Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-11 / 2. szám
12 «I 2015. január ii. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet REFORMÁCIÓ ÉS OKTATÁS „Az igazi szeretet türelmes és toleráns” Beszélgetés a tanítványságról a Keveházi család három tagjával ► Tanítványok vagyunk mottóval hirdette meg egyházunk 2015-re a reformáció és oktatás tematikus évet. A tanítványsággal kapcsolatban kérdeztem ezért egy család három generációját. Arra vártam választ tőlük, ők kinek a tanítványai, milyen eredménnyel és mit próbálnak meg továbbadni. Beszélgetőtársaim D. Keveházi László nyugalmazott evangélikus esperes, Keveházi Márta óvodapedagógus és Keveházi D. Sámuel, az Evangélikus Hittudományi Egyetem hitoktató szakos hallgatója. PALACKPOSTA Istennek terve van velünk Számtalan esetben tesszük fel magunknak a kérdést, melyik a helyes út az életünkben. Honnan tudhatjuk, hogy jó felé haladunk-e? Vajon a terveink egyeznek megváltó mennyei Atyánkéval? Egyáltalán, neki milyen terve van velünk? Most, a félév végéhez közeledve a továbbtanulás előtt álló fiatalok azok, akiket még inkább elgondolkodtatnak a fent sorolt kérdések. Hol az én helyem? Melyik egyetemet válasszam? Ki fog nekem segíteni? Jó, hogy ebben az iskolában tanulok? Sokszor találkozunk azzal a gondolattal, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, sőt számunkra olykor talán érthetetlenek is. Ez nagy probléma azoknak, akik rögtön válaszokat akarnak kapni. Valamiért hajlamosak vagyunk arra, hogy tanácstalanságunkban elvárjuk másoktól, hogy helyettünk döntsenek. Pedig vannak terveink, céljaink - de bizonytalanság kíséri ezeket. Az 55. zsoltár 23. verse így szól hozzánk: „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád! Nem engedi sohasem, hogy ingadozzon az igaz” Ez nem azt jelenti, hogy neked semmit sem kell tenned, semmin sem kell töprengened, és Isten majd dönt helyetted, hiszen mindannyian szabad akarattal rendelkezünk. Ám ami mégis a legfontosabb számunka a nehéz helyzetekben, az a gondviselő szeretet. Az a törődés, amelyet szívünkben érzünk, biztonságot ad. Isten nem ül le helyettünk tanulni, nem tölti ki a felvételi jelentkezési lapot, nem iratkozik be helyettünk az egyetemre, ott nem vizsgázik helyettünk, sőt nem megy el dolgozni sem, de velünk van, és kíséri minden lépésünket. Segít, ha bajban vagyunk, felüdít, ha szomorkodunk. Minden esetben visszasegít minket a helyes útra, amelyen járnunk kell, hogy elérjük azt, ami a földi életünk célja, küldetése, és ami az örök élet felé mutat. Elengedhetetlen a hitünk, ahogy Máté evangéliuma is emlékeztet rá: „És mindazt, amit imádságban hittel kértek, megkapjátok” (21,22) Hittel imádkozni elengedhetetlen dolog. Ezzel együtt jár, hogy elfogadom, Istennek terve van velem, ahogy minden embertársammal, elfogadom, hogy ő az, aki mindig a legjobbat akarja nekem, és én vagyok az akadálya, ha nem úgy sikerülnek a dolgok. Nem hibáztatok rögtön másokat, nem keresek mindig bűnbakot, nem kérem számon, hogy miért így és miért velem történik ez. Mennyei Atyánk az, aki a reménytelennek tűnő helyzetekben is bátorít minket, mindig, amikor bizonytalanok vagyunk. Nekünk pedig meg kell hallanunk a hívó szót. Szívünket felé tárni és engedni, hogy Szentlelke által segítsen a reménytelennek tűnő helyzetekben is kihozni magunkból a legjobbat. ■ Halász Alexandra Névjegy: Halász Alexandra