Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)

2014-09-21 / 38. szám

Evangélikus Élet élő víz 2014. szeptember 21. *■ 11 Hűség, avagy rekviem egy madár ijesztőért HETI ÚTRAVALÓ • Annak a szép belső-ferencvárosi Feszty­­háznak, ahol mi is lakunk, nincs kert­je, csak egy nadrágszíjvékony kis udva­ra, egy-két díszfával s a bennünket a szomszéd háztól elválasztó falra felfut­tatott vadszőlővel. Az említett szom­szédoknak - írom ezt a legcsekélyebb irigység nélkül - sokkal nagyobb sze­rencséjük van: nekik egy tágas belvá­rosi kert jutott, sok-sok virággal, bokor­ral, pázsittal, pihenőpadokkal és nyári lakomákra alkalmas asztallal. Panaszra nekünk se lehet okunk: kertjük szépségéből, a hajnali és esti madárkoncertből, egy aprócska fehér kutya és egy fiatal spániel vakkantása­­iból s mindennapi életük kedves zson­gásából jut nekünk is. Meg a friss le­vegőből és a jó illatokból. Ennek a zivataros nyárnak azon­ban akadt a szomszédban egy áldo­zata, mondhatnám: hősi halottja. Egy ázott-tépázott állapotából kétszer is szerető gonddal „feltámasztott” de végül már gyógyíthatatlanul beteg madárijesztő. Szerencsére - az uno­kák kedvéért - mi még daliás korá­ban lefényképeztük, de amióta eltűnt, a gyerekek újra és újra megkérdezik: „Nagymama, hol a madárijesztő, ugye, nincs semmi baja?” Madárijesztő-mennyországról nem beszélhettem a kicsiknek - mert ilyen egyszerűen nem létezik. Arról azonban igen, hogy a szomszé­dok fabrikálta, kicsit az Óz, a csodák csodáj4-belire emlékeztető rongyem­berke sem halt meg egészen, hiszen ott él a szomszédok szívében éppúgy, mint közülünk mindazokéban, akik a nyár ezer nyűge-nyavalyája köze­pette is megszerették, ragaszkod­tak hozzá, barátjuknak érezték. Ha kis madárijesztő-rajongóink egy kicsit idősebbek lennének, elmonda­nám nekik, érdeklődésük miért is ha­tott meg annyira most, az Úr 2014. esz­tendejében, amikor annyian dobják a sutba, feledik el egyik napról a másik­ra életük sokáig fontos szereplőit, sze­retteit, legyen az életük társa, barát, kol­léga, egyszóval akárki. Nem csak és nem elsősorban az fo­gott meg kérdezősködésükben, hogy a gyermeki fantázia és játékosság bizonyítékának látom. Mert annál bi­zony sokkal többnek. Olyan hűség­nek, amelyre mostanság az „igazi” fel­nőttek, a nem költők, a józanok vaj­mi ritkán képesek. Ez ugyanis nem egyéb, mint Lk 16,10 szép és egysze­rű kiábrázolása: „Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű” S ez nekünk, még csak az öregség küszöbét átlépő nagyszülőknek szép és biztató ígéret. Ha már sokak szemében viharok tépte, vén madárijesztők leszünk, akkor is élnek majd körülöttünk olyan fiatalok, akik már kisgyermek­ként megértették a hűség lényegét. Köszönjük, kedves Madárijesztő, hogy ebből kicsiknek és nagyoknak lec­két adtál! ■ PetrőcziÉva flMMMNHMMMMMMHMHMMMBHMMMHMMMMMRI A hit és szeretet próbája A múlt század hatvanas éveiben minden hónap utolsó vasárnapján fe­leségemmel egy budapesti gyüleke­zetben Szikszai Béni bácsi bizonyság­­tételét hallgattuk. A gyülekezet tag­jai hozták el száműzetése helyéről, hogy beszámolhasson lelki tapaszta­lásairól. Tisztára suvikszolt bakancs­ban, sugárzó arccal tett bizonyságot. Bizonyságtételeinek egy része Elvé­geztetett! című könyvében (Bethánia, Budapest, 1947) meg is jelent. Egyik alkalommal a hit és a szere­tet próbájáról mondta el tapasztala­tait. A szeretetet és a kötelességet ha­sonlította össze. A kötelességet meg lehet győzni, hogy van időd, ráérsz, nem kell sietned, van még öt perced, maradj nyugodtan - hangzott a ta­nítása. A szeretetet azonban nem le­het befolyásolni, az nem tűr halasz­tást. Akit a szeretet hajt, annak nincs ideje várakozni. A lélekből, szeretet­­ből fakadó szolgálatot ez jellemzi. Jé­zus is ezt veti az efezusi gyülekezet szemére: „Tűrtél, fáradtál, terhet hordoztál, béketűrő vagy, de nem szeretetből, hanem kötelességből." Tegyük fel magunknak őszintén a kérdést: amit cselekszünk, szeretet­ből származik-e, vagy kötelesség­ből? Szégyenkeznünk kellett a ma­gunkban megszületett őszinte válasz miatt: gyakran csak kötelességből. A szeretet azonban még nem hit — folytatta Béni bácsi. Amikor Má­ria Magdaléna Jézus sírjához ment, arról győződött meg, hogy Jézus teste nincs a sírban, de akkor nem ju­tott eszébe, amit Jézus mondott, hogy harmadnapon feltámad. Nem nyíltak meg szemei a hit látására, hogy hiszen megmondta, és most be­következett. Mária szíve tele volt szeretettel Jézus iránt, de nem volt igazi, valóságos hite az Úr Jézusban még az üres sír láttán sem. Azt kell tehát mondanunk, hogy lehet valakinek a szívében szeretet, mégsem bizonyos, hogy van hite is. Nyilván a Lélek gyümölcse a szere­tet, de csak akkor igazi és valóságos, ha a Lélek gyümölcseként jelentke­zik. Ne tévesszen meg bennünket, hogy valakiben szeretet van, mert le­het, hogy az csak jellemének Isten ad­ta természetes vonása. Lehet az em­ber Krisztus nélkül is olyan, mint az aranykehely - kedves, vonzó, szere­tetteljes, szívét buzgóság fűti, de nem hitből való szeretet. A kötelességérzet nehezen találja meg a kényes helyzet megoldását. A szeretet ezzel szemben fürge, ta­lálékony a legkényesebb helyzetekben is. Kivágja magát, megtalálja a meg­oldás útját. Akik kötelességszerűen dolgoznak munkahelyükön, olya­nok, mint a meg nem olajozott kerék, amely nyikorog. Akiket viszont a szeretet fűt, olyanok, mint a golyós­csapágy, alig lehet megállítani őket, ha egyszer megindultak. A szeretet megbénul egy időre a halál érintésére. Nem tudja, mit cse­lekedjék, merre van a kivezető út. Amikor egy asszony elveszíti a férjét, hiába van szívében gyermekei iránt nagy szeretet, a halál rémülete úgy megbénítja, hogy nem találja az élet értelmét, és idő kell, míg felocsúdik, hogy gyermekeiért is élnie kell. Amikor az Isten szerint való bánat rászakad az emberre, és ebben a bá­natban megtalálja a megigazulás út­ját, feltámad szívében az örök élet re­ménysége, az a reménység, amely nem szégyenít meg. Béni bácsi szólt a bizonyságte­vésről is. Sokan szégyellik a Krisztus­ról szóló bizonyságtevést, de ha azt látják, hogy valaki bátorsággal tesz bi­zonyságot, azonnal követni akarják. Ezek a hit merészei hiányoznak a mai világból. A mai keresztyének között sok a meghúzódó, eresz alá lapuló; nincs bennük bátorság, készség bi­zonyságot tenni Jézusról, inkább meglapulnak, rejtőzködnek. Nem mutatják magukat az ellenségnek. Pál apostol viszont azt mondja az Efezusi levélben: „Álljatok hát elő, körülövezvén magatokat az igazság fegyvereivel!” Ne lapuljunk, és ne rej­tőzzünk, hanem álljunk ki meré­szen! Komoly figyelmeztetés volt ez abban a politikai környezetben. Ko­molyan meg kellett vizsgálnunk ma­gunkat: életerős-e bizonyságtevő éle­tünk? Őszinte bátorságra kellett megújulnunk. Isten ígéreteinek birtokosává nem az élmények tesznek, hanem a kije­lentés. Isten igéjében ott vannak az örök életre, a bűnbocsánatra vonat­kozó ígéretek. Sokan vannak, akik élményeket várnak, hogy azok által legyenek ezen ígéretek birtokosaivá. A kijelentés nélkül nem lehetünk birtokosai Isten ígéreteinek. Csak a Szentlélek jelentheti ki, ő győzhet meg arról, hogy Isten gyermekei va­gyunk. A Szentlélek által támasztott belső megvilágosodás kitörölhetet­len és örök. Isten gyermekeit a hitbeli meggyő­ződés sem elégítheti ki. Aki igazán szereti őt, az szemtől szemben való látásra sóvárog. Lelke a vele való együttlétre kívánkozik. Mária nem ment haza akkor sem, amikor János látott és hitt, akkor sem, amikor az angyalokkal találkozott, amikor azok beszélgettek vele, mert ő többre vágyott. Mária Jézust kíván­ta látni, vele akart találkozni. A lelki felismerés a néven szólítás nyomán támad. A pásztor nevükön szólítja az ő juhait. Csodálatos ez! A néma szólítás által a lélek megér­zi: ez nekem szól, ez én vagyok. Csodálatos csengés van benne, amely nem a fülbe cseng vissza, hanem a szív mélyén talál visszhangra, és megérzi a megszólított, hogy ez az én Mesterem. A bizonyságtétel igazi alapja a Jé­zus Krisztussal mint élő Megváltóval való találkozás. Péter és János is csak annyit tudott elmondani, amennyiről az emmausi tanítványok bizonyságot tettek: „Zavarban vagyunk, valamifé­le emberek azt mondták, hogy Jézus nincs a sírban.” Elmondták hűségesen, amit tapasztaltak. Mennyire más lehetett Mária bi­zonyságtétele, aki azt mondta: „Lát­tam az Urat, beszéltem vele.” Mit ér, ha elmegyek valahová, és azt mon­dom, hogy azt olvastam a Bibliában: Jézus feltámadt; vagy azt mondom a bibliaórán, hogy Jézus nincs már a koporsóban, hanem él, és találkoztam az élő Jézussal? Megértettük: akkor lesz bizonyság­­tételünk életerős, győzelmes és tisz­ta, ha elmondhatjuk, hogy Jézus, a mi Urunk él, találkoztunk vele. A Lélek által megáldott együttlé­­tek voltak e találkozások, s mi bol­dog örömmel, lelki énekek éneklé­sével jöttünk haza éjnek idején, megújult lélekkel. Nagy szükségünk volt e megújító találkozásokra. Há­la legyen a mi Urunknak, hogy ott lehettünk! ■ Szenczi László „Áldjad, lelkem, az Urat, és nefeledd el, mennyi jót tett veled!” (Zsolt 103,2) Szentháromság ünnepe után a 14. héten az Útmutató reggeli és heti igéinek két kulcsmozzanata az Úris­ten dicsőítése és hálaadás minden tettéért; ám erre csak az képes, akit a Szent­lélek elevenít meg. „Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. (...) Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek, és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (Róm 8,14.17) „Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az ő ke­gyelme.” (Zsolt 118,1; LK) S gyermekei vallják: „A bölcsesség kezdete az Úr­nak félelme.” (GyLK 728) Máriával együtt felismerik: „...nagy dolgokat tett velem a Hatalmas...” {Lk 1,49) És Dáviddal együtt énekelnek Isten irgalmá­ról, mert... (lásd heti igénk 3-5. versét). Luther így tanít: „Te hidd ingado­zás nélkül, hogy Isten tud is, akar is veled is nagy dolgokat cselekedni! Csak ez a hit marad meg és jut el Isten nagyságos dolgainak valóságos megtapasz­talására és ezzel Isten szeretetére, majd dicséretére.” S a tíz leprás közül csak a samáriai volt az, aki „amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fenn­hangon dicsőítette Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. (...) És ezt mondta az Úr: Keljfel és menj el, a hited megtartott téged’.’ (Lk 17,15- 16.19) Pál hálát ad Istennek Timóteus képmutatás nélküli hitéért, s emlé­keztet minket is: „Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét’.’ (2Tim 1,7) A meggyógyított vakot kizár­ták a zsinagógából, mert így dicsőítette ismeretlen gyógyítóját: „Ha ő nem volna Istentől való, semmit sem tudott volna tenni. (...) Jézus... megkérdez­te tőle: Hiszel te az Emberfiában? (...) Erre az így szólt: Hiszek, Uram. És le­borulva imádta őt!’ (Jn 9,33.35.38) Pál Filemon hitéért és szeretetéért is há­lát ad, és közbenjár Onészimoszért, a megtért rabszolgáért, „aki egykor ne­ked haszontalan volt, most pedig neked is, nekem is hasznos. (...) Bizony, test­vérem, bárcsak hasznodat vehetném az Úrban!” (Filem 11.20) Mi „hasznos” gyermekei vagyunk az Örökkévalónak? Dávid neki köszöni a templom épí­tésére összegyűlt önkéntes felajánlásokat: „Áldott vagy te, úram..., öröktől fogva mindörökké! (...) Most azért, Istenünk, hálát adunk neked, és dicsér­jük a te fenséges nevedet. (...) Bizony, tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit a te kezedből kaptunk!” (iKrón 29,10.13.14) Az utolsó vacsora és a lábmosás után az Úr Jézus új parancsot adott övéinek: „szeressétek egy­mást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arrólfog­ja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egy­mást’.’ (Jn 13)34-35) Megtudhatják ezt rólunk mások is? Pál állhatatosság­ra buzdítja a testvéreit, és hálát ad érettü(n)k: „...akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket Isten kezdettől fogva az üdvösségre a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által!’ (2Thessz 2,13) Ezért: „Én lelkem, dicsérd Uradat, / Adj hálát szent nevének! (...) / Bízd rá minden reményed! // Ő nyújt kezet, és elvezet / A mennybe, üdvösségre.” (EÉ 51,1.4) ■ Garai András Mégis tartottak ünnepi istentiszteletet Káván Az oltár előtt Buday Zsolt gyülekezeti lelkész A Dél-Pest Megyei Egyházmegye lelkészi munkaközösségi ülésén azt a fájdal­mas, de kényszerű döntést hozták, hogy a rossz időre tekintettel idén elmarad a szokásos egyházmegyei kávai ifjúsági biciklistalálkozó. A kávai evangélikus gyülekezet azonban szeptember 13-án, szombaton a templomban ennek ellené­re megtartotta ünnepi istentiszteletét, amelyen a tíz éve megszépült templomért adtak hálát. Az ünnepi alkalom után pedig szeretetvendégséget szerveztek. ■ Sülé Zsolt felvételei Forrás: benyekavagyul.blogspot.hu

Next

/
Oldalképek
Tartalom