Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-11-23 / 47. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2014. november 23. *• 3 Új keresztelőmedence Magyarkeresztúron ► A Soproni Egyházmegye esperese, Gabnai Sándor a múlt vasárnapi istentiszteleten szentelte fel a magyarkeresztúri evangélikus templom új keresztelőmedencéjét. A kerámiát Ángyán Csilla csornai fazekas népi iparművész szolgálatként készítette. Lelkészeknek állítottak emléktáblát Beszédében Gabnai Sándor emlékeztetett arra, hogy a keresztség Istennel való kapcsolatunk első, a külvilág számára is látható megnyilvánulása. Ünnepi és megrendítő pillanat ez - fűzte hozzá. A hitben való megmaradást segítheti a közösség, a személyes törekvés, de az mindenképpen Isten ajándéka - mutatott rá.- „Meg vagyok keresztelve” - mondta Luther, s ezen kijelentő mondatával éreztette a folytonosságban, az időtlenségben rejlő erőt. S ha el is csüggedünk, és ránk tör az e világi „nem is tudom, mitévő legyek” érzés, tudhatjuk, szívünk mélyén érezzük, hogy pártfogónk, közvetítőnk nem hagy minket magunkra. Jézus Krisztus szavára figyelve a rosszat jóvá alakítjuk, a halálból az életre térünk. A vele való közösségben bátran megvalljuk hitünket, és részesülünk ígéretében:„...és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,19.20) - hangoztatta Gabnai Sándor. ■ BükyAnna Tizenhét lelkész neve olvasható azon a márványtáblán, amelyet az uraiújfalui evangélikus templom belső falán helyeztek el. A tábla az 1784 óta a gyülekezetben szolgált pásztoroknak állít emléket. A szép megemlékezés egy családi adománynak köszönhető. A múlt szombati hálaadó istentiszteleten Rostáné Piri Magda, a Vasi Egyházmegye esperese igehirdetésében arról beszélt, hogy Jézus Krisztus a szegletkő, sarokkő, hitünk alapja, rá kell építenünk, hozzá kell járulnunk. A lelkészek életüket Krisztusra támaszkodva élik. Az ünnepi közgyűlésen Smidéliusz László, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület másodfelügyelője - az újfalui gyülekezetben 1917 és 1956 között szolgált lelkész, Rónay B. Gyula unokája - tartott előadást. Hat lelkipásztor életútját mutatta be, a gyülekezet történetének százhuszonöt évét átfogva. Az ünneplők között volt a közösség több korábbi lelkésze is. Akik nem tudtak eljönni, köszöntőt küldtek. Üzeneteiket a gyülekezet mai pásztora, Verasztóné Magyar Melinda tolmácsolta az egybegyűlteknek. ■ Bállá Emőke Segíts te is a templomfelújításban! .. mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok” (íKor 3,16) Szeretettel értesítjük a testvéreket, hogy a magyarkeresztúri evangélikus templom felújításának támogatását célzó felhívásunk az eddig eltelt alig két hónap alatt reményeinken felüli sikerrel járt: közel egymillió forint gyűlt össze. Ezt hálásan köszönjük, munkánkat pedig nagy bizalommal folytatjuk tovább. Kilencmillió-százezer forintot szeretnénk összegyűjteni a magyarkeresztúri templom mennyezeti burkolatának, a külső vakolatnak és a lépcsőnek a renoválására. Célunk, hogy a templom a felszentelésének két év múlva esedékes ötvenedik évfordulóján már régi-új pompájában ragyoghasson. A templom a Vadosfai Evangélikus Egyházközséghez (vadosfa.lutheran.hu) tartozik. Az egyházközség számláját a Rajka és Vidéke Takarékszövetkezet vezeti. Számlaszám: Magyarkeresztúr: 59500186-11095952. Kérjük, közleményként tüntessék fel: „Magyarkeresztúri templomfelújítás” Az adományozók között kisorsolunk egy hétvégi nyaralást Zamárdiban, a vízparttól kétszáz méterre fekvő apartmanban. Ünnepi istentiszteletet tartottak Ipolyvecén dr. Fabiny Tamás püspök szolgálatával. A november 16-i alkalmon az északi kerület lelkészi vezetője Szabó András esperessel és Szakács Tamás helyi lelkésszel közösen felszentelte a templom új oltárképét, melyet Simonné Kiszely Zsuzsanna presbiter adományából Deme Róbert ipolyvecei festő készített el. A Gál 3,1 alapján végzett igei szolgálatában a püspök a Golgota-témájú festményre is utalva emlékeztetett arra, hogy a jelen ünnep középpontjában is a megfeszített Jézus áll, és neki kell jelen lennie a gyülekezet mindennapjaiban. ■ Balicza Máté Jön-e a negyedik villamos? Számos internetes portál közölte azt a mobiltelefonon rögzített jelenetet, amely Budapesten, a 49-es villamoson játszódott le. Középpontjában a jegy ellenőr és egy utas hangos szóváltása áll. A vita kiváltó oka nem az, mint ami a legtöbbször: valaki, aki jegy nélkül utazik, nem hajlandó pótdíjat fizetni, de még csak leszállni sem. Ennek az utasnak ugyanis van jegye, de láthatóan provokálja az ellenőrt. Az viszont ordenáré stílusban üvöltözik vele, és néhány - e helyen idézhetetlen - jelzővel megtoldva mocskos amerikai, alvilági alaknak nevezi az utast. A válasz sem marad el: „Jogász vagyok, köcsög!” Kevés híja van, hogy nem kerül sor verekedésre: szemmel láthatóan mindkét fél azt várja, hogy a másik üssön először. Az utastársak többsége sokáig látszólagos közömbösséggel szemléli az eseményeket, aztán többen bekapcsolódnak a kiabálásba: van, aki az ellenőr, van, aki az utas pártját fogja. A hétköznapiságában is abszurd jelenet nézője úgy érzi, hogy az idegek pattanásig feszülnek, és mindjárt tömegverekedés tör ki. Edzett ember vagyok, sok mindent megéltem a budapesti tömegközlekedésben, már csak azért is, mert tizenhárom éven át Kőbányán laktam. Volt, hogy a 28-as villamoson nehézfiúk tréfából könnygázt engedtek szabadon. Más alkalommal a népligeti megállóban az onnan induló metróban tapasztalhattam meg a szurkolói kemény mag utazási szokásait. Egyszer a 9-es buszon kaptam egy akkora pofont, hogy a szemüvegem ripityára tört. Ezeknek az eseteknek azonban többnyire volt racionális okuk. (Utóbbinak az, hogy a randalírozó társasággal szemben egy számomra egyébként ismeretlen nő védelmére keltem.) A 49-es villamoson történteket azonban ép ésszel nehéz felfogni. Nem azért, mert a sokat kárhoztatott munkáskerületekkel szemben az úrinak mondott budai közegben történt meg, hanem azért, mert minden olyan irracionálisán zajlott. A résztvevők frusztrációja tapintható volt, sok-sok elfojtott indulat robbant hirtelen. Némileg hasonlót átéltem már uszodában, múzeumban és színházban is, ahol normálisnak tűnő emberek vetkőztek ki váratíanul önmagukból. A társadalom megannyi betegségtünete ez. Lelki egészségem védelmében általában nem olvasom el az internetes oldalakon szereplő kommenteket, de kíváncsiságból most kivételt tettem. Nos, a hozzászólók többsége verbálisán bár, de azonnal beszállt a csetepatéba. Volt, aki azon ékelődött, hogy nyilván azért „amerikaizta le” az ellenőr az utast, mert fideszesként „berágott az amikra”. Mindez persze rögtön a pártpolitika sűrűjébe vezetett, és bizony el is csattantak virtuális pofonok. Azzal kapcsolatban is volt sokaknak emléke, hogy egy utas nem akar fizetni, és még provokálja is az ellenőrt. Ez rögtön kiadós cigányozáshoz vezetett, mondván, hogy ők nem szoktak jegyet váltani. Ismét más az öregasszonyokon kezdte köszörülni a nyelvét, mondván, hogy azok „miért pofáztak bele” mások vitájába, ráadásul ingyen utaznak... A következő költői kérdés az volt: miért nem rúgta le valaki a kamerázó fejét? Magyarország, 2014 ősze. így néz ki a mi jobb sorsra érdemes országunk? A 49-es villamos reprezentálja nemzetünket? Az egésznek bizarr ellenpontozást ad, amikor felhangzik a megálló neve: „Szent Gellért tér"... Ez az élmény időben visszavisz egy másik villamoshoz, amelyet Kányádi Sándor örökített meg fájdalmas versében. A beszédes című Kupié a vörös villamosról - amelyet a Kaláka is megzenésített - úgy kezdődik, hogy az a bizonyos kopott vörös villamos „kalauz és vezető nélkül” ugyan holtvágányra döcögött, de elfelejteni nem szabad. Emlékezni kell ugyanis arra, hogy ez a jelképes villamos a színét nem a sok virágtól vagy éppen a bíborban pirkadó naptól kapta, hanem „vértől vereslett”. A fanyar-bölcs költő arra figyelmeztet, hogy mindent „a magunk kárán kell tanulnunk”. Rémülten látja, hogy az ember mégis milyen könnyen felejt, hiszen „tülekedünk egymásnak esve / ha jön a volt-már villamos”. Nem árt tudnunk, hogy a vers 1992-ben született. A Sajátos történelemleckét ezekkel a sorokkal zárja Kányádi: „holtvágányra döcögött-e / vajon a veres villamos // s nem lesz-é vajon visszatérte / boldog aki nem éri meg / halomra halnak miatta s érte / most is s ha lenne visszatérte / boldog aki nem éri meg”. Azt hiszem, inkább elgyalogolnék a végállomásig, de erre a szerelvényre a világ minden kincséért nem szállnék fel. Időben visszafelé haladva Kosztolányi Dezső Esti Kornéljában találkozom a harmadik villamossal. Mondanom sem kell, hogy a novellafüzér utolsó darabjában is metaforikus elem ez a jármű, és általában az életet, azon belül pedig az alkotói pálya küzdelmeit jeleníti meg. A művész természetes vágya, hogy felkapaszkodjon a reményt adó járatra, ám azon tömegesen csimpaszkodnak az emberek, és barátságtalan hangok rivallnak rá: „Megtelt!” Ám ő a veszéllyel is dacolva belekapaszkodik az emberfürtbe. Azzal sem törődik, hogy a kocsi belsejében levők - vagyis a már befutott művészek - „nyíltan és suttyomban, hangosan és halkan, szitkokkal, tréfás átkokkal, otromba, aljas megjegyzésekkel” illetik, és vesztét kívánják. A nagy tolongásban még beljebb is lökik, és - bár a gyomrába b'ök egy-egy esernyőnyél vagy bőröndsarok - immár biztos helye lesz a kocsiban. Sőt le is tud ülni! Igaz, hogy eleinte csak a fél combjával van az ülésen, de ügyes manőverekkel igazi sikert ér el: immár ablakülésre tesz szert. Nyilván a művész megállapodott - ságának jelképe ez. „Vajon a villamosban ki érhet el többet egy kényelmes ablakülésnél?” - kérdezi, majd a tülekedésben leszakított kabátgombjait nézegeti, „mint harcos a sebeit”. Éppen ki akarja nyújtani zsibbadt lábait, boldogan és szabadon föllélegezne, amikor meghallja a kalauz kiáltó hangját: „Végállomás.” Kosztolányi szívszorító novellájának villamosa nem feltétlenül jelent vonzó távlatokat. Állok a huzatos megállóban, ahová sorra érkeznek a villamosok. Rémülten engedem tovább a 49-est. Dacosan elfordulok a verestől, még ha időközben át is festették. Esti Kornél meggyőzött arról, hogy az ő járművére sem érdemes felszállni. Kémlelem a távolt: jön-e egy negyedik villamos? Szeretném hinni, hogy igen. Kell, hogy legyen küldetésünk ebben a közegben. Kívánatos, hogy az egyház alternatívát tudjon mutatni. Ha el tudnánk indítani a magunk „villamosát”. Vagyis képesek volnánk olyan közösségek építésére és fenntartására, amelyekben nem ÉGTÁJOLÓ t a nyers indulatok vagy a politikai érdekek uralkodnának, illetve amelyek a létezés és küzdelem hiábavalóságával szemben a reményt tudnák sugározni. Talán azért is szerencsés a villamos képe, mert az kötött pályán közlekedik, és a mozgáshoz szükséges energiát felülről, az áramszedőn keresztül nyeri. Keresztény családok, evangélikus gyülekezetek, egyházi iskolák mind-mind egy ilyen villamoskocsi lehetne. Ahol a törzsutasok mellett szívesen látják az új felszállókat, ahol hangos szóváltás vagy indulatok sistergése helyett béke uralkodik. Ahol egyértelmű az irány, és biztos a balesetmentes célba érés. Hiszem, hogy hozzám hasonlóan sokaknak elegük van a három bemutatott villamosfajtából. Fogadjuk meg, hogy mi mást szeretnénk. Jövő héten már advent van. Ha nagyon figyelünk, már halljuk a csilingelősét. Jön a negyedik villamos. Ne szalasszuk el! Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület
