Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)

2015-02-22 / 8. szám

2 «I 2015. február 22. FORRÁS ■■■■■HM Evangélikus Élet Oratio oecumenica BÖJT 1. VASÁRNAPJA (INVOCAViT) - 1MÓZ 3,1-13 Ne vígy minket kísértésbe! [Lelkész:] Mennyei Atyánk, te megvál­­tásunkra küldted egyszülött Fiadat, aki emberi formánkat felvéve kísértést szenvedett bűnbeesés nélkül; hall­gass meg minket, amikor hozzád for­dulunk kéréseinkkel! [Lektor:] Kérünk, Urunk, könyörülj egyházadon, ne engedd, hogy a hata­lom, a pénz bűvölete vagy bármilyen tetszetős tanítás eltérítse tőled és szent evangéliumodtól! Szentlelked megvilágosító ereje legyen velünk, hogy hűséges tanúid lehessünk a világ­ban! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk minden szolgálatot viselőért az egyházban. Add, hogy törvényedet hallgatva fel­ismerjék a bűn minden csábítását, le­leplezve és megvallva azt, evangéliu­mod erejéből pedig képesek legyenek mindennap életújító és bűnbocsátó kegyelmed által újat kezdeni. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk gyülekezete­ink tagjaiért. Add, hogy igédet hallgat­va és megtartva, az oltáriszentséggel Krisztus közösségében élve ellent tud­janak mondani a gonosznak, meg tudjanak állni az anyagi javak, a má­sok fölötti ítélkezés, a kirekesztés, az önérdek-érvényesítés, a kényelem­­szeretet kísértései közepette! Tartsd meg őket és mindnyájunkat az üdvös­ségre elhívottak testvéri közösségében! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk az egész te­remtett világért. Kérünk, fékezd meg az előítélet, a gyűlölet, a másiknak és a kör­nyezetnek ártás lelkületét és indulatát mindenhol a földön. Szereteted békes­séget és életet adó ereje töltsön el min­den embert, hogy teremtési rendednek megfelelően védjük, ápoljuk és gondoz­zuk a világot, hogy egymás javára és a te dicsőségedre élhessünk! Jézus Krisz­tusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk azokért, aki­ket a kormányzás felelősségével bíztál meg. Kérünk, ne engedd, hogy a tőled kapott hatalommal visszaélve önös ér­deküket érvényesítsék a rájuk bízottak fölött. Add nekik bölcsességedet, hogy szeretettel és bölcs értelemmel min­dig mások érdekét és javát szolgálva hozzák meg döntéseiket. Jézus Krisz­tusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk azokért, akik a szenvedés, a betegség, a szegénység, a kisemmizettség terhét hordozzák, vagy akiket a gyász fájdalma szoron­gat. Éreztesd velük kegyelmedet és sze­­retetedet, hogy tudják, te mindig ve­lük vagy, nem hagyod magukra őket, mert hordozod gyengeségeiket és be­tegségeiket, és Krisztusban győztél a halál fölött. Add nekik Lelked vigasz­taló erejét, hogy benned bízva tudják viselni az élet terhét! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Mennyei Atyánk, tarts meg minket kegyelmedben, amikor szent evangéliumod alapján lélekben elkísérjük Urunkat a szenvedés útján a golgotái kereszt felé, ahol győzelmet aratott a bűn fölött, hogy életünk minden napján benned bízva és igéd­re hallgatva éljünk itt és majdan mennyei országodban örökkön-örök­­ké az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralko­dik mindörökkön-örökké. Ámen. A kísértő egy ártatlannak tűnő kér­déssel kezdi: „Csakugyan azt mond­ta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” Mint aki nem biztat, nem bátorít semmire, csupán tisztáz­ni szeretne egy kérdést. Ügyes fogás! Bizalmat gerjeszt, és elejét veszi a gyanakvásnak. A kísértés szinonimájának a csábí­tást szoktuk tartani. A csábítás nem nyílt felhívás valaminek a megtételé­re. A csábító nem cselekvésre szólít, hanem vágyakozást kelt. Ezt teszi a kí­sértő is. Egy szóval sem mondja, hogy „szakítsatok a tiltott fa gyümöl­cséből!”