Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-11 / 2. szám
io n 2015. január 11. FÓKUSZ Evangélikus Élet Ezt (is) láttuk a moziban... Mindig váratlan ajándékként éltem át azokat a helyzeteket, amikor bizonyos rálátással szemlélhettem, ahogyan az élet széles folyamként hömpölyög a lábam előtt. Ritka kegyelmi pillanatok voltak ezek. Váratlanul jöttek, fénycsóvaként megvilágítottak bennem egy-egy addig homályban rejtőző pontot, aztán elmúltak csendesen... Míg a nálunk múlt őszén bemutatott, Sráckor (Boyhood) című amerikai filmet néztem, többször is felidéződtek bennem ezek a hétköznapi megvilágosodások. Nem, itt nem volt kegyes csalás: valóban tizenkét éven keresztül követhettük a szereplők sorsát. Miféle képtelen, korszerűtlen lelkesedés visz rá egy rendezőt, hogy ennyi éven át forgasson egy filmet? Úgy álltam fel a vetítés után a fotelből, hogy ezer szálon futott tovább bennem a történet. Bár a végén egy viszonylag békés hegycsúcson hagytuk a főszereplőt, Masont (Ellar Coltrane), aki - amint leérettségizett, és megküzdött számtalan kis és nagy harcot - friss egyetemistaként épp elkezdi felnőtt életét, azon kapom magam, hogy úgy gondolok rá, mint egy távoli, mégis nagyon szeretett unokaöcsre. Vajon hogy sikerül neki...? Mármint az élet. Amiről szól ez az egész izé, ez a film. Amiből hiányzik mindenfajta Nagy Film-ambíció, mintha a rendező, Richard Linklater magasról tenne rá, lesz-e kasszasikere vagy rajongótábora filmjének. Mintha csak úgy, magának forgatta volna. (Azért persze aligha véletlen, hogy tavaly ez a fdm érdemelte ki a berlini nemzet-Sráckor közi filmfesztiválon a legjobb rendezőnek járó díjat. - A szerk.) A többi szereplőt sem lehet könnyen elfelejteni. Az apát (Ethan Hawke most is nagyon jó volt), akinek évek kellenek, hogy valóban felnőjön, de végül is sikerül neki, sőt még az újrakezdés nagy lehetőségét is megkapja az élettől. Az anyát {Patricia Arquette finom és hiteles alakítása), akinek alakján keresztül egy hamisítatlan női karriert látunk megelevenedni, aki kőkemény következetességgel, mégis bátran és humorral képes harcolni és jól szeretni a gyerekeit, a film végére viszont súlyos veszteségekkel szembenézve marad magára. És Samanthát, Mason nővérét, akit nem más alakít, mint a rendező lánya, Lorelei Linklater. Őt bájosan magamutogató kis hisztérikaként ismerjük meg, csúnyácska és fogszabályozós tinédzserként látjuk viszont, majd sugárzó szépségű fiatal nőként veszünk tőle búcsút a film végén. Teljességgel hiányzik a filmből mindenféle narratív hang, csak úgy folydogál, ömlik, apad-dagad, mint egy patak, szélesedő folyó vagy végül a tenger. Nincs szinkron, szabadon élvezhetjük az amerikai dialektus mindent leegyszerűsítő, ám mégsem kellemetlen változatait. Semmi idealizálás, saját szemünkkel láthatjuk a lélekgyilkoló videojátékokat, rajzfilmeket, a sivár kollégiumi szobákat, amelyeknek díszletei között mégis emberré érnek ezek a gyerekek. Mert a néha csetlő-botló, tökéleüen felnőtt világtól megkapják, amire leginkább szükségük van: a szeretetet és az elfogadást. Ha ez megvan, minden megvan. Az élet, mint egy békésen áradó folyam a hajót, elvisz bennünket egészen a tengerig. A remény filmje ez nekem. Ha tehetném, kötelezővé tenném felnőttnek és leendő felnőttnek egyaránt. ■ Balogh Éva Sráckor. Színes, feliratos amerikai filmdráma, 2002-2013.166 perc. Viharos tenger az ég alatt Andrej Zvjagincev Leviatán című filmjéről Jób könyve egyike a Biblia legrejtélyesebb fejezeteinek, amely komolyan próbára teheti az ige befogadóját. Amikor szembesülünk az Isten által „kisemmizett” ember töretlen hitével, az magunkat is lelki önvizsgálatra szólít fel. Ezen túl azon is eltűnődhetünk, hogy Isten kifürkészhetetlen útjai hogyan keresztezik esendő életünk eseményeit. Andrej Zvjagincev új filmje Anders Thomas Jensen Ádám almái című mozija után a legeredetibb és legbátrabb feldolgozása a titoktól terhes ószövetségi történetnek. Az észak-oroszországi tengerparton élő