Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)

2015-01-11 / 2. szám

Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2015. január 11. » 7 p *• . rr ♦ 1 rr Sürgető idő Gondolatok újesztendőre A közelmúltban egy hosszabb pub­likációmban kitértem Luther csalá­di életére is, arra azonban nem, hogy hat gyermekéből kettőt elveszí­tett. Köztudomású, hogy a 16. szá­zadban, a nagy gyermekhalandóság idején - s egyben abban a korszak­ban, amelyet a kutatók még nem te­kintenek „a gyermek évszázadának” - ezeken a szomorú, de mindenna­pos eseményeken a szülők hamar túlléptek. Nem így történt ez Kathar­ina von Bora és Martin Luther ese­tében. Olyannyira nem, hogy a mű­vészi vagy legalábbis művészetközeli gyermekhalál-ábrázolás még Luther életművében is felbukkan, a 17. szá­zad nagyszámú puritán gyermeksi­­ratójának előképeként. Paul Scheurlen több kiadást meg­ért, a hitújítót valóban emberközel­be hozó monográfiája, a Házunk ba­rátja, Luther kitüntetett figyelmet szentel a reformátor apai szerepkö­rének, sokkal inkább, mint Richard Friedenthal könyve. Scheurlen kü­lönösen kiemeli művében a Len­­chennek becézett, 1529. május 4-én született, s 1542 szeptemberében, ti­zenhárom esztendősen elhunyt Magdalene (másutt: Magdalena) Luther betegségét és halálát, mint a Luther család egyik legkomolyabb megpróbáltatását. A fájdalmas búcsúzás egyes rész­letei egy Luther által barátjának, Markus Krodel torgaui rektornak írott levélből derülnek ki. Luther egyébként azért ír Krodelnek - ép­pen két nappal a leányka halála előtt -, hogy a Krodel családnál „kosztos diák” Johannes Luthert sürgősen hazahívja, remélve, hogy a szeretett idősebb fiútestvér látása talán megfordítja a betegséget. A szerző 2010. június 2-ától a Nemzeti Erőforrások, későbbi nevén az Emberi Erőforrások Minisztériumának oktatá­sért felelős államtitkáraként, 2013. feb­ruár 28-ától ugyanezen minisztérium köznevelésért felelős államtitkáraként dolgozott. Munkakörének megnevezé­se pontosan megvilágítja azt a szemlé­letbeli változást, amely összefoglalja és minősíti munkáját, s amelyet a könyv előszavában Balog Zoltán miniszter így fogalmaz meg: „Nem beszélünk többé »közoktatásiról, hanem »közneve­lésiről. Az iskola nem »szolgáltat« (...), hanem szolgál.” Semjén Zsolt miniszterelnök-he­lyettes ajánlása és Balog Zoltán elősza­va után a szerző a bevezetésben leszö­gezi: célja a laikusok és a szakemberek számára egyaránt érthetővé tenni az el­múlt négy év intézkedéseit, elősegíte­ni a tisztánlátást. Reménye szerint mind a szakma, mind a diákok, a szü­lők, sőt minden érdeklődő és nyitott gondolkodásra kész ember korrekt választ kaphat az elmúlt időszakban fel­merült kérdésekre: mit és miért tettek... Hoffmann Rózsa stílusa fegyelmezett és gördülékeny, gondolatmenete vilá­gos, érvelése követhető; a könyv felépí­tése logikus, a szöveg jól tagolt. Kere­tet az előzményekkel kapcsolatos infor­mációk - a személyes felkészülés sok­sok lépésének, a Fidesz- és KDNP-szak­­emberek közoktatás-átalakító csapat­munkájának, illetve a megújulás kezde­tének bemutatása - és a zárszó, a jövő­re vonatkozó javaslatok, tervezett intéz­kedések adnak. (A szerkesztettségre jel­lemző, hogy e záró pontok a könyv fe­jezeteinek sorrendjét követik.) A szerző azt a 2010 nyarán elfoga­dott törvénymódosítást értelmezi elő­ször, amely lehetővé tette az osztályo­zás visszaállítását, az évismétlés tilal­mának feloldását és a nem szakrend­szerűnek nevezett oktatás fokozatos visszaszorítását. Mivel ezek mind­„Lenchen” A helyenként kissé regényes, ám korabeli dokumentumokat is fel­használó Luther-életrajz szerzője hozzáfűz Lenchen.halálához egy kis legendát is. 1542. szeptember ig­éről 20-ára virradó éjjel a gyermek anyja, Katharina von Bora azt álmod­ta, hogy két szép és szelíd ifjú lény ve­zeti a kislányt az esküvőjére. A gyer­mek ágyához látogató Melanchthon szerint Lenchen kísérője az Úr két angyala volt. így szeptember 20-án, kevéssel délelőtt kilenc óra után a kis­lány fájdalom és félelem nélkül halt meg apja karjában, ősmintájaként számtalan későbbi, a megbékélést hangsúlyozó gyermekhalál-leírás­­nak az európai, sőt az új-angliai re­formáció történetében. A korábbiakban idézett levélen kívül a halálesetet Luther egy gyász­versben is megörökítette, amely nem egyike aláásta anno az oktató-nevelő munkát, a pedagógustársadalom üd­vözölte a változtatást. A könyv kellő részletességgel is­merteti a köznevelési törvény megala­pozott, lényeges változásait; magyará­zatot ad arra, miért a köznevelési és nem a közoktatási jelzőt használják. Be­mutatja a nevelést erősítő intézkedések (óvodáztatás hároméves kortól, er­kölcstan- vagy hit- és erkölcstanokta­tás, közösségi szolgálat, sport, minden­napos testnevelés, művészeti nevelés, egész napos nyitva tartás) elrendelésé­nek kiváltó okait, hátterét, miértjeit és a megvalósítás mikéntjét. Örömmel tájékoztat a munka arról, hogy eljött végre az az idő, amikor elő lehet írni állami iskolákban is az erköl­csi neveléshez alapokat adó oktatást. A szülők világnézeti szabadságát tisz­teletben tartva az erkölcstan tanítása he­ti egy órában, felmenő rendszerben lett kötelezően bevezetve úgy, hogy a val­lásos családok gyermekei helyette hit- és erkölcstanoktatásban vehetnek részt. Kiemelendő a közösségi szolgálat bevezetése. Felismerve azt, hogy a ma­gyar társadalom kevésbé együttműkö­dő az önkéntes segítő munkában, a hétköznapi áldozatvállalásban, s hogy az elesettek nem kapnak elég civil se­gítséget, a törvényalkotók az érettsé­gi vizsga előfeltételeként előírtak öt­ven óra önkéntes tevékenységet. Az el­ső tapasztalatok alapján ennek már­is nagy a sikere. A kötetből kristálytisztává válik az Alaptörvény és a köznevelési törvény szellemi-etikai összhangja, a keresztény gyökerekből való táplálkozás; a haza­fias nevelés szerepe; a társadalmi lesza­kadás megakadályozását szolgáló szán­dék és - hosszú idő után végre - a te­hetséggondozás támogatása. Lerántja remekmű ugyan, de tömör összefog­lalása és pontos előképe mindannak, amit a 17. század jóval terjengősebb puritán prózája és főleg alkalmi ver­­sezetei hosszasabban fogalmaznak majd meg: „Itt alszom én, Lenchen, doktor Luther leánykája, / A minden szentekkel nyugszom ágyacskám­­ban. / Mivel bűnben születtem, örök kárhozatra kellett volna jutnom, / Ám élek most, és jó sorom van, / Krisztus Úr, válts meg véreddel.” Minden okunk megvan rá, hogy feltételezzük: a 17. századi magyar pu­ritán gyermeksirató írások ősmintá­ja pontosan itt, Wittenbergben is ke­reshető, nagy valószínűséggel akár éppen a fent idézett dokumentu­mokban. Elképzelhető, hogy a Me­lanchthon keze alatt tanuló magyar peregrinusok valamelyikének jóvol­tából még maguk a szövegek is elju­tottak Magyarországra. A gyász meg­élésének fordulatai mindenesetre lé­pésről lépésre egyeznek a lutheri szövegekben és a jó száz évvel későb­bi magyar prózai és verses mun­kákban. Végül: nem kell művészettörté­nésznek, genetikusnak vagy a fiziog­­nómia tudományában jártasnak len­ni ahhoz, hogy első pillantásra lássuk: a Cranachok, az idősebb és ifjabb Lu­cas közösen festett oltárképegyütte­sének lábazati részletén, az úgyneve­zett predellán látható csoportkép tanúsága szerint Lenchen arca apjá­énak női hasonmása volt. Finomított, kedves változatban, de ugyanaz a homlok, orr és arcberendezés. Isten és a művészet különös ajándéka, hogy ezen az oltárképen az apa, az