Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-10-19 / 42. szám
i 6 -m 2014. október 19. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Csak egy könyv? WILDE OSZKÁR MESÉK, TÖRTÉNETEK KÖLTEMÉNYEK PRÓZÁBAN Mikes Lajos LAMPr.] It. KI Egy nyűgös, rosszkedvű őszi napon bandukoltam, csipcsup ügyeket intézve, nem élvezettel „komissiózva” mint az egyszeri úri hölgyek, hanem fáradt egérként vergődve a nemszeretem teendők kásahegyében. Ahogy mentem, mendegéltem, hirtelen úgy döntöttem, bár nem vagyok a vásárlásterápia híve, „boltkóros” pedig végképp nem, mégis betérek egy pillanatra a közeli „ódon ritkaságok boltjába”, ahol kincsek és kacatok hevernek egymás hegyén-hátán. De főként azért, mert a tulajdonos - egy kedves és művelt, idősebb férfi - mindig barátságosan, egy kis jóízű eszmecserére készen fogadja még a nyilvánvalóan nem vásárlókat is, mert szereti az embereket, szereti a társaságot, ellentétben a többnyire komoran-közönyösen lézengő (ez persze nem mindenkire igaz közülük sem!) „óriásbolti” eladókkal. Száz szónak is egy a vége, befordultam a boltocskába, s néhány perces böngészés után egy újsághalom alól kiemeltem egy valódi kincset, Oscar Wilde (a régi könyvön persze Wilde Oszkárrá magyarítva!) Mesék, történetek és költemények prózában című kötetének 1912-es kiadását, Mikes Lajos (becenevén a „doktor úr” civilben Szabó Lőrinc apósa) régiességében is míves fordításában. Amelyet gyerekként azért szerettem sokkal jobban Lengyel Balázs modernebb, gördülékenyebb átültetésénél, mert ebben a gyűjteményben helyet kaptak a tévelygéseivel együtt is felejthetetlen angol író prózai költeményeknek nevezett bibliaparafrázisai és természetesen a világirodalom egyik legszebb biblikus meséje, Az önző óriás. Amely az egyik legszebb, már a gyermekek számára is könnyen felfogható megváltástörténet. Befejezése így hangzik: „És a gyermek (Jézus) rámosolygott az óriásra, és így szólt hozzá:- Egyszer megengedted nekem, hogy itt játsszam a kertedben; ma pedig te jössz el hozzám, az én kertembe, amely a paradicsom. És mikor a gyermekek aznap délután beszaladtak a kertbe, ott találták az óriást holtan a fa alatt, amely telisded-teli volt fehér virággal.” Mondanom sem kell, ezt az igazi könyvritkaságot, amely nagyszüleim háború szétszórta gyomai könyvtára egyik kivételesen megmaradt darabjának csaknem hibátlan állapotú édestestvére, potom kétszáz forintért azonnal megvettem, s jellegzetes régikönyv-illata, továbbá a szép kötéstábla csukott szemmel is végigsimogatott mintája (valamikor ugyanígy dédelgettem ezt a szép, domború könyvborítót) visszaröpített távoli gyerekkoromba. Képzeletben ott ültem Pécsett, a kis Rákóczi úti lakásban, anyám lábánál, kis nádszékemen, és hallgattamhallgattam a kötet kicsiknek és nagyoknak való darabjait. Miért meséltem el mindezt? Talán azért, mert léptennyomon tapasztalom (önmagámon is!), hogy mi, emberek egyre inkább nagy történésektől, látványos elismerésektől, előbbre lépésektől várjuk azt, amit jobb szó híján boldogságnak nevezünk. Pedig számtalan nem kevésbé értékes apró öröm, kis életkönnyebbítő esemény vár ránk a legszürkébb napokban is. „Habent sua fata libelli.” Igen, a könyveknek, akárcsak