autószerelő, Kolja családja veszélybe kerül, amikor a helyi polgármester önhatalmúlag ki akarja sajátítani birtokát, hogy saját céljaira, építési területként használhassa. Az elkeseredett és tehetetlen családfő volt kadéttársát, Dunitrit hívja segítségül Moszkvából. A barát ügyvédként mindent megtesz azért, hogy elkerülhessék a jogtalan intézkedést, azzal azonban, hogy elcsábítja Kolja feleségét, még több bonyodalmat okoz. Zvjagincev forgatókönyve mégsem a kialakuló szerelmi párharcra épül, más szinten, sokrétűbben próbálja kibontani a hatalomtól megfélemlített kisemberek kiüresedő életvilágát és kálváriáját. A korrupt városvezetéssel kooperáló ortodox oligarcha megjelenése nem csupán a megalomán, evangéliumtól eltávolodó egyházi működést mutatja be; hiszen maga a jó hír is kétségbe vonódik, ha képviselői kettős mércével mérik az isteni igazságot és a jogon alapuló földi igazságosságot. Az emberi gyarlóság és a bűnre való hajlandóság láttatása mögött még ennél is nagyobb távlatok/tárnák tárulnak fel, amikor konkrét idézeteken és szimbolikus vizuális elemeken keresztül jób érthetetlen szenvedése is megidéződik. Pontosabban összemosódik Kolja meggyötört alakjával, melynek árnyéka minden körülötte lévőre rávetül: főleg kisgyermekére, aki néma tanúja lesz a család széthullásának és apja egyre jobban eldurvuló meghurcoltatásának. Elfojtott indulatoktól és elidegenedett érzelmektől sújtott világban járunk, amelyet magunk is jó ismerünk. E világ szereplői az átláthatatlan bürokrácia, a sosem látható, felelős legfelsőbb vezetői réteg, az alattuk szolgáló, saját környezetükben teljhatalommal bíró, szűk látókörű kiskirályok és az őket hizlaló, elszegényedett, felülről láthatatlan lakosság. A kapcsolódó bibliai utalások és transzcendens tartalmak pedig tovább fokozzák a tanácstalanságot, amelyet a Jób-történet olvasása közben is tapasztalhatunk. Úgy hintik el a kételkedés konkolyát, hogy közben a hit mustármagját sem hagyják érintetlenül. A címadó Leviatán legalább olyan rejtélyes szereplője a filmnek, mint amilyen felfejthetetlen a Jób-féle metatörténet. A mitológiai és bibliai elbeszélésekben vízi szörnyként ábrázolt lény kétszer tűnik fel a képkockákon, amint föl-alá merül a zavaros, háborgó tenger habjai közt. „Ki tudod-e fogni horoggal a Leviatánt, le tudod-e szorítani a nyelvét kötéllel? Tudsz-e kötelet húzni az orrába, át tudod-e fúrni kampóval az állát? Fog-e sokat könyörögni neked, vagy beszél-e hozzád szelíden? (...) Nincs olyan vakmerő, akifölverje. Ki merne kiállni ellene? Ki szállhat szembe vele úgy, hogy sértetlenül hagyná?Minden övé az ég alatt’.’ (Jób 40,25-27; 41.2-3; revideált új fordítás) Ha Thomas Hobbes 1651-ben megjelent, azonos című politológiai művére gondolunk, a filmhez hűen párhuzamot vonhatunk a bibliai állat és a hatalmi formákat szimbolizáló, Hobbes-féle Leviatán jelkép között. Az egyházat bekebelező szekularizált világhatalom, illetve a világi hatalmat megszentelő egyház megdöbbentő kritikája nyilvánul meg az utolsó jelenetben: Kolja ledózerolt házának üres telkén templom épült, melynek megnyitó szertartásán a polgármester és a főpap közösen ünnepel. Eközben Kolja mindenét elvesztette - akárcsak Jób, aki azonban vele ellentétben nem kérdőjelezte meg, hanem elfogadta az isteni (?) ítéletet. Bár nem tudta, miért méretett rá megannyi csapás, azt tudta, hogy mindenért az Úr nevét kell áldania. Kolja egyfajta profán Jóbként értetlenül áll saját romba dőlt sorsa előtt. Mikor fellebbezését végképp elutasítja a bíróság, alkoholba menekül. Mielőtt ráadásul még ártatlanul börtönre is ítélik, vodkavásárlás közben találkozik a helyi lelkiatyával, aki üresnek tűnő szólamokkal próbálja megnyugtatni, igazi feleletet nem tud adni. Zvjagincev alkotása sem ad válaszokat a felmerülő, mélybe húzó kérdésekre. Csak hagyja, hogy nézzük, hallgatva a film elején és végén pár percig a végtelen, vihar előtti tenger hullámzását... ■ Papp Máté Leviatán. Színes, feliratos oroszfilmdráma, 2014.140 perc.