldte őket, mert még feladatot kell teljesíteniük. Érezzük, hogy igaz, amit mondanak, de nekünk ez nem elég. Nem olyan régen, csak kétezer éve volt; hogy maga Isten járt itt a földön. Tanított, gyógyított, halottakat támasztott fel. De nekünk már az sem volt elég. Ilyen keményfejűek vagyunk mi, emberek. Nem mondhatom, hogy különb vagyok. Két gyermeket kellett elveszítenem, hogy képes legyek megnyílni az Egyetlen Igazság előtt. Második fiunk temetése után két évig vitatkoztam, panaszkodtam, pörlekedtem Istennel - jártam a földi poklot, ahogy férjem mondja. Akkor végre eljutott szívemig és értelmemig az a szeretetteli, csöndes hang, amely, bár nem figyeltem rá, mégis mindvégig szólt bennem, valahogy így: „Nyugodj meg! Nincs olyan nagy baj, mint gondolod! Gyermekeid jó helyen vannak. Otthon vannak. Egyszer te is oda érkezel, és nagy lesz az örömötök.” Akkor végre meghallottam, felfogtam azt a sokat olvasott, hallott igét is, amely addig úgy zúgott el fülem mellett, mint a szél: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen’.’ (Jn 3,16) Akkor megsejtettem, hogy földi életünk és az örök élet egy összefüggő egészet alkot, amelyben nem a részletek, nem a kézzelfogható konkrétumok a lényegesek, hanem Isten mindent átölelő szeretete. Csak az a fontos, hogy végtelenül bízhatunk őbenne. Örömök sokaságát készíti elő nekünk. Egyszer talán így nevezzük majd az örök életet: öröm élet. Ribár János nyugalmazott evangélikus lelkész, esperes: Személyes vélemény a túlvilági elképzelésről? Nem kell ehhez kezembe venni a szakkönyveimnek egyikét sem, pedig sok van az örök élettel és a „túlvilággal” kapcsolatosan. Elsősorban olyan könyveim vannak, amelyek a halál utáni élet teljes bizonyosságából indulnak ki. Ezek egy jelentős része a Szentírást forrásának tekinti, egy másik jelentős része a reanimációs kutatásokra épít, s nem kevesen vannak azok a szerzők sem, akik a kettőt kombinálják. A pozitív tartalmú elképzelések sokrétűsége arra a személyes véleményre indított, hogy maradjak meg alázatosan Isten szava mellett. Legyen nekem elég - mint a betegeskedő Pálnak a kegyelem - az a jézusi kijelentés, hogy„éw élek, és ti is élni fogtok” (Jn 14,19). ízlelgettem a képeket, amelyeket Jézus mondott az Isten országáról, vagy a Jelenések könyvének költői képeit, mindezek „csak” utalnak egy olyan csodálatos világra, amely majd messze felülmúlja földhözragadt fantáziánk minden termékét. Óvakodom a saját elképzeléseimtől, mert ennek a háromdimenziós világnak (és plusz még egy: az idő) foglya vagyok, és kifejezni magamat csak ennek a keretében vagyok képes, pedig az a másik világ, a túlvilág - bár helyesebb a kifejezés, ha Isten országát mondok - minden fantáziát felülmúló, csodálatos világ lesz. A teljesség, békesség, tisztaság, szeretet, öröm, egészség, boldogság, szépség, harmónia, tökéletesség világa, de még ennél is sokkal szebb lesz majd. Tökéletes lesz, mint Isten tökéletes. Csak a kegyelem Istene őrizzen meg a Krisztus kegyelmébe vetett élő hit állapotában, és a többit majd meglátjuk. Ott minden világos lesz és egyértelmű! Hiszek benne, és abban is, íiogy amit itt, ebben a világban nem" értek, ami nem világos, az ott tökéletesen fel fog ragyogni. Biztos vagyok benne, hogy ez a mostani tér és idő teljesen más lesz. Egészen más, mint amiről most ábrándoznék, ezért nem is teszem, csak alázattal várakozom, hogy majd beléphetek oda a Krisztusba vetett hit által. Ámen. ■ Horváth-Bolla Zsuzsanna Forrrás: Evangélikus.hu Fontos figyelmeztetés Annak idején kis délnyugat-dunántúli városkában éltünk. Nem messze az Alpok lábától. Amikor kinéztünk az ablakon, a sarkon túl néha már-már láttuk a hófödte hegyek csúcsait. A böjti szelek abban az esztendőben is - mint mindig - elhozták a tavaszt. Kányási Miska bácsi a város jellegzetes figurája volt. Ortopéd cipőt viselt. Elbicegett naponta az ablakunk előtt; amikor az utca végére ért, visszafordult, a magasabbik cipőjére állt, és jellegzetes süvöltő hangján bekiabált a házak közé: „Készülj a halálra!” Bizony meglehetősen ijesztőnek tűnt fel a felszólítás. A fiatalabbak legyintettek rá, az öregek rémülten csukták be szellőztetésre tárt ablakukat. Magam is megdöbbentem. Hirtelen nem tudtam hová tenni a felszólítást. Szeretett osztályfőnökünk azt mondta egyszer: „Tudják, minél ifjabb az ember, annál könnyebben válik meg az élettől. Minél idősebb, akár legyen öreg, annál inkább ragaszkodik az élethez.” A városban mindenki suszterként kezelte Miska bácsit, pedig valójában cipész volt. Csodálatos munkáit hosszú percekig néztem, amikor megálltam kirakata előtt. Különösen azt a miniatűr modellt, amelyet a méretarány érzékeltetése kedvéért egy gyufásskatulya mellé helyezett. Miska bácsi bent a boltban, amikor nem a kuncsaftokkal foglalkozott, háromlábú székén ülve javította vagy készítette a lábbeliket. Sokszor álldigáltam kirakata előtt a mestert nézegetve. Tömött bajusza alatt, fogai között szorongatta a fából készült szögeit. Néha hat-nyolc is a szájában volt egyszerre. Ilyenkor zárt ajkakkal is meg tudott szólalni: „Nü, mi köll, kőik?” Én különösen a feltámadást vártam. Hiszen Krisztus visszajött a túlvilágról, tehát van örök élet. A halhatatlan lélek test nélkül is tovább élhetne. Valószínű, tovább is él. Az anyag, az ember teste (akármelyik élőlény porhüvelye) elmállik idővel. Azon a délutánon is ezek a gondolatok jártak a fejemben a patakparton, ahol figyeltem a víz sodrását, a pici halak kergetőzését és a tovaúszó leveleket. „Készülj a halálra!” - csengett vissza a reggel hallott mondat a fülemben. Úgy éreztem, ilyenkor családunkat külön büntetés sújtja. Nem volt olyan esztendő, hogy ne temetnénk. Volt olyan év, amikor kétszer találkozott a család toron. Ilyenkor számomra szinte ismeretlen emberek jöttek össze.- Lali az unokaöcséd - mutatott nagypapa egy gömbölyű, korombéli fiúra. - Játsszatok együtt. Nekem ehhez semmi kedvem nem volt. Eloldalogtam, és a virágokat néztem. A bimbózókat meg a hervadozókat. Végiggondoltam a sarjadástól az elhervadásig. Ennek a virágnak egy nyár az életideje. Amikor elszárad, a talajba kerül. így van ez a madarakkal meg az egyéb élőlényekkel is. Csak az ember... Az ember más. Az esőcsatorna mellet guggoltam, egy ággal piszkáltam a víz felszínét. Közben készültem a halálra, Miska bácsi intelme szerint. A halált Berta tanti cigány jóskártyájából ismertem meg. Egy csontváz lepedőbe öltözve, vállára vetve keresztben fenyegetően odarajzolt kasza. Féltem ettől a kártyalaptól. Meg a haláltól is. Elég volt belőle. Ilyenkor titokban fohászkodtam: „Édes Jóistenke, segíts meg, kérlek!” A pocsolyában megkavartam visszatükröződő képmásomat. Felnéztem az alkonyi égre, a felhők közé. Lehet, hogy Jézus éppen most jön vissza. Én lehetek az egyik első, akivel találkozik. ■ Szabó Gyöo^"' >
