Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-03-29 / 13. szám
2 -m 2015. március 29. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Jézusunk! Ünneplő, hallelujázó tömeg köszöntött téged azon a virágvasárnapon Jeruzsálemben. Alázatos királyként, szamárháton érkeztél, hogy beteljesítsd, ami rád bízatott. A hozsannázók még nem sejtették, hogy az utolsó földi utad ez, amely Jeruzsálembe vezetett. Ők éljeneztek, győzelmes Messiást láttak benned, földi reményeik megvalósítóját. Csupán néhány óra telt el, és ugyanaz a nép dicshimnuszok helyett gúnyolni kezdett, „feszítsd meg”-et kiáltott, és csalódása után már a következő győzelmes Messiást kezdte várni. Könyörülj rajtunk, hogy mi felismerhessük: te jöttél értünk, és egyedül benned van igazi örömünk, reménységünk. Ezen a vasárnapon újra megérkeztél hozzánk. Szelíden, alázatosan jöttél. Szeretnénk eléd lépni a csendben és hálát adni neked, hogy nem feledkezel meg rólunk, hanem szereteteddel, hűségeddel jössz hozzánk. Köszönjük, hogy hallhattuk szavadat, és öröm ébredt szívünkben. Köszönjük, hogy úgy tekinthetünk rád, mint aki a halálon győztes, egyetlen, igazi Messiás vagy. Nem földi, szűk látókörű reményeink betelj esítője, hanem életet hozó nagy Király. Kérünk, add, hogy ezt mindig hinni, élni és hirdetni tudjuk. Segíts minket, hogy igazi örömöt vigyünk a szomorkodóknak, bátoríthassuk a félelemben, csüggedésben élőket, szerethessük azokat is, akiket olyan nehéz szeretnünk. Áldj meg minket jelenléted életújító erejével! Vigyázz, kérünk, vérző földünkre, ahol földi uralkodók, nagy hatalmú politikusok vívják ki maguknak népek, tömegek ünneplését vagy félelemben gyökerező tiszteletét. Hamis igazságokért folynak embertelen háborúk, ártatlanok szenvednek a gyűlölet megannyi kifinomult fegyverétől. Hozd el, kérünk, a te békességedet. Indíts minket, tanítványaidat, hogy a béke követei lehessünk ott, ahol élünk, ahová állítasz bennünket. Adj alázatot, hogy ne erőszakkal, önzőén, hanem Lelked erejével szolgálhassuk embertársainkat! Kérünk, adj nekünk ebben az állandóan változó, nyugtalan világunkban lelki tisztaságot, belső békességet, felelősségtudatot és nagy-nagy szeretetet, hogy ne tévesszük szem elől az igazi célt: a te országodat, amely megjelent közöttünk Jézus Krisztusban, hogy benned való életet adj minden gyermeknek. Ámen. «/" "V BÖJT 6. VASÁRNAP JA (PALMARUM) - FIL 2,5-11 Kilépni a partra Huszonhét éves lehetett akkor, de idősebbnek látszott. Én alig ismertem: a zenekarban együtt játszottunk négy napja, de ez volt minden... Furcsa dolgokat meséltek: azt mondták, Novecento még sosem szállt partra. A hajón született, és azóta ki se tette onnan a lábát. Soha. Huszonhét évig egyszer se lépett szárazföldre. * * # Vannak leheteüenségek. Ezek nagy részét azzal próbáljuk megoldani, hogy nem figyelünk rájuk. Ha nem törődünk velük, nem beszélünk róluk, talán nem is léteznek. A Filippi-levél Krisztus-himnuszában Pál csodálatosan ír valamiről, ami elérhetetlen marad számunkra: „Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig mégpedig a kereszthalálig’.’ Hogy lennénk képesek így identitást váltani, hogy lennénk képesek ennyire mássá lenni, hogy tudnánk ennyire szétosztani magunkat? Ez annyira lehetetlen, mint annak az embernek partra lépni - Alessandro Baricco óceánjáró zongoristájának -, aki soha életében nem hagyta el a hajót, amelyen élt. * * * ...az óceán közepén Novecento a tányérjából rám emelte a tekintetét, és azt mondta:- Három nap múlva, New Yorkban, leszállók erről a hajóról. Teljesen paff lettem...- Valamit meg kell néznem odalent - mondta.-Mit? Nem akarta megmondani, és meg is lehet őt érteni, mert végül, amikor mégis megmondta, az, amit mondott, ennyi volt: - A tengert... - Novecento, harminckét éve, hogy láthatod... a tengert.- Innen. Én amonnan akarom látni. Az nem ugyanaz. (...) Akár évekig is itt maradhatok, de a tenger nekem már semmit se fog mondani. Én most kiszállok, a földön és a földből fogok élni, hosszú évekig, normális emberré válók, aztán majd egy nap nekiindulok, odaérek valamelyik parthoz, felemelem a tekintetem, és meglátom a tengert: ott lesz előttem, és én hallgatni fogom, ahogy kiabál... * Ük * Virágvasárnap van. Jézus bevonul Jeruzsálembe. A körülötte ujjongó emberek tele vannak bizalommal. Mind azt várják, hogy a Messiás, akit benne látnak, mindent megváltoztat. Lerázza az elnyomást, átalakítja a szociális képletet, még a vallási életet is megújítja. Az emberek készek ebben mindenre. A hozsannázás mögött formálódik már a forradalmi lendület. Még a tanítványok is arra gondolnak, hogy Jézus egyféle királyságot alakít majd ki. Péter kardot vásárol, és kész használni is. Jakab és János miniszterségre vágyik. Egyedül Jézusnak nincs már reménye. Annyi mindent elmondott már, annyi jelét adta Isten közelségének, az emberek nem változtak semmit. Volt ugyan, aki elindult, de ezekben az órákban még ők is megriadtak Jézus útjától. Megriadtak a kereszttől. Hirtelen megértették, mit jelentett Jézus tanítása a követésről, a kereszt felvételéről, az élet elveszítéséről. Mint ahogy a partra induló lépések is visszatántorodnak, amikor a part megmutatja a maga igazi veszélyeit. * * * A harmadik lépcsőfoknál történt, hogy hirtelen megállt... .. .csak állt ott mozdulatlanul, egyik lábával a második, a másikkal a harmadik lépcsőfokon. Egy örökkévalóságig állt ott. Csak nézett maga elé, mintha keresne valamit. És a végén valami furcsa dolgot művelt. Levette a kalapját, a lépcsőkorlát fölött előrenyújtotta és elengedte... Mikor újból a korlát felé néztünk, láttuk, amint Novecento, a teveszőr kabátjában, az én teveszőr kabátomban, visszalépett az első két lépcsőfokon, a világnak hátat fordítva, és furcsa mosollyal a szája körül. Néhány lépés, és már el is tűnt a hajó belsejében... Hogy mit látott ott, azon az átkozott harmadik lépcsőfokon, nem akarta nekem elárulni... * *' * A partra mégis ki kell lépni. Példázatunkban ez azt jelenti, hogy Krisztus lelkülete mégis a miénk lehet. Szegény Novecento ott marad a hajóján örökre, végül elpusztul vele együtt. Krisztus viszont éppen arra hív, hogy merjünk kilépni az örökkévalóság, a felfoghatatlan bonyolultság, szépség, gondolatgazdagság, lelki színesség világába. Nyolcvannyolc billentyű átláthatósága, melyben az ember végtelensége nyílik meg, nem elég. Úgy A VASÁRNAP IGÉJE tűnik, magunk megvalósulásánál, belső csodáink kibontakozásánál aligha lehet több. Itt azonban Isten örökkévalósága tárul elénk. Ez nem a mi végtelenségünk, hanem az övé. Isten örökkévalósága Krisztus lelkületén keresztül tárul fel. * # • Első fok, második fok, harmadik fok... Nem az áhított meg, amit láttam... Az, amit nem láttam. Érted ezt, testvér? Az, amit nem láttam... kerestem, de nem találtam, az egész végtelen városban, minden volt, csupán az nem... De ami mégsem volt ott, az a vége. Nem láttam, hogy hol a vége... Mert gondolj bele: a zongora. A billentyűk kezdődnek. A billentyűknek vége. Tudod jól, nyolcvannyolc van belőlük, nem verhetnek át vele. Nem végtelenek. Te vagy végtelen, és ott, a billentyűk belsejében végtelen a zene, melyet megszólaltatsz. Azok nyolcvannyolcan vannak. Te végtelen vagy. Ez tetszik nekem. Ezt fel lehet fogni... De ha én a lépcsőn lemegyek, és ha ott előttem feltárul egy billentyűzet milliónyi billentyűjével, milliónyi, milliárdnyi... Milliónyi és milliárdnyi, soha sincs vége, és a végső igazság az, hogy soha sincs vége, hogy a billentyűzet végtelen. Azon ott nincsen zene, amit eljátszhatnál. Rossz székre ültél fel: Isten játszik e zongorán. ■ Koczor Tamás „Ne szállj perbe énvelem, ó, én édes Istenem” p Virágvasárnap, a nagyhét kezdetén egy olyan énekünkre figyelünk, melynek eredeti, bővebb formája egyértelműen utal Krisztus szenvedéstörténetére: Ne szállj perbe énvelem (EÉ 4x2). - Elemzés és meditáció irodalomtörténész és lelkész tollából. Böjtben is énekelhető, Isten bűnbocsánatának elnyeréséért szóló imádság. Az ének zsoltáros hangja a hét bűnbánati zsoltárból kettőre vezethető vissza. Az első versszak forrása a 143. zsoltár második verse: „Ne szállj perbe szolgáddal, hiszen egy élő sem igaz előtted!” Egyedül Isten ítélheti meg bűneinket: „Ne szállj perbe énvelem, / Ó, én édes Istenem, / Mert nem igazulhat előtted én lelkem.” (Az ének eredeti, 17. századi szövegkezdete.) A könyörgés további versszakai az 51. zsoltár krisztianizált átdolgozását adják. A bűnbánat mélységéből az ének elviszi a hívő embert a Jézus megváltó és a Szentlélek megújító hatalmába vetett hiten keresztül az isteni gondviselésben való bizalomhoz, az istendicsérethez és a végső nyugalom reménységéhez. Az éneket a sok viszontagságot megélt Kanizsai Pálfi János (1584 k. - 1641) szerezte. Kanizsai Pálfi pápai református lelkészként (1612-1626) elsőként szervezte meg a presbitériumot. Többször vitatkozott az úrvacsoráról az evangélikusokkal, ellenezte a protestáns uniós törekvéseket. 1629- 1641 között dunántúli szuperintendensnek választották. A város főura, Batthyány Ádám 1633-ban katolikus hitre tért, és elűzte őt németújvári (ma Güssing, Ausztria) prédikátorságából. A személyes hangú, Istenhez forduló bűnvallás és bűnbánó könyörgés népszerűsége évszázadok óta töretlen. Az 1635-ös lőcsei énekeskönyvtől kezdve jelent meg a protestáns és a katolikus nyomtatott és kéziratos énekeskönyvekben, valamint a magánáhítatot szolgáló gyűjteményekben; ma is egyik közös, ökumenikus énekünk. A jól verselő Kanizsai Pálfi másik zsoltárparaffázisát (Dicsőült helyeken, EÉ 50) 1611-től kezdődően szintén máig énekeljük. Az eredetileg tizenhárom versszakból álló éneket a dunántúli énekeskönyvek (1805,1911) erősen lerövidítették és átdolgozták. Az énekeskönyvünkbe került hat versszakos szöveg nagyrészt az ezekben található változtatásokra vezethető vissza. Sajnálhatjuk a sokszor indokolatlannak tűnő, a teológiai mondanivalót és a költői nyelvet elszegényítő átalakításokat. Az énekvers ritka, huszita vagy lengyel eredetre visszavezethető versformában íródott: a7, a7, ai2 (6,6), a7. A nagy hangterjedelmű, ereszkedő eol dallamnál énekeskönyvünk az Eperjesi graduálra (1635) hivatkozik, de az 1744-es kolozsvári énekeskönyv változatát adja. Egyetlen különbség a harmadik hang, mely előbbiben fellép, utóbbiban leugrik. Személyes elcsendesedéskor, passióolvasáskor segítsenek bennünket ezek a versszakok: „Szent Fiad haláláért, / Keserves nagy kínjáért, / Áldott szent vérének el-kifolyásáért, / Kegyelmezz meg mindezért. // Az ő tisztaságáért / És ártatlanságáért, / Szent kezein való sebeknek helyekért, / Töviskoronájáért.” (Eredeti 5-6. versszak) ■ H. Hubert Gabriella Ennek az énekünknek a dallama az Eperjesi graduálban található. Érdemes megkeresni énekeskönyvünkben a többi, ugyaninnen származó éneket is. Kristálytiszta, egyszerű és érthető keresztény tanításokat szólaltatnak meg. Amikor ezeket énekeljük, érezzük az evangélium forrásának üdítő erejét. Nagy szolgálatot tesznek, mert segítenek hitünk alapjait megfogalmazni, elmélyíteni és továbbadni. Találó megállapítás, hogy a teológia —egyebek mellett - a megkülönböztetés tudománya. Fontos ugyanis, hogy az igazit és a hamisat, az igaz tanítást és az eretnekséget meg tudjuk különböztetni egymástól. Erre való képességünk egyik feltétele az, hogy keresztény hitünk alapvető fogalmait helyesen értsük és használjuk. Ez pedig nemcsak a hivatásos teológusok szent feladata, hanem minden keresztényé, hiszen személyes hitünk tartalma is lényege szerint teológia. Például a „bűn” és a „vétkek” fogalmának helyesen értése sok félreértésnek, egyebek között az Isten előtti cselekedeteinkre építő hamis reménységnek veheti elejét. Jézus Urunk szavai szerint bűn ugyanis csak egy van: „A bűn az, hogy nem hisznek énbennem..!’ (Jn 16,9) A bűn tehát elsősorban nem erkölcsi, etikai fogalom, hanem teológiai, hiszen az Istennel való kapcsolatunkra, pontosabban annak sérült voltára mutat. A vétkek pedig, amelyeket ennek következtében gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással elkövetünk, kivétel nélkül ebből az egyetlen bűnből fakadnak, ahogyan a láthatatlan gyökérből sarjad a fa törzse és ágainak sokasága. Bűnbánati énekeink sorában a 412-es éppen erről szól. A második versszak így kezdődik: „Néked bűnöm megvallom...” A bűn egyes számban szerepel! És mivel a bűn mint a vétkek forrása Isten iránti bizalmatlanságom, egyedül ő bocsáthatja meg: „Te bocsáthatod meg, bizonnyal jól tudom: / Segítségedet várom.” A harmadik versszak jól ismert, hiszen énekeskönyvünkben az istentisztelet igeliturgiájának 9. rendjében szerepel. Keresztény hitünk egyetlen reménységét ragadja meg: „Szent benned van bizalmam." A negyedik versszak a Szentlélekért való könyörgés. Szentlélek nélkül ugyanis nincs bizodalmas hit, nincs istendicséret, és nincs hitből fakadó szolgálat sem. A tévelygő - mégis Isten igéje és Szentlelke által jó útra igazgatott - lábak és szándékok földi útjára pedig a megérkezés reménységének fénye világít: „Én csak téged dicsérlek, / Míg e világon élek; / És ha napjaimnak véget vet hatalmad, / Nálad lelek nyugalmat!” (6. versszak) ■ Kovács László CANTATE Eged Illen diczeriinc» Fiad véréért könyörülj énrajtam! / Te-