A békéscsabai Szeberényi Gusztáv Adolf Evangélikus Gimnázium, Művészeti Szakközépiskola, Általános iskola, Óvoda, Alapfokú Művészeti Iskola és Kollégium lelkésze vagyok második éve. Számomra fontos, hogy fiatalok körében végezhetem szolgálatomat. Mindig feltöltődést nyújt egy-egy jól sikerült tanóra, közös programon való részvétel. Örömöt jelent, hogy a diákok az iskolában is átérezhetik az Isten közösségéhez való tartozás boldogságát, megtapasztalva mindent átható szeretetét. Az oldalt szerkesztette: Vitális Judit Az új esztendő első napján a Facebook segítségével veszem fel a kapcsolatot a családdal. A nyolcvanhetedik életévében járó Laci bácsit éppúgy a közösségi oldalon keresem meg, mint lányát és unokáját. Jól időzítek: Márta és Sámuel másnap pont a (nagy)szülőkhöz készül látogatóba, lesz alkalmuk élőszóban is egyeztetni egymással, vállalják-e a közös interjút. Ugyan az unoka végül otthon marad, de így is megszületik a döntés: a hétvégén hívhatom őket a kérdéseimmel.- Nagyon bírom a papámban, hogy most is ilyen fogékony az újdonságokra, és ilyen ügyesen kezeli a laptopot - mondja Márta, amikor őt hívom. - Engem a fiaim tanítanak ezekre a praktikus dolgokra, például az okostelefon használatára. Az én generációm talán elsősorban ezt a nyitottságot és rugalmasságot sajátíthatja, sajátíthatná el a fiataloktól. Az idősebbektől pedig tartást tanulhatunk, mert nekik, bennük még van...- Ma már szinte nem is kell könyvtárba menni egy-egy információért. A legtöbbször én is csak leülök az internet elé... - vallja be Laci bácsi, aki korábban harminc évig kutatta a levéltárakban és más gyűjteményekben Sztárai Mihály magyar reformátor életét. - Egészen más korban, teljesen más feltételek között éltünk, és másképpen is gondolkoztunk. A neveltetésem is egészen más volt, és az iskolában is más szabályok uralkodtak. Ma már talán szigorúnak nevezett légkörben nőttem fel, amit egyébként egyáltalán nem bánok. Ki volt rájuk a legnagyobb hatással, kitől tanulták a legtöbbet? - teszem fel a kérdést nekik is, majd később Sámuelnek.- Sok kedves tanárom volt, például a teológián az egyháztörténet-professzorok, és nagyapámtól, a mezőberényi Bárdi Ernő lelkésztől is sok hasznos dolgot tanultam, de a legnagyobb hatással Sztehlo Gábor volt rám - jelenti ki egyértelműen Laci bácsi. - Papgyerek voltam, édesapám is lelkész volt, de én abszolút nem gondoltam arra, hogy folytatom ezt a hivatást. Katonatiszt akartam lenni. A nagyváradi hadapródiskolából kerültem 1945 májusától októberéig amerikai hadifogságba. Onnan hazajőve fogadott be engem, egy „háborús bűnös” fiát Gábor bácsi a Gaudiopolisba. Ő soha nem azzal foglalkozott, hogy valaki zsidó-e vagy keresztény, nyilas-e vagy kommunista. Azt vallotta: ha bajban van, segíteni kell rajta. Előítélet-mentes, jó pásztori indulat volt benne. Ez hatott rám a legerősebben a későbbiekben. Márta sem egy klasszikus pedagógust nevez meg:- A kántorképző intézet akkori vezetője, Kis János bácsi volt ez az ember az életemben. Tízéves koromtól jártam Fótra, sok nyarat töltöttem vele. Nem mint tanár, inkább mint lelki vezető volt fontos nekem. Ha az iskolai tanáraimra gondolok vissza, a rajztanárom jut eszembe. Ugyan rajzból pocsék voltam, rá mégis rendkívül jól emlékszem. Halk szavú és intelligens volt - akárcsak a papám -, soha föl nem emelte a hangját. Nagyon tiszteltük őt; olyan nem volt, hogy bárki is kicsúfolta volna. Általában is igaz volt, hogy nem azokat a tanárainkat szerettük, akik jól tanítottak, hanem akik az életükkel is példát mutattak.- Nyilván voltak olyan tanáraim, akik ideig-óráig, egy-egy tanév során valamiért hatással voltak rám, kamaszkorom legmeghatározóbb személyei mégsem közülük kerültek ki - válaszolja ugyanerre a kérdésre Sámuel. - Gyermekkoromban Orosházán éltünk; az akkor ott szolgáló lelkészek, Ribár János esperes és Lázárné Skorka Katalin voltak ezek az emberek. János bácsi mindig nagyon odafigyelt ránk. Évekig tanított hittanra, de tanórán kívül is bármikor, bármilyen kérdéssel fordulhattunk hozzá. Mivel a szüleim elváltak, és apa nélkül nőttem fel, nekem különösen fontos volt, hogy van egy olyan férfiember, akiről tudtam, hogy számíthatok rá. Kati pedig olyan volt, mintha a második anyánk lenne. Az ő ajtaja is mindig nyitva állt előttünk, fiatalok előtt is, és sokan mentünk is hozzá lelki beszélgetésekre. Emlékszem, amikor tizenhat éves koromban elmentünk vele egy biciklistáborba, akkor öten vagy hatan jöttünk haza megtérve... Abban a bizonyos táborban, fiatalkori ballépéseim közepette jöttem rá arra, hogy bár Istennek nem tetszik, ahogyan élek, és amit teszek, ő bűnös voltom ellenére mégis elfogad és szeret. Később, amikor a harmadéves teológushallgatók hagyományos passiójátékában rám osztották Jézus szerepét, még mélyebben megérintett az, hogy mennyi szenvedést vállalt értünk, hogy megmentsen bennünket. Mert az igazi szeretet ilyen: türelmes és toleráns - és mindenkinek szüksége van rá. Sámuel utóbbi szavai összecsengenek azzal, amit előzőleg nagyapja és édesanyja is felelt arra a kérdésre, hogy Jézus miért és miben a mesterük.- A már említett előfeltétel nélküli szeretet az, amiben követni igyekszem őt - fogalmaz Laci bácsi. - Ez a szeretet nem azt vizslatja, hogy kicsoda a másik ember, hanem azt nézi, hogy milyen helyzetben van, és hogyan tudna segíteni rajta.- Jézusnál tökéletesebb példakép nincs, hiszen ő tökéletes, őbenne semmi hibát nem lehet találni. Elsősorban a végtelen türelme és szeretete az, amit „irigylek” tőle - mondja Márta, majd már a következő kérdésre válaszolva így folytatja a gondolatot. - E két dologban nagyon rossz tanítvány vagyok. Úgy érzem, hogy ezekből iszonyatosan kevés van bennem, és ez mindig, mindennap bánt. Laci bácsit és Sámuelt is önvizsgálatra kérem: ők milyen tanítványai a Mesternek?- Semmiképpen nem merem azt mondani, hogy kiváló - mondja nevetve Laci bácsi -, sőt még jó sem. Mikeás könyvében olvashatjuk: „...ha elestem is, fölkelek...” (Mik 7,8) A tanítványi életem elesésekből és felkelésekből állhatott. Tagadhatatlanul voltak eleséseim, de voltak felkeléseim is, és abban reménykedem, hogy majdan ama végső felkelésben is részesülhetek.- A tanítványságról egy amerikai élményem jut eszembe - mondja Sámuel. - Egyszer egy kolostorban töltöttem egy hetet. Az ott élő szerzetesekhez hasonlóan arra az időre én is némasági fogadalmat tettem. Sokat sétáltam a környéken, és közben elmélkedtem. Az ötödik nap némasága után találtam egy hatalmas feszületet a kolostor épületének túloldalán, a fal tövében, ahol addig még nem jártam. A kereszten ott függött Jézus, a kereszt alatt pedig a következő felirat állt: „És te mit tettél énértem?” Ez a mondat nagyon mélyen megütött. Tényleg, én mit teszek Jézusért? - kérdeztem magamtól. Azóta is ez mozgat: hogy mi az, amit én tanítványként meg tudok tenni azért, hogy embertársaimnak jobb legyen... És milyenek diákok (voltak) a hagyományos iskolapadban ülve? - kíváncsiskodom tovább.- Engem a stréberek közé soroltak - feleli Laci bácsi. - Feleségem, Czégényi Klára is sokszor elmondja, hogy bizony ő is annak tartott engem. Mert amikor ők ebéd után sétálni mentek a Lővérekbe - akkor még Sopronban volt a teológiai akadémia -, én beültem a könyvtárba... Az öt év alatt egyetlen jót kaptam, a többi jegyem mind jeles vagy kitűnő volt.- Én mindig középszerűnek éreztem magam az iskolában - eleveníti fel Márta. - A gimnáziumban nagyon szorgalmas voltam, mert úgy éreztem, nem vagyok elég okos, és muszáj tanulnom. Igen, leginkább szorgalmas voltam.- Én ellenben kicsit lusta vagyok - vallja be töredelmesen Sámuel, de gyorsan hozzáteszi: erre azért nem vagyok olyan büszke. A gyerekekkel, fiatalokkal való foglalatosság mindhármuk életének szerves része.- Nagyon szerettem tanítani - mondja erről határozottan Laci bácsi. - Pilisen olyan gyülekezetben szolgáltunk feleségemmel, ahol a legszigorúbb időkben is folyt hitoktatás az állami iskolában. Egyfajta ifjúsági ébredéssel ajándékozott meg bennünket az Úristen. Megmozdultak a fiatalok; harmincán, negyvenen, ötvenen jöttek bibliaórára. Emlékszem, azt mondták, nekik nem elég heti egy alkalom, tartsunk kettőt... Később, már nyugdíjas lelkipásztorként kértek meg arra, hogy Kőszegen a frissen egyházi fenntartásba visszavett szakközépiskola lelkésze legyek. Finoman szólva is hideg, majdhogynem elutasító légkörben kellett megszólítanom a gyerekeket. Nagy eredmény volt, amikor egy-egy kollégiumi bibliaóra után a fiatalok hazakísértek, csak hogy addig is beszélgethessenek velem.- Nincs emlékem arról, hogy valaha is más szerettem volna lenni, mint óvodapedagógus - tekint vissza Márta. - A kicsikben nagyon sok szeretet és ragaszkodás van, és ők ezt még ki is mutatják. A kamaszokkal - mert kántorként velük is találkozom - már sokkal nehezebb. Jelenleg a pilisi gyermekotthon óvodájában dolgozom, ami speciális helyzet. Olyan gyerekekkel foglalkozunk, akik nem tudják, mi a család. A szüleiket nem pótolhatjuk. Csak azt tudjuk nyújtani nekik, hogy legyen még egy ember, akihez ragaszkodhatnak, akit szerethetnek, akire felnézhetnek. Tulajdonképpen szeretetet kell nekik adni minden mennyiségben, nyesegetni a rossz szokásaikat és tanítgatni őket arra, hogy mi lenne a helyes.- Bár még csak most vagyok végzős a teológia hitoktató szakán, már most, ebben a tanévben van tizennégy hittanórám a pilisi gyülekezethez tartozó intézményekben - mondja Sámuel, aki közel tíz éve vesz részt egyházunk gyermek- és ifjúsági munkájában. - A gyerekek nagy része már ismert engem korábbról a gyülekezetből. Addig egy rövidgatyás, pólós srác voltam a szemükben, akivel a táborban együtt birkóztak, és aki esti mesét mondott nekik. Most pedig ott ülök a tanári asztalnál, és azt kérem tőlük, vegyenek elő egy üres papírt... De ugyanígy az is furcsa, amikor azok a gyerekek, akik azelőtt nem ismertek engem, simán úgy köszönnek: „Csókolom, Samu bácsi!” Ez tanulóév nekem is, hogy mikor, hol lehetek a laza ifjúsági munkás, és mikor a kicsit komolyabb tanító bácsi. A visszajelzések azt mutatják, eddig egész jól sikerült egyensúlyba hoznom ezeket a szerepeket. ■ Vitális Judit