anya, a fiútestvér és a korán meghalt kislány együtt látható. ■ Petrőczi Éva a leplet a könyv az egyes médiumok ha­mis állításairól, megvilágítja a valódi szándékot és utat. A magyar iskolarendszer értékeinek és működésének „törvényesítését” kö­vetően Hoffmann Rózsa a tartalmi szabályozás területein vezeti végig az ol­vasót. Évtizedek óta folyó „ádáz harc­nak” tesz pontot a végére azzal, hogy tisztázza az ismeretek és a kompeten­ciák viszonyát, és így magyarázatát adja a régi-új felfogás érvényre juttatá­sának. Határozottan kiáll amellett, hogy ha az államnak felelőssége és kötelessége a köznevelési rendszer működtetése, akkor az is kötelessége, hogy a tartalmi szabályozással minden­ki egyformán hozzájuthasson a közös műveltségi javakhoz. Megindokolja, hogy - nézetük sze­rint - az iskolák szakmai önállóságát miért nem korlátozzák a választható ke­­rettantervek, s közben feltárja a helyi tantervek, az új tantárgyak kínálta le­hetőségeket. A tankönyvpiacról szóló fejezetben rögzíti: a tankönyv nem Az év fordulásának órájában az jutott eszembe: csendes volt a hosszú nap. A házba, ahol élek, kevesebb vendég jött, mint régen. A csillogó nagyváros utcáin is szolidabban ünnepeltek az em­berek. A fiatalok kedvesük kezét fog­ták a hűvös éjszakában. A petárdák durrogtak, Róma, Pá­rizs, London, New York csupa fény volt és ragyogás. Több milliót elpufog­­tattak a nagyvilágban. Töredékéből jóllakhattak volna a szegények, be­gyújthattak volna a konyhában a föl­erősödő szélviharban. Azért a legszebb a Himnusz volt. így díszesen, nagyzenekarral és kórussal. Ilyenkor mindig eszembe jut egy régi erdélyi éjfél Földes szobában sokan éne­keltünk, a kilencvenéves öreg pásztor kezdte csendesen, és folytak a könnyei. Az első napokban Márai naplóját ol­vastam. Számomra ilyenkor különösen fontosak a szigorú író útmutatásai. Látni, hallgatni mindazt, amit megélt: olasz tavaszt a télben, friss kenyérilla­tot, a mindig vidám embereket, a kite­regetett ruhákat, szűk utcákat, tereket... Márai mindig ad valami olyat, amire nem figyeltem. „Az én életem mosta­nában különösen alakult - írta 1954-ben -, de egyre inkább tudom az újeszten­dei napon, hogy nemcsak sokat vesz­tettem, hanem sokat is kaptam. Főleg Istentől. Az életből egy napon talán eredmény is lesz, munka, alkotás. De nagyon fáradozni kell.” Délután séta. Egy kertes házból szürke pléhkoporsót vittek. Néhány lé­pésre tőle csecsemőt emeltek ki egy au­tóból. Micsoda fájdalom ott, és mekko­ra öröm a fiataloknál! Az élet milyen el­képesztő dolgokat produkál! A téren megálltam, néztem a rohanó embere­tartalmi szabályozó, hanem tanesz­köz, amely elsősorban a diákok ottho­ni tanulását segíti. Hoffmann Rózsa logikusan érvel a változtatás mellett, de érvelése azért nem minden ponton igazán meggyőző... Az állami szerepvállalás 2013 janu­árja óta a Klebelsberg Intézményfenn­tartó Központ (Klik) formájában való­sul meg. Mivel ehhez hasonló vállalko­zás nem volt még Magyarországon, és az átszervezés diktált tempója is rend­kívül gyors volt, a szerző - és ez felet­tébb rokonszenves - önkritikusan fo­galmazza meg, mely területeken szük­séges változtatni, milyen szervezeti és személyi változásokat érdemes kellő át­világítás után sürgősen meglépni. Az iskolarendszer sokszínűségé­nek tényszerű bemutatása után Hoff­mann a pedagóguspolitika - ezen belül a pedagógus-életpálya (képzés, pályaív, minősítés, béremelés, mun­kaidő), a pedagógiai munkát támo­gató rendszerek (szaktanácsadás, tanfelügyelet) - területén felmerült és hangoztatott érvek-ellenérvek csatájában tesz rendet. Szemlélete és meggyőződése roppant szimpati­kus. Alapvetően hisz abban, hogy az iskolák a jó pedagógusoktól jók, és hogy a jó pedagógus eleget tud ten­ni a minősítéssel járó feladatoknak. És mára már látható, hogy a rendszer tényleg működésbe lendült, jóllehet a szerző is elismeri, hogy vannak nem vitatható ellentmondásai és hiányosságai. (Kár, hogy a kötet ezekre nem tér ki.) A béremelés és a munkaidő kérdé­se viszont nem olyan egyértelmű, mint Hoffmann Rózsa állítja. Nem vi­tatva a szándék és a tett nagyszerű­ségét, meg kell jegyezni: általános ta­ket; hajléktalan nőt rugdostak társai, há­rom erős férfi. A kegyetlenség az egyik legnagyobb emberi titok. Miért va­gyunk ilyenek? Mit akarunk elérni cselekedetünkkel? Éjjel régi köteteket lapoztam. Óegyiptomi szerelmes verseket, görög filozófusok írásait, Ady leveleit. Félel­metes, mennyire nem változott semmi: a gondok, a problémák, kis háborúk. Mintha tegnap történt volna minden, pedig háromezer év távolából üzen az ifjú férfi: elhurcolt kedvesét siratja. Mit hoz a holnap? Ki tudja? Lehet, hogy ez az év a változást jelenti. Az újabb hét évet, az újabb szűk eszten­dőket. De az is lehet, hogy szabadu­lás jön. Kilépünk a közömbösség szorításából; összefogunk ezért a kis országért! Egyre kevesebb lesz az ellendrukker, és több a tenni akaró ember. Csak a csodaszerű fordulat mentheti meg a magyarságot. Világ­viharokban, nagyhatalmak játéksze­reként nem könnyű megmaradni. Arra kell készülnünk, hogy egyre nehezebb lesz az egyén sorsa. Már olyan ordenárék, piszkosak az emberek, hogy nincs rá szó, taposnak és tipornak. „A tisztességtelen már úgy terjed a világban - írta Csoóri Sándor -, mint a fertőző betegség. Az emberek lélegzés útján kapják meg.” Vé­deni kell magunkat, távolodni a rossz­tól, s ugyanolyan mértékben közeled­ni igazi önmagunk felé. Isten közelébe. Az új esztendő első napjaiban Isten­hez való viszonyunkat erősítsük meg. Nem költözött-e belénk valami babo­nás hitetlenség? Keresni kell, hinni feltétlenül. Ez vezessen bennünket az új év szép és küzdelmes óráiban! ■ Fenyvesi Félix Lajos pasztalat, hogy anyagilag az a peda­gógus járt jobban, aki addig keveseb­bet dolgozott - akinek nem volt túl­órája, helyettesítési pénze, további szakképesítésért járó százalékai, mi­nőségi bére... Ők a béremelés során valóban jelentős „növekményt” köny­velhettek el. Szemben azokkal, akik fentebb említett többletjövedelmük­től (vagy egy részétől) elestek, illet­ve akik számára ezek a pluszpénzek „átcsoportosultak” a béremelés összegébe. Ami a munkaidőt illeti, a 22-26 kö­telező tanítási óra igen magas, 32 órá­ra kiegészülve pedig láthatóan fáradt, kimerült tantestületeket „szül” a min­dennapi életben. Ezeket a döntéseket alighanem újra kellene gondolni. Mint ahogy az sem a következetesség és ki­számíthatóság példája, hogy a kor­mány 2015-től nem teszi függővé a pe­dagógusbéreket a minimálbér alakulá­sától. Ez mindenképpen visszalépés. A szakszolgálati átszervezések, a Nemzeti Pedagóguskar létrehozásának megindokolása után Hoffmann Rózsa a tanulmányi mérések tapasztalatairól szól, és mindenkit türelemre int. Jogo­san. Az átszervezés eredményei a szak­emberek szerint is tíz-tizenöt év múl­va lesznek mérhetők. Végül nemzeti önazonosságunk erő­sítéséről, a határon túli pedagógusok­kal való kapcsolattartásról ír a jelenleg a Kereszténydemokrata Néppárt színe­iben országgyűlési képviselőként mun­kálkodó szerző, és érint néhány szemé­lyes vonatkozást. Biztosít minket arról: továbbra is kész együttműködni azért, hogy a magyar oktatás visszakapja ré­gi rangját. ■ Bárdos Szilvia Hoffmann Rózsa: Mérföldkő után - Mit, miért? A köznevelés megújítása 2010- 2014. Kairosz Kiadó, Budapest, 2014. Ára 2000 forint. Egy volt államtitkár tantételei

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom