Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-09-28 / 39. szám
Evangélikus Élet élő víz 2014. szeptember 28. !► 11 ■HHH Őszinte vallomás egy Istennel megtett hosszú útról DiamieB. Collard: Úgy döntöttem, megbocsátok... fiam gyilkosának Úgy döntöttem, megbocsátok... fiam cn/ilknsának Vannak teológusok, akiket Isten hosszú ideig készít fel arra, hogy egy-egy témában megkerülhetetlen bibliai igazságokat mutassanak fel, amelyeket közkinccsé téve munkáikban (könyvek, cikkek, előadások), ismertté válik a nevük is. Ilyen téma a megbocsátás is, amely Mózes első könyvétől Jakab leveléig újra és újra előkerül a Bibliában. Azonnali válaszunk könnyű: meg kell bocsátani, és kész. Ám a részletes végiggondolás és gyakorlati megvalósítás (kinek, mikor, hogyan, hányszor) küzdelmeit mutatja, hogy hányféle tudományos és laikus munka született már erről a kérdésről. Dianne B. Collard nem azok közé tartozik, akik tudományos munkásságuk részeként vetik föl a problémát. (Holott néhány egyetemet már maga mögött tudhat: doktorátusa van missziológiából, és dolgozik is misszionáriusként, interkulturális trénerként, valamint a Keresztény Művészek Nemzetközi Szervezetének európai missziós igazgatója.) Őt Isten másfajta oktatásban részesítette e témakörben, és ezért lett könyve megkerülheteden azok számára, akik küzdenek a megbocsátással. 1992. szeptember 20-án olyan tragédia érte, amely talán minden anya legrosszabb rémálma: meggyilkolták a fiát. A tragédia annál inkább megrázta a családot, mivel abban az időben nem a halált, hanem éppen egy új élet érkezését várták: Dianne fiának, Timothynakés ifjú feleségének elsőszülött gyermekét, aki két nappal édesapja halála után meg is érkezett. Egy édesanyának akkor is küzdelmes elfogadni a változtathatatiant, ha gyermeke baleset áldozata lesz, vagy éppen rossz útra tért. De Tim családszerető, kedves fiú volt, akit épp egy rettegő munkatársának nyújtott szeretetteli segítség közben ártatlanul, félreértésből, ebből fakadó bosszúból gonoszul és brutálisan kaszaboltak le. Mit mond ilyenkor Isten? Semmiképpen sem azt, hogy bocsáss meg! Inkább kézen fog, és így szól: „Gyere velem, beszélgessünk!” Csak így lehet eljutni a megbocsátásig, amelyről Dianne nagyon helyesen vallja, hogy út, hosszú út, sok kitérővel és körforgalommal, mégis elvezet a célig. Dianne könyve nem fia védelméről vagy a tragédia ecseteléséről szól, hanem erről az Istennel megtett útról. Nem 1992. szeptember 21-én kezdett a könyvíráshoz. Tizennyolc évnek is el kellett telnie ahhoz, hogy fájdalmából olyan örök kincsek ragyogjanak fel, amelyek másokat is elindíthatnak vagy továbbvezethetnek saját megbocsátanivalójuk útján. Nem sikerkönyvnek szánta művét Dianne, hanem őszinte vallomásnak. így meri leírni, milyen buktatókon bukott el ő maga is újra és újra, s miként kellett fölismernie, hogy Jézus válasza Péter kérdésére {„»Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki?Még hétszer is?« Jézus így válaszolt: »Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is«”- Mt 18,21-22) nem csupán arra vonatkozik, amikor az én atyámfia újabb és újabb vétkeket követ el ellenem, hanem előfordul, hogy egyazon vétket is hetvenszer hétszer, vagyis végtelenszer ismétlődően kell megbocsátanom. A szenvedő, gyászoló anya élettapasztalata, de teológiai igazság is, hogy a megbocsátás miattunk szükséges, a mi lelki és ebből kifolyólag testi egészségünk, „ép”-ségünk függ tőle. És akkor is elérte célját, ha a másik fél nem fordul Istenhez még ennek következtében sem. Épp ezért a megbocsátás kudarccal csak önmagunk számára végződhet, amennyiben elmarad. Megtörténte, eredményessége, önmagunkat gyógyító hatása független a válaszreakciótól. Hogy e kijelentés igazságtartalmát megértsük, Dianne egy rendkívül fontos különbségtételre hívja fel a figyelmünket: a megbocsátás és a kibékülés különbségére. A megbocsátás egyes-egyedül tőlem függ. A kibéküléshez kell a másik fél is. El lehet odáig jutni, hogy Isten szeretetéről teszünk bizonyságot szavakban és tettekben, s légióként lelkűnkben a szívünkön gyilkos sebet ejtőknek? Dianne-nal végigjárhatunk egy utat, amelyen Isten éppen ide tudja elvezetni a benne bízókat. ■ 'Szommer Hajnalka Dianne B. Collard: Úgy döntöttem, megbocsátok... fiam gyilkosának. Harmat Kiadó, Budapest, 2014. Ára 1750 forint. Dr. Dianne B. Collard október 3- án, pénteken 18 órakor a Párbeszéd Házában (Budapest VIII. kér., Horánszky u. 20.) könyvének címével - Úgy döntöttem, megbocsátok... fiam gyilkosának - azonos címmel tart előadást, amelyben a pszichológia, a teológia és a személyes veszteség nézőpontjából irányítja figyelmünket a megbocsátásra. Az előadást beszélgetés követi, majd a szerző dedikálja kötetét. Hogyan indultam el 1950 májusában nevelői pályámon? Nevelői pályámra a pápai tanítóképző készített fel. A tanítóképző ötödik évfolyamát 1950. május 20-án fejeztem be. Nagyszerű felkészítést kaptunk kiváló tanárainktól. Hittant is tanultunk, ami hitmélyítés volt, lelkileg sokat formált bennünket. Bognár Károly hívő hitoktatónk meleg szeretetével, gazdag gyakorlati hitéletével tett bizonyságot. Befogadtuk szívünkbe tanítását, néhányan pedig a mi Urunkat, Jézus Krisztust is. így épült az osztályunkban lelki barátság néhányunk között, s ez a kis mag egészségesen befolyásolta az osztályszellemet, megőrizte a keresztény értékeket. Dr. Biczók Ferenc osztályfőnökünk hívő életet élt. Magas színvonalú tanítása, emberszeretete példás volt. Tiszteltük és szerettük. Mindig arra intett bennünket: „Ne azért tanuljatok, hogy megéljetek a tudományból, hanem hogy minél többet tudjatok adni önzetlenül a reátok bízott tanulóknak.” Tiszteletteljes egyénisége példaképként állt előttünk. Utolsó osztályfőnöki óráját a saját lakásán tartotta, vendégei voltunk. A terített asztal mellett vele együtt könnyezve hallgattuk útravalóul mondott utolsó intelmeit: „Örülök, hogy ezekben a kemény években helytálltatok. Örülök, hogy olyan osztályt bocsáthatok útjára, amelynek tagjai tudni fogják, hogyan kell felkarolni a legelhagyatottabb kis magyar gyermekeket. Tudom, hogy Istenbe vetett hittel indultok nehéz, küzdelmes utatokra, s mindig világos lesz előttetek, melyik a helyes út, mikor szolgálhatjátok legjobban a magyar nép apró fiait, a jövőnk reménységeit. Tudnotok kell, hogy csak szilárd keresztény erkölcsű nemzedék emelheti fel ezt a megnyomorgatott, szegény magyar népet. Ti néptanítókként indultok erre az útra jó tudással, erkölcsös élettel, másoknak is példamutató pedagógiai hivatástudattal. Isten vezérelje és áldja meg győzelmes utatokat.” Ezután végigballagtunk a város főutcáján, a búcsúzó tanítóképzős párok között egy-egy kisgyermekkel. Közbén Gárdonyi Géza Kezdő tanítónak című versét énekeltük: „Mikor először lépsz az iskolába, / legyen arcodon Jézus nyájassága: / szólítsd köréd a kisgyermekeket, / és simogasd meg kezecskéjüket. // S ha látsz közöttük rútat, rongyosat, / gyermeki arccal búbánatosat, / ismerd meg benn a korán-szenvedőt, -Is öleld magadhoz, és csókold meg őt.” Életre szóló élmény volt, ahogy búcsúzó csapatunk végighaladt a pápai lakosok utcai sorfala között, akik ezzel fejezték ki tiszteletüket és együttérzésüket. Tömegek ismerték meg az addig ismeretlen Gárdonyiverset, és éreztük, hogy mindannyiunk szíve együtt dobbant meg a sok megmentendő kisgyermekért. Egy boldog csapat búcsúzott iskolájától, Pápa városától azzal a szent elhatározással, hogy magyar népünket fogjuk igazán szolgálni teljes szívünkkel, minden erőnkkel. Ennek szellemében kezdtem meg nevelőmunkámat, azzal az igei felszólítással: „Vigyázz a szolgálatra, melyre vállalkoztál az Úrban, hogy azt betöltsed! (Kol 4,17; Károli-ford.) Nevelőmunkámban a legnagyobb figyelmet mindig a fogyatékossággal született és súlyos betegséggel küszködő gyermekekre fordítottam. Csupán egyetlen megrázó esetet szeretnék feleleveníteni, amely számomra örökké emlékezetes marad. Tanítványaim között volt egy súlyos betegséggel született fiú. Sápadt, beesett arca árulkodott állapotáról, és emiatt gyakran kétségbeesett. Sokat hiányzott. Gyakran tette fel a kérdést önmagának: Hát érdemes így élni? Ezért négy éven át nemcsak az iskolában, hanem családja körében is sokat beszélgettünk, és imádkoztunk érte. Biztattam, segítettem, sőt arról is bizonyságot tettem, hogy: „Rólam is, noha én szegény és nyomorult vagyok, az én Uram visel gondot? (Zsolt 40,18; Károli-ford.) Ő pontosan tudta, hogy árvaként nőttem fel, és egész életemen át Jézus szeretete hordozott és segített életutámon. A betegség okozta hátrányokat sikerült is behoznia. Szép eredménnyel tett érettségi vizsgát. Remek postaműszerész lett. Betegsége azonban továbbra is makacsul kínozta. Néhány év múlva meglátogattam távoü otthonában. Nem számítottam arra, hogy a találkozás annyira megrendítő lesz. Amikor azt kérdeztem tőle, hogy boldog-e, felhúzta nadrágja szárát, és én láthattam, hogy műlába van. Kérdésemre adott válasza azonban határozott igen volt, és rámutatott alig egyéves gyermekére: „Boldog vagyok, hogy Isten szeret, mert ilyen drága kinccsel ajándékozott meg.” Később az egyik érettségi találkozóra elhozta tizennyolc éves leányát is, és sugárzó arccal mondta: „Nagyon boldog vagyok, mert Isten kegyelméből és szeretetéből leányom felvételt nyert a jogi egyetemre.” (Utóbb értesültem arról is: sikeresen el is végezte.) Az évek során megtapasztaltam, hogy a beteg és testi fogyatékkal élő tanulók hátrányait főleg a nevelői szeretet ellensúlyozhatja. Nem az anyagi segítség, nem a tanulmányi segítség volt az első ezeknél a tanulóknál, hanem a lelki egyensúly helyreállítása a krisztusi szeretet közvetítésével. Ez pedig rendszeres, áldozatos és szeretetteljes nevelői munkát kívánt. Sohasem lehetett várni, az adott helyzetekben azonnal cselekedni kellett. így olyan nevelési helyzetek adódtak, amilyeneket ritkán tapasztal az ember. A betegség, a tragédia, a megpróbáltatások súlya alatt, a szenvedések gyötrelmei közepette is megtalálta gyógyító nemes útját a Krisztustól nyert nevelői szeretet. Ezért bátran mondhatjuk, hogy a tőle kapott nevelői szeretet bővölködő, soha el nem múló szeretetté sokasodik. Áldott legyen érte a mi Urunk szent neve! ■ Szenczi László HETI ÚTRAVALÓ „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok’.’ (íPt 5,7) Szentháromság ünnepe után a 15. héten az Útmutató reggeli és heti igéi az Isten szolgálatában álló emberekről és angyalokról tudósítanak, és figyelmeztetnek: csak egy urat lehet szolgálni! „Áldott az Úr, napról napra gondoskodik rólunk szabadításunk Istene.” (Zsolt 68,20; LK) Az Úr Jézus az ő gondviselő szeretetének tanúja e világban, s Hegyi beszédében így bátorít: „Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak (...) ne aggódjatok életetekért (...) Aggódásával... ki tudná meghosszabbítani életét csak egy perccel is?” (Mt 6,24.25.27) De „keressétek először az Isten országát és az ő igazságát, és mind hozzáadatnak nektek ezek, alleluja!” (GyLK 731; lásd Mt 5,6) Heti bátorító igénket követően Péter a minden kegyelem Istenét magasztalja, mert „övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké”. (íPt 5,11; lásd Mt 6,13) „Vesd az Úrra terhedet, és őgondot visel rád!” (Zsolt 55,23) Luther kijelenti: „Gondját a keresztyén ember szívével együtt az Isten vállára veti. Néki van hozzá jó erős válla, hogy elhordozhassa. - Hiszen neked is azt ígérte, hogy minden gondodat, terhedet elhordozza." Mihály főangyal névünnepe üzeni: „Az Úr angyala őrt áll az istenfélők mellett, és megmenti őket.” (Zsolt 34,8; LK) Reformátorunkkal együtt te is naponta kérheted Uradtól: „Szent angyalod legyen velem, hogy a gonosz ellenség erőt ne vehessen rajtam!” Jézus a szolgálatból örömmel visszatért hetvenkét tanítványnak ezt mondta: „...ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben’.’ (Lk 10,20) Kik az angyalok? „...mind szolgáló lelkek... Azokért küldettek szolgálatra, akik örökölni fogják az üdvösséget’.’ (Zsid 1,14) S követe által maga az Úr beszélt Száraj szolgálóleányával: „Nagyon megsokasítom a te utódaidat, annyira, hogy meg sem lehet őket számolni’.’ (íMóz 16,10) János láthatta, hogy három angyal bejelenti az ítéletet: „...láttam, hogy egy másik angyal repül fenn az égen: az örök evangélium volt nála, hogy hirdesse..., és hatalmas hangon így szólt: Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája!” (Jel 14,6.7) Jézus a kisgyermekeket állította példaként követői elé, és figyelmeztette őket:,Vigyázzatok, nehogy egyet is megvessetek e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám arcát’.’ Ő „sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül”. (Mt 18,10.14) Elfogatásákor így szólt az ő védelmére kardot rántó tanítványhoz: „...aztgondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet?De akkor miképpen teljesednének be az írások...?” (Mt 26,53-54) Hajótörésük előtt így beszélt Pál: „...ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. Ez azt mondta: Ne félj, Pál... Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón” (ApCsel 27,23.24) Te is kérheted: „Én édes Istenem... // Szent angyaloddal védj meg!” (EÉ 93,1.3) ■ Garai András HIRDETÉS IX0YC Szenvedélytől szabadultak bizonyságtétele és megerősítése Pohárcsere címmel úrvacsorái istentiszteletet tartanak a pesterzsébeti evangélikus templomban október 5-én délelőtt 10 órától, melyen szenvedélytől szabadult testvérek bizonyságtétele mellett a Magyar Kékkereszt Egyesület csepeli csoportjának munkájával ismerkedhetünk. Az úrvacsorát fehérasztalos közösség követi, melyen a részvételi díj 1500 Ft/fő.
