Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-11-02 / 44. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2014. november 2. *• 3 Akadálymentes indulás Lelkésszé avatták Varga Diána teológust Hittel és reménységgel Dr. Zsednai Józsefné Várpalota 46. evangélikus lelkésze ► Egyháztörténeti jelentőségű eseménynek nevezte Szemerei János püspök Varga Diána ordinációját október 25-én Pusztavámon. Ő ugyanis az első látássérült teológus, aki egyházunkban lelkészi szolgálatba lépett. A lelkészavatási liturgiában Bácskai Károly, az Evangélikus Hittudományi Egyetem adjunktusa és Ribárszki Ákos helyi lelkész működött közre. A lelkészjelölt nagyon találóan Ézsaiás próféta szavait választotta indulása mottójául: „Én megyek előtted, a rögös utat elegyengetem, az ércajtókat betöröm, és a vaszárakat leverem” (Ézs 45,2) A Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke igehirdetésében arra hívta fel a figyelmet, hogy az akadálymentesítés fontos feladat egyházunkban is. „Templomainkban is vannak akadályok, amelyek fogyatékkal élő embertársainkat gátolják abban, hogy Isten igéjét hallgathassák” - mutatott rá Szemerei János, majd az evangélium lényegéről, az isteni akadálymentesítésről beszélt. Hangsúlyozta: Jézus azért jött, hogy elhárítsa az útból a legnagyobb akadályt, a bűnt és halált, azért, hogy általa Istennel találkozhassunk. Ennek az üzenetnek lesz hírnöke a most felavatott szolgálattevő is. Az alkalom bővelkedett megható pillanatokban. Ilyen volt Diána eskütétele, az istentisztelet végén mondott személyes imádsága vagy nagymamájának - aki egykor nagy szerepet játszott a hit útján való elindulásában - köszöntő szavai. Igazán bensőséges légkörben zaj-Varga Diána születése óta vak. Móron nőtt fel, a mórpusztavámi gyülekezet tagja, később kántora. Hitbeli elindulásában nagy szerepet játszottak a nagymamájától hallott bibliai történetek. Iskoláit Budapesten és Móron végezte. A gyülekezeti énekek kísérését a fóti kántorképző intézetben sajátította el. 2005-ben adta át egész életét Istennek. 2006- ban felvételt nyert az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakára. Hatodéves gyakorlatát Orosházán töltötte, Ribár János mentor mellett. Ezt követően két éven keresztül a győri Evangélikus Szeretetházban végzett lelkigondozói feladatokat. Lelkésszé avatása után Bükön kezdi meg szolgálatát, Simon Réka lelkész mellett. lőtt az úrvacsoraosztás is, hiszen a résztvevőknek meg kellett érinteniük a lelkésznő kezét, hogy átvehessék tőle az ostyát. Az ünnepi közgyűlésen sokan köszöntötték a frissen felszentelt lelkészt. Többek között Szarka István fejér-komáromi esperes és Molnár István egyházmegyei felügyelő, Ribár János nyugalmazott orosházi lelkész, a lelkésznő egykori mentora. A teológia részéről nemcsak Bácskai Károly szólt, hanem az egyetem szintén látássérült oktatója, Bódi Emese is, aki személyesen is sokat segített Diána szolgálatra való felkészülésében. A mór-pusztavámi egyházközség nevében Ribárszki Ákos lelkész a pusztavámi templomot ábrázoló, kitapintható üvegfestményt adott át új kollégájának. Móricz Ákosné felügyelő és a gyülekezet fiataljai pedig rövid műsorral köszöntötték. ■ Adámi Mária A Varga Diánával készült interjú megtekinthető a http://youtu.be/lYHNC5doSs4 linken ► „Erős vár a mi Istenünk” - mondja a 46. zsoltár címe, amely a palotai vár tövében igencsak beszédes... Az itteni evangélikus templomhoz 1805-ben épített toronyból október 