. Hiszen ha .ezt mondaná, va­lószínűleg elutasításba ütközne. De ezt nem kockáztatja. Ennél okosabb. Amikor választ kap álnaivan feltett kérdésére, akkor Istennek a kert kö­zepén álló fáról tett kijelentését veszi célba: „Dehogy haltok meg!Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, meg­nyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz’.’ Ezzel azt állítja, hogy Is­ten hazudott, mert amit a fa gyümöl­cséről mondott, az nem igaz, sőt annak az ellenkezője igaz. A kísértő ezzel feladta a leckét: ki­nek hisz az ember? Istennek hisz, vagy neki? Mert ezen dől el minden. Az ember döntését két körülmény nehezíti. Az egyik, hogy nincs tapasz­talata a fa gyümölcsével kapcsolatban. Csak akkor tudhatja meg, hogy halá­los méreg-e, vagy Istenhez válik ha­sonlóvá tőle, ha már megette. A má­sik körülmény a látvány. „Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet...” Ha a gyümölcs csúnya, férges lenne, eset­leg orrfacsaró bűzt is árasztana, rög-A VASÁRNAP IGÉJE tön gyanút fogna. De a látvány a kí­sértő szavát látszik igazolni. A kísértő számítása ezért beválik. Amikor az ember teljesen a hitére van utalva, döntését a látvány meg­határozóan befolyásolja. Ki mon­dott igazat a fa gyümölcséről? Isten vagy a kígyó? Az ember a szemének hisz ahelyett, hogy Isten szavának hinne. Bukását az okozza, hogy öt ér­zékszervének ad hitelt Isten igéjével szemben. Mert amit Isten igéje jónak mond, azt az érzékeink nem tartják kívánatosnak. Amit viszont Isten igéje rossznak mond, az csábítja az érzékeinket. Ami pedig csábítja az ér­zékeket, azt az ember természeténél fogva jónak ítéli. A kísértő okos: soha nem szólít fel nyíltan bűn elkövetésére, csupán kér­dőjelet tesz Isten szava mellé, mert tudja, hogy érzéki úton nyert tapasz­talataink és nyomukban az értelmünk érvei a kérdőjelet fogják fölnagyítani. Ha pedig nem utasítjuk el határozot­tan az Isten igéje mellé tett kérdőjelet, máris elbuktunk. A bűnös cselekedet ennek csupán következménye lesz. Mi teszi tehát bűnössé az em­bert? A cselekedete? A világ előtt ta­lán igen. A bibliai bűneset története azonban világosan rámutat: az em­ber akkor esett bűnbe, amikor Isten szavával szemben a kígyó szavának adott hitelt. És ebből a szempontból közömbös, hogy a látvány a kígyó szavát támogatta. Az embernek - ha el akarja kerülni a bűnt - minden kö­rülménytől függetlenül és minden érvvel szemben Isten szavának kell hitelt adnia. Akkor is Isten igéjét kell igaznak tartanunk, ha az érzékszer­veink útján szerzett tapasztalataink az ellenkezőjéről akarnak meggyőz­ni. De vajon képesek vagyunk-e er­re? Képesek vagyunk-e hinni? Ateista környezetben már az olyan ember is hívőnek számít, aki nem ta­gadja Isten létét. De ne feledjük: Is­ten létét a kísértő sem tagadja. Még­sem neveznénk hívőnek. Jakab apos­tol is így figyelmeztet: „Te hiszed, hogy egy az Isten, [ól teszed. Az ördögök is hiszik, és rettegnek’.’ (Jak 2,19) Mert Is­tenben hinni annyi, mint Istent igaz­nak tartani, és ezért szavának felté­tel nélkül hitelt adni. A kísértő nem tartotta Istent igaz­nak. Szavai arról tanúskodnak, hogy Istent teremtményeire féltékeny zsar­noknak tartja, aki azért tiltja el az em­bert a tudás fájától, nehogy olyan le­gyen, mint ő: jó és rossz tudója. Ha a kísértő igazat mondana, akkor Isten maga lenne a leggonoszabb ördög, és az ördög lenne az ember jótevője, mert fel akarja szabadítani a gonosz és irigy Isten zsarnoksága alól. Abszurd gondolat? Kimondva biz­tosan annak tűnik. De nem így gondol­­kodunk-e mégis, amikor idő előtt nagykorúsítva magunkat, jó és rossz botcsinálta tudóiként Isten parancso­latait rossznak ítéljük, mivel úgy érez­zük, hogy megrövidítik a boldogságun­kat, és megszegényítik az életünket? Ti­lalmait viszont kívánatosnak tartjuk, és úgy érezzük, hogy éppen akkor leszünk boldogok, ha áthágjuk őket. így már nem is olyan magától ér­tődő a felelet arra a kérdésre, hogy egyáltalán képesek vagyunk-e hinni. A magunk erejéből bizony nem va­gyunk képesek. Természetünkből fakad, hogy Istennek a jó és a rossz kérdésében tett kijelentéseit épp­úgy megkérdőjelezzük, miként az ígéreteit is. Ezt jelenti, hogy Ádám bűne örökletes. Valamennyien Ádám természetével jöttünk a világra. És ezt a természetet a magunk erejéből nem tudjuk levetkőzni. A vasárnap evangéliumában azt ol­vassuk, hogy Jézust a Lélek vitte ki a pusztába, hogy megkísértse az ördög. De Jézust nemcsak vezette az Isten Lelke, hanem be is töltötte, és így minden szava egyben a Szentlélek szava is volt. Ezért volt hatalma megállni a kísértővei szemben. Ebből meg kell értenünk, hogy Is­ten Leikétől elhagyottan, csupán a magunk erejére támaszkodva semmi esélyünk sincs a kísértésben. Hitünk kudarcot vall, és menthetetlenül el­bukunk. A magunk erőtlenségére nézve kell naponta így imádkoz­nunk: „...ne vígy minket kísértésbe..!’ De ha nem csupán szánkkal vall­juk magunkat Jézus követőinek, ha­nem valóban az ő nyomában já­runk, és hitünket eközben, sőt emi­att éri próbatétel, akkor bátran bíz­hatunk Urunk ígéretében: „Amikor azonban átadnak titeket, ne aggód­jatok amiatt, hogy miképpen vagy mit mondjatok, mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondja­tok. Mert nem ti vagytok, akik beszél­tek, hanem Atyátok Lelke szól álta­latok” (Mt 10,19-20) ■ Véghelyi Antal „Gyötrődik az én lelkem a bűn rabságában” ^ A böjti időszakban azzal szeretnénk segíteni olvasóink elcsendesedé­­sét, hogy bűnbánati énekekhez közlünk elemzést és meditációt, egyházzenész, majd közvetlenül utána egy lelkész tollából (éppúgy, mint öt éve, a heti énekek sorozatában). CANTATE Eged lilén diczeriinc. Böjt kezdetén figyelmünk befele fordul, s bűnbánatunk során az Úrhoz kiáltunk, aki meghallgat minket. A 91. zsoltár szavaiból - „Ha kiált hozzám, meghallgatom” - lett ez az első vasárnap Invocavit vasár­napja. És hogy miért esedezünk hozzá? Ezt beszéli el Gyötrődik az én lelkem kezdetű bűnbánati énekünk (EÉ 410). Szövege két elkötelezett felvidé­ki lutheránus tollából származik; mindketten nagy részt vállaltak 1609 márciusában a magyar és szlo­vák evangélikusság számára is lét­­fontosságú zsolnai zsinaton. írója Lányi Illés (Elias Láni, 1570/1575- 1618) mosóci lelkész, majd biccsei esperes, Thurzó György nádor (1567-1616) udvari lelkésze, akit a zsinaton szuperintendenssé (evan­gélikus püspökké) választottak. A Tranoscius-énekeskönyvben is megtalálható cseh szöveget Thurzó György, a zsinat elnöke fordította magyarra. Nyomtatott formában először az Ács Mihály-féle Zöngedöző mennyei kar (1696) közli, az ebben található öt versszak azonban csak fő monda­nivalójában és kezdősorában egyezik az általunk ismert énekkel. Folyama­tosan alakult az ének alakja - a Ke­resztyén énekeskönyv (ismertebb ne­vén Dunántúli énekeskönyv [1911], 320) ugyancsak öt versszakkal, de a maihoz sokkal inkább hasonló for­mában hozza a szöveget. De vessünk egy pillantást a dallam­ra is! A fordítás strófafelépítése (7,6, 7,6,7,6,7,6) megegyezik az Ó, Krisz­tus-fő, sok sebbel (EÉ 200) passiós énekünkével. Minthogy világi da­lok átszövegezése korabeli gyakorlat volt, e korái gyökerét is egy szerelmes dalban kereshetjük. Hans Leo Hassler 1601-ben kom­ponálta a Mein G’müt ist mir verwir­ret kezdetű dalt. Közkedveltségének köszönhetően hamarosan megszüle­tett a kontrafaktúrája (egyházi szö­veggel való összekapcsolása): elő­ször a Herzlich tut mich verlangen (Szívem szerint kívánom), majd Pa­ul Gerhardttól az O Haupt voll Blut und Wunden (Ó, Krisztus-fő, sok sebbel). Ez utóbbi /. S. Bach Máté­­passiójának vezérkorálja: a dallam öt­ször hangzik fel a zeneműben. A keresztyének bűnbánata mindig a reménység fele mutat! Ez a remény­ség szövi át az egész éneket, így an­nak első versszaka a temetési szertar­táson a ravatalnál, a bűnbánati rész­nél is használatos. Végezetül álljon itt énekesköny­vünk negyedik, egyben utolsó stró­fája, amely a böjt bűnbánatán keresz­tül talán leginkább hangsúlyozza az örök élet reménységét. „A bűnt, sá­tánt, világot / Ha legyőztem veled, / Úgy letehetem bátran / E múló éle­tet. / Ha hitemet mindvégig / A föl­dön megtartom, / Nálad a mennyor­szágban / Lesz örök otthonom.” ■ Halász-Táborszky Györgyi Füle Lajos Sírni című versét ezek­kel a szavakkal kezdi: „Napon­ta a világon / milliókat költenek ar­ra, / hogy az emberek nevessenek. / Pedig a legtöbbnek / arra lenne szüksége, / hogy sírjon.” S aztán folytatja: „Sírjon elfeledett, / szívet megszaggató, / megindító szomorú­sággal, / mint elveszett gyerek / az élet úttalan, / rémekkel teli dzsun­gelében.” A Gyötrődik az én lelkem (EÉ 410), ez a sok változást megélt, régi ének a „bűn rabságában” vergődő ember imádsága. Nem egyedi vétkeit siratja, amelyeket elkövetett. Nem azokra keres bocsánatot, nem azokat akarja felejteni, maga mögött tudni. Sokkal mélyebbről tör fel a kiáltás. Az elveszettség mélységéből. „A kísértő környékez, / És les rám szüntelen. / Bevonna hálójába, / Ha nem volnál velem.” (3. versszak) Az 1805-ös dunántúli Új énekes­könyvben ez áll: „Rám törnek ellen­­ségim, / Hogy bűnbe ejtsenek, / El­lenük tehetségim, / Tudod, hogy nincsenek.” Az első fordítás (1642 előtt) így mondta: „Csavargással kör­­nyülem / Ki jár, hogy elnyeljen, / El­lenállás nincs tőlem, / Felséged segél­­jen, / Hogy őtet meggyőzzem, / Fiad neveztessem, / Mert elveszék én ve­lem, / Ha nem lész Istenem.” A rémekkel teli dzsungelt - legyen ez akár saját szívünk-tudatunk vilá­ga, akár a külső környezet - teleag­gattuk lámpásainkkal és reflektora­inkkal, hogy felejtsük-rejtsük elve­­szettségünket. Önkéntelen és szük­ségszerű védekezés ez a jövőtlenség, a kilátástalanság rettenetével szem­ben. Azzal a rettenettel szemben, hogy amit mások bűneként vagy be­tegségeként veszünk észre, azt nem tudjuk magunktól elidegeníteni, sem lerázni magunkról - az valósággal a mi bűnünk és terhűnk is. Az eredeti szöveg második vers­szaka, amely a mi énekeskönyvünk­ből már hiányzik, egyedül Jézusban látja reményét: „Örömem és remé­nyem / Csak te vagy énnékem, / Aki­ben helyheztetem / Én cselekedetem.” (Az 1805-ös szöveg - bizonyosan az eredetit félreértve - javítja az egyik sort: „Akiben helyheztetem / Min­denkor én hitem.” Az eredeti szöveg­ben a „helyheztetni” ige arra utal, hogy a bűnbánó ember Jézusra vet­heti tettét és életterhét.) Ma is ő a mi örömünk és remé­nyünk. Őrá vetjük mindazt, ami terhel minket 2015 elején: a háború­tól sújtott Ukrajnát, üldözött ke­resztyén testvéreink sorsát, a kényel­mében és céltalanságában szélsősé­gekbe hajló és devianciába zuhanó Európát, a hírvágy miatt kiuzsorázott teremtettséget. Jézus nélkül nemcsak az örök életre, hanem emberi jövőnkre néz­ve sincs reményünk. Jézus nélkül gyötrődik az én lelkem. Jézus nélkül sírunk, mert rádöbben az ember - Füle Lajos szavaihoz visszatérve -, „hogy végtelen az éj, / hogy fojtogat a bűn, / hogy semmi az erő, / és nin­csen más kiút, / csak sírni feltörő,'/ Lélek szerinti zokogással, / mint el­tévedt gyerek; / hogy aki keres, / megtaláljon”. ■ Bencze András

Next

/
Oldalképek
Tartalom