nekünk, embereknek, megvan a maguk sorsa. És egy-egy régi könyvben fellelhető saját sorsunk egy-egy lélekmelengető pillanata is. Amitől rosszkedvűnk ősze úgy virágba borulhat, mint a mesebeli önző óriás kopár kertje. • ■ Petrőczi Éva Kiszakadó szív. Már megint ritmuszavar, éjszaka virrasztó feleség, aggódó család. Az érsebészeten gyors intézkedés: leszalad a hazafelé induló fáradt ügyeletes, és rövid idő alatt orvosolja a bajt. Megnyugtat, és útba indít biztató szavakkal. Azután két nővérke ágyba dug, és kezdődik a maradék vér csapolása, adatok gyűjtése. A szívem kezd megnyugodni, verdesve dobol. Azt csodálom, hogy bírta az újabb évet! Mit is? A félelmet, a gondokat, barátok árulását. A szoba megtelik: heten várjuk az ítéletet. „Mindannyian Isten kezében vagyunk” - mondja a legidősebb, a szelíd arcú tanító. „Jaj nekem - sóhajtozik a fiatal fiú -, jön a család, meg kell ennem az öt liter csigalevest, a tíz rántott húst, a sok túrós és meggyes rétest...” A mindig telefonáló maffiózó most is horkolva alszik. „Lajos! Lajos! Segíts rajtam! Segíts! Nem látod, csupa vér a fejem... Lajos!!” - kiabál valaki. Mindenki fölugrik, villanyt gyújtanak. Mi történt? Semmi különös, csak az új beteg mobilján a csengőhang szól így, ha valaki éjfél körül hívja. Most jöttek haza New Yorkból, egész nap nézték az égig érő toronyházakat, a tülekedő embereket. * * # Fölismerés. Nem elég lobogó élettel élni. Áldozatosan. Várni a dicséretet és a köszönetét. Tudni kell elbúcsúzni a hiú szerepektől, a rögeszméktől. Nem elég leszokni a feleslegesről és megmaradni a mindennapi kenyérnél. Ez a múló idő, az öregség parancsa. Ezen túl meg kell maradni embernek, adakozónak és a maga útját járó férfinak. Teremteni és alkotni, amíg Isten engedi. * * * Pintér Attila. A válogatott szövetségi kapitányának menesztése óta azon töprengek, ki volt az, aki javasolta a magyar foci élére. Kár, hogy nem fogadtam barátaimmal, mert én az első találkozások után ezt jósoltam. Legjobban az zavart, hogy mindig piros (úttörő)nyakkendőben jelent meg, sokszor tátva maradt a szája. Persze Csányi Sándor is megéri a pénzét: elsőként ő pártolt el a bukott mestertől. Azután a sportigazgató, Kovács Ferenc. Ezt talán még meg lehet érteni, de a kritikán alul teljesítő játékosok is hangosan károgtak. Mikor ifjú írnok-katona voltam Vásárhelyen, a szovjetek felügyelte Dócra jártunk lőni. Aki nem teljesítette a minimumot, az azonnal indult vissza, gyalog tette meg az ötven kilométert a jeges, szakadó hóesésben. Talán ezek a nagyszájú fiúk is ilyesvalamit érdemelnének a szégyenletes vereségek után. * * * Nyugalom. Nézem a háborúzó világot. Tanulok az öregektől: reményt és örömet, Jegyzetlapok (Napló, 2014) hogy süt a nap. Barátom, a Széli Kálmán téri hajléktalan előkelőén ül a pusztuló platánfák alatt. Rongyos kabátokból rakott magának ágyat, onnan köszönti az ébredő várost, a rohanó embereket, mindenkit. * # # Öreg favágó. Az őszi kert végében vágja a kiszáradt cseresznyefát. Szépen, pontosan dolgozik, fentről halad lefelé. A nagyobb ágakat kettévágja, hogy jobban elférjenek az összegyűjtött halomban. Tíz órakor szünetet tart, almát eszik kenyérrel, kis demizsonból vizet iszik. Azután folytatja, rakja a szétrepült vékony gallyakat, közben énekel a földerülő ég alatt. Valamilyen régi századból, szegénységből buggyan föl a dal. Nem magyarul, és már nem is ő mondja, hanem a megalázottak zengik csendesen, időtlenül. £ * * Janus Pannonius-díj. Egy Franciaországban élő szír, Adonisz és Yves Bonnefoy párizsi poéta vehette át Pécsett a költészeti nagydíjat. Az ötvenezer euróval járó nemzetközi elismerést 2012-ben alapította a Magyar PEN Club. Sokáig vajúdott az egész; az első kitüntetett, Lawrence Ferlinghetti amerikai költő nem fogadta el, mondván „újfasiszta” kormánytól nem kér semmit. A következő, Szimin Behbaháni perzsa alkotó elhunyt, így félő volt, hogy nem találnak a szervezők a díjra érdemes alkotót. Most megoldódott a gond, két párizsi, ezüsthajú költőre - egyikük nyolcvanon, másikuk kilencvenen is túl - esett a választás. Bizonyára megérdemelten, hiszen Szőcs Géza köszöntőjében mindkettejüket Európa legfontosabb kortárs írójának nevezte. Sőt az Adonisz néven alkotó Ali Szaid Eszbert a Nobel-díj legkomolyabb esélyesei között tartották számon. Örülök, hogy a nagydíj elindult diadalútjára, de szomorúság is van bennem: már megint mi vagyunk a legnagyobb balekok. Másokat tüntetünk ki, hangosan ünnepelünk, közben nem vesszük észre saját értékeinket. Juhász Ferenc a világ talán legnagyobb élő költője! És Vasadi Péter, Tandori Dezső, Dohai Péter... Kiss Anna, a varázsos szavú! Itt-ott már aranyló őszi levélkoszorúmat az ő fejükre teszem! * # # Végtelen zene. Az igazi, századokon átívelő zene nemcsak dallam, harmónia, de finom ritmus is. A hang és a mély csönd váltakozása. Az emberi gondolkodás legtitokzatosabb alámerülése. „Isten amennyire Csönd, annyira Zene - írta új könyvében Vasadi Péter -, ami Istentől van, zeneien van.” Aki nem hallgatta végig/. S. Bach passióit, szívet gyógyító miséit, az magát szegényítette meg. Arról nem is beszélve, hogy az Idő Könyve tele van fényes nevekkel, örök művekkel. Liszt Ferenc, Mozart, Beethoven, Bartók, Kodály szüntelenül megajándékoz, hogy életünk szellemien legyen zenei. Aki nem engedte magához közel ezt a szépséget, az nem érti az örömet, hogy porszemként is fontos része vagyunk az egésznek. És az örök élet is csupa zengés, patakként folydogáló zene. * * * Pénteki hír. Hallom a televízióban, hogy egy város központjában bomba robbant egy gyerekekkel zsúfolt buszban. Huszonötén meghaltak, negyvenen súlyosan megsebesültek. Gyönyörű kora őszi nap, friss reggel. Az emberek óriás platánfa alatt várakoztak, azután fölszálltak a buszra. Köztük volt az is, akinél ott lapult a gyilkos eszköz. Hol? A hátizsákjában? A kabátja alatt? A derekára erősítve? Ma már ezek a bombák nem nagyok, tenyérnyiek, mint valami bonbonosdoboz. A merénylő, aki talán utoljára szállt föl, tudta, meddig megy, mit kell tennie. A busz zsúfolt, a meleg elviselhetetlen, mindenki a megállóra gondol. Csak a lapuló gyilkos tudja, hogy senki nem fog megérkezni. Váratlanul beindítja a szerkezetet: az orvul érkező halált! A pillanat törtrészéig elégedettség tölti el. A többieket a föllobbanó láng vakítja el. Vége. Elvégeztetett. Ez a 21. század harca, az alattomos, gyáva öldöklés. A többi édesanyák elmondhatatlan fájdalma. Véget nem érő félelem a világ poklában. ■ Fenyvesi Félix Lajos Walesi „bárd” zenésítette meg Arany János balladáját ► Nemzeti gyásznapunkon, október 6-án rendkívüli megemlékezést tartottak Budapesten, a Zeneakadémián. Kesselyák Gergely vezényletével a MÁV Szimfonikus Zenekar adta elő Beethoven III. szimfóniáját, az Eroicát. Nekünk, akik az 1956-os forradalom idején Magyarországon éltünk, különösen megrázok az Eroica csodás hangjai. A forradalom napjaiban ugyanis a rádió állandóan ezt játszotta... Beethoven remekművének hangjai pedig jól előkészítették a koncert második részében elhangzott művet... Ismeretes, hogy az 1848-49-es forradalmat leverő, az aradi tizenhármat kivégeztető Ferenc József császár magyarországi látogatásakor Arany Jánostól üdvözlő verset kértek. Arany A walesi bárdok című balladával válaszolt, amely - a ’48-49- es magyar forradalom eltiprásának allegóriájaként - a walesi történelem egyik véres eseményét dolgozza fel. Október 6-án a ballada angol szövegére írt kantátát hallgathatta meg Kesselyák Gergely vezényletével a Zeneakadémia közönsége. Az előadás szervezője, a debreceni Irinyi László hangversenyrendező Kari Jenkinst, a walesi születésű, hazájában jól ismert zeneszerzőt kérte fel Arany János balladájának megzenésítésére. Minthogy a zeneszerző nem tud magyarul, a magyar származású Peter Zollman angol fordítását használta a zene megírásához. A walesi nép a szabadság szeretetében, az elnyomók elleni, a függetlenségért folytatott harcban hasonló hozzánk. Vélhetően ennek is tulajdonítható az a mély beleér - zés, amellyel a zeneszerző olyan érezhetően megalkotta a muzsikát. A lebilincselő kantáta zenéje igen mozgalmas; az előadáson az Ensemble Jean-Philippe Rameau, illetve a MÁV Szimfonikus Zenekar szólaltatta meg - a debreceni Kodály kórus énekesei pedig tökéletes angolsággal és nagy átéléssel működtek közre az előadásban. Mintegy húsz walesi vendég is megtekintette a művet, de az Egyesült Királyság más városaiból is érkeztek érdeklődők, és egy autóbuszt megtöltött az a negyven látogató, akik Irinyi László szülőfalujából, Esztárról érkeztek. Az általa rendezett telt házas előadáson szűnni nem akaró vastaps honorálta a kivételes élményt. ■ Berényi Zsuzsanna Ágnes Nagyköveti bemutatkozás Az Északi Egyházkerület Püspöki Hivatalának vendége volt október 9-én a Németországi Szövetségi Köztársaság nagykövete, Lieselore Cyrus, aki júliusban érkezett hazánkba. A szolgálatát megkezdő nagykövet Fabiny Tamás külügyekért felelős püspökkel és Cselovszkyné dr. Tarr Klárával, az ökumenikus és külügyi osztály vezetőjével folytatott eszmecserét a magyarországi egyházak tevékenységéről, társadalmi szerepvállalásáról. Az evangélikus hátterű diplomata a statisztikai és egyházszociológiai adatok felvázolása mellett tájékozódott az egyházi iskolák és az Evangélikus Roma Szakkollégium működéséről, valamint az állam és az egyház kapcsolatáról a rendszerváltás előtti és utáni időszakban. Az evangélikus egyház hagyományosan kiterjedt német kapcsolatrendszerének ápolása jegyében a nagykövetséggel az állami Reformáció Emlékbizottság keretében is keressük az együttműködés további lehetőségeit. ■ Pap Kinga Marjatta