19-én, vasárnap kétszer is az Isten házába hívogatott a harang. A délutáni ünnepi istentiszteleten Polgárdi Sándor esperes dr. Zsednai Józsefhét iktatta hivatalába, történetesen az egyházközség 46. lelkészeként. A vakító októberi napsütésben érkező hívek több száz fős csoportja zsúfolásig megtöltötte az 1780-ban felszentelt lutheránus hajlékot. A Veszprémi Egyházmegye lelkészi vezetője a bibliaolvasó Útmutató aznapi igeverse (iThessz 1,5a) alapján szólt a lelkészi szolgálat drága kincséről: az evangéliumról. Polgárdi Sándor - az új parókus felé fordulva - megjegyezte: „A várpalotai evangélikusok is azért vártak sóvárogva ide téged, mert evangéliumot szeretnének hallani.” Miután a gyülekezet énekkara Szabó Etelka kántor vezényletével megszólaltatta Heinrich Schütz egyik kórusművét, és az esperes hivatalosan is beiktatta szolgálatába a Várpalotai Evangélikus Egyházközség megválasztott új lelkészét, dr. Zsednai Józsefné Jel 3,8 alapján vallott arról az útról, amelyen huszonöt év után ismét a várpalotai közösség ajtaját tárta ki számára az Úr. A helyi eklézsia ugyanis - Németh Ferenc 1988-ban bekövetkezett halála után - segédlelkészként már megismerhette Herdliczka Évát... Az istentiszteletet követő közgyűlésen a Tolna-Baranyai Evangélikus Egyházmegye részéről Szabó Vilmos Béla esperes, majd Füller Mihály tengelici lelkész köszöntötte a beiktatott pásztort. Jelen voltak az évfolyamtársak, valamint a református és a katolikus egyház képviselői is. Várpalota polgármestere, Talabér Márta abbéli reményét fejezte ki, hogy a városvezetés az evangélikus gyülekezettel karöltve sokat tehet a település lakóiért. Dr. Huszár Pál, a Dunántúli Református Egyházkerület főgondnoka, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi elnöke levélben köszöntötte a beiktatott lelkésznőt. A gyülekezet korábbi lelkészei - Pintér Mihály és Tóth Attila - szintén ily módon üdvözölték a gyülekezetét. ■ Borbás Zoltán Zsednai Józsefné Debrecenben született és nőtt fel. Gyermekkora óta részt vett az evangélikus gyülekezet alkalmain. Érettségi után egy évig Nyíregyházán dolgozott az Élim Evangélikus Egészségügyi Gyermekotthonban. Az itt töltött idő alatt érlelődött meg benne a döntés a lelkészi szolgálat vállalásáról. Teológusként több éven át szívesen vett részt a gyenesdiási országos ifjúsági konferenciák lebonyolításában. 1988-ban dr. Nagy Gyula püspök avatta lelkésszé Kelenföldön. Györkönyi szolgálata idején pasztorálpszichológiai lelkigondozó képesítést szerzett, és családterápiái tanulmányokat is folytatott. A Tolna-Baranyai Egyházmegyét zsinati küldöttként képviselte. Hittanosai rendszeres résztvevői voltak a hittanversenyek országos döntőinek, és néhányszor dobogós helyezéseket is sikerült elérniük. Parókus lelkészként az ösküi három és a györkönyi huszonkét év után Várpalota a harmadik szolgálati helye. Korok, korszakok, pályázatok A tudomány, no meg a mindenható közgondolkodás a történelmi korokat, korszakokat a politikai, társadalmi, ideológiai vagy éppen fontos gazdasági jelenségek alapján nevesíti. így beszélhetünk a római hódítások vagy a hellenizmus koráról, a Frank Birodalom vagy a keresztes hadjáratok korszakáról, reneszánszról, humanizmusról, a reformáció termékeny időszakáról, azután pedig szép sorjában az ipari forradalomról, a felvilágosodásról, a 20. század világégéseiről, a posztmodern ezredfordulóról és egyebekről. Azon gondolkodtam, hogy minek is nevezhetnénk ezt a mi mai korszakunkat, melyben élünk, mozgunk. Mi a legjellemzőbb vonás, történés, társadalmi jelenség, gyakorlat, amely meghatározza életünket, időhöz, térhez rögzített ittlétünket? Nos, ha rajtam állna, ha én lehetnék korunk híres névadója, akkor én a nagy és végtelen pályázatok hőskorának nevezném el közép-európai 21. századelőnket. Nemcsak azért, mert jól hangzik, és mert ilyen korszak még nem létezett - remélem, nem is fog -, de azért is, mert nálunk, ebben a fölöttébb boldog térségben mindenek előtt, mindenek felett, mielőtt bármi értelmes, hasznos dolog történnék, boldog-boldogtalan pályázik. Ahogyan a szakzsargonban mondják, „projektet” ír, sok-sok oldal papírt, elektronikus felületet telefirkál, fantáziáját, innovativitását szabadon engedve pályázik, pályázik, mert enélkül ma már a fű sem nő. Mára a nagy szlogen így hangzik: „pályázok, tehát vagyok” Pályázik a kormány, a minisztérium, az önkormányzat, a vállalkozó, a földműves, az állattenyésztő, a trafikos, a kocsmáros, a bártulajdonos, a tűzoltó, az éjjeliőr, a „vadakat terelő juhász” a koldus és a királyfi, mipden és mindenki, ami és aki él és mozog. Természetesen ebből a sorból nem maradhat ki a társadalom nagy tartópillére, az egyház sem. Korszerűvé - hűen a semper reformanda elvéhez - csak akkor leszünk, ha konokul követjük történelmünk sodrását, a korszak nagy kihívását, és magunk is EU-konformmá válunk. így pedig, mielőtt még bármi lett volna vagy lehetne, a teremtő ige első szava - „legyen projekt” - hangzik el, és indulhat az új világteremtés. Hogy ezek a pályázatok tényleges szükségletekről, igényről szólnak-e, vagy sem, vagy éppen egy személytelen bürokrata íróasztali észjárásától vagy észjáratlanságától függenek, az itt teljesen mindegy. Mert nem is feltétlenül az eredmény, a cél, a hasznosság, az ésszerűség, az igény a fontos, hanem sokkal inkább a tény, hogy pályázunk. Ez lett mára sokak számára a legmeghatározóbb időtöltés, karrier, életpálya vagy netán szabadidős, rekreációs tevékenység. Nemzetközi verseny is zajlik a pályázati támogatások felhasználásának arányát illetően, ezért aztán versenyéhes, szép hazánk apraja-nagyja beleadott apait-anyait, hogy dobogós helyre kerüljünk. Pályázatőrületünkről láttam néhány hete egy érdekes tévériportot, amely azt mutatta be, hogy világvégi moldvai, olténiai falvak szemfüles polgármesterei micsoda sikertörténetek részesei lettek fáradhatatlan ügybuzgóságukban. Az egyik történetben egy nyugat-afrikaihoz hasonló infrastruktúrával rendelkező moldvai falucska européer polgármestere gondolt egy nagyot, és vadiúj laptopján szemlét tartott a pályázati kiírások piacán - ez ugyan csak némi segítséggel sikerült neki, mivel ő személy szerint nem volt annyira e-mail függő, hogy be tudta volna kapcsolni a gépét, de ez ilyen helyzetben teljesen mellékes epizód. Tehát kis segítséggel, járulékos írás-olvasás tudással fűszerezve megtalálta azt a valamit (csodát), amire falujának legégetőbb szüksége volt. A faluról annyit, hogy egyetlen személygépkocsi sem volt itt, kerékpár sem, motorbicikli sem, jachtról, helikopterről nem is beszélve. Merthogy a faluban egyszerűen nem volt út, csak valami földes ösvény, amely esős időben csak tankkal volt járható. Ennek megfelelően nem volt a faluban sem vezetékes víz, sem csatornázás, villanyáram is csak hébe-hóba. A legnépszerűbb jármű - ízléstől, időtől, pénztárcától és temperamentumtól függően - a szamár, illetve ló vagy szarvasmarha vontatta járgány volt. Nem szeretném tovább sorolni, hogy mi minden nem létezett e mesebeli falucskában, ahol a középkor óta nem mozdult az idő; a lényeg, hogy a megfelelő ember a megfelelő történelmi korszakban a megfelelő helyen volt. Pályázott, nyert és megvalósított! Hogy mit? Ez a lényeg! Négy kilométeres, aszfaltozott bicikliutat végig a falu földútjának a kellős közepén. Sok-sok tízezer euróért. Az se baj, hogy a kutyának sem kellett, azóta sem kell - ám a sártenger közepén ott fényeskedik a 21. század győzelme, a pályázat mindenhatósága, az egyetlen út, a bicikliút. Ehhez hasonló falu-soga - több tucat másik mellett - egy másik eset, amely egy bizonyos evolúciós szinten rekedt településről szól, ahol folyó vizet csak a patakban, vezetékes vizet pedig a tévé szappanoperáiban láttak. Itt is akadt egy pályázó, aki nem mást, mint nyilvános eurokonform illemhelyet, magyarán közvécét álmodott alattvalóinak, akiknél ez otthon rendszerint három lecövekelt lécből vagy - tavasztól őszig - a kertvégi kukoricásból áll. Ha nem volna igaz, az ember azt hinné, valami mese ez Abszurdisztánban. A baj csak annyi, hogy nem mese. Ott ékeskedik a falu közepén - ami a libalegelő - egy nagy, idomtalan, eurokonform közvécé, használaton kívüli állapotban, mert ugye se vezetékes víz, se csatorna. Minden, ami benne történik, az ott is marad - kivéve magát az épületet, amelyet azóta tégláról téglára hordogatnak haza kitartóan a boldog pályázók. Egyházunkban is hasonló módon látom a jövő nagy megoldásait. Építünk, hát pályázunk; javítgatnánk: pályázunk; szerveznénk ezt-azt: semmi az egész, pályázzunk; egyet gondolunk, pályázunk. Pályázunk, pályázunk, pályázunk... gyártjuk a papírokat, kapjuk a papírokat, küldjük a papírokat - s közben elmélázgatunk fogyást mutató statisztikáinkon, kiüresedő templomainkon. És olyan kedves, amikor érkezik soksok papírozás után a felemelő, várva várt válasz: „Gratulálunk, az Önök pályázatát X pályáztató elfogadta, pályázatuk megfelel a kiírási követelményeknek. Sajnos forráshiány miatt egyelőre (meghatározhatatlan ideig) nem tudjuk az igényelt összeget folyósítani.” Szép ez így, de mi kitartóan, konokul máris írjuk a következő pályázatot. Éppen arra gondoltam: mi lenne, ha teológiai eszmélődésünk - megfelelő pályázás következtében - egy kicsit reflektálna a Pályázatkorszak kihívásaira. Nehogy készületlenül érjen minket az a nap és az az óra. Volt már ontológiai teológia, volt a cselekedetek (üdvszerző cselekedetek) teológiája, volt - gondolok itt a ÉGTÁJOLÓ reformációra - kegyelemteológiánk, volt már teológiája a felvilágosodásnak, felszabadulásnak, feminizmusnak, modernnek, posztmodernnek. Most miért ne lehetne teológiája a pályázatnak, amolyan „Theology of Projects”? Lehetne főiskolán tanítani, róla konferenciákat, szemináriumokat szervezni, tartani, és mindezekre - természetesen - lehetne pályázni. Felmerülhet a kérdés, hogy lassan a Mindenható, akinek képére és hasonlatosságára lettünk teremtve, nem fogja-e felülvizsgálni ezt a hit-kegyelem reláción alapuló üdvösséget, és - átértékelve a dolgokat, korunk hasonlatosságára - nem vezeti-e be a pályázat általi megigazulás üdvtanát. Akkor jöhet a nagy meglepetés, a felkészületlen pályázatunkra kapott mennyei válasz: „Sajnos formai okok miatt az Ön üdvösségre beadott pályázatának értékelését beláthatatlan ideig elhalasztottuk." Adorjáni Dezső Zoltán püspök Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház
