Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-08-17 / 33. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2014. augusztus 17. » 3 Jó lenne itt maradni! Beszélgetés Cairns-Lengyel Henriett evangélikus lelkésszel ► Megfáradt tekinteteket látott, reményt és akarást a szarvasiak szemében Cairns-Lengyel Henriett. Ez volt az egyik ok, amiért úgy érezte, Szarvasra kell jönnie. A Szarvas-Újtemplomi Evangélikus Egyházközség új helyettes lelkésze augusztus elsejével kezdte meg a városban a szolgálatot. A pécsi származású lelkipásztor korábban több kisebb településen, Bonyhád-Majoson, Béren és Kötésén is dolgozott, az utóbbi években pedig egy skóciai középiskolában tanított, valamint testi-szellemi fogyatékos gyerekeknek segített. Az új lelkészt választásának okairól és terveiről kérdeztük.- Miért döntött Szarvas mellett?- Férjemmel Skóciában éltünk, mielőtt a döntés megszületett. Mindketten tanárként dolgoztunk, de egyikünknek sem tetszett a kinti oktatási rendszer, illetve hosszú távon nem láttuk a jövőnket megalapozottnak. Mivel párom korábban már élt Magyarországon, elgondolkodtunk azon, mi lenne, ha visszajönnénk. Majdnem egyéves mérlegelés után hoztuk meg a döntést, hogy Magyarországot választjuk. Felvettem a kapcsolatot a püspökökkel, akik biztattak és támogattak. Végül két helyről kaptam ajánlatot: Szarvasról és egy Veszprém megyei közösségből. Ez utóbbi teljesen olyan volt, mint a korábbi helyem, amelyet imádtam. Valamiért mégis úgy éreztem, hogy mást kellene csinálnom. Amikor kiderült, hogy Szarvasnak evangélikus gimnáziuma is van, vagyis az angolnyelv-tudásomat is kamatoztathatom, és új lehetőségeket is nyújt a gyülekezet, megerősödött bennem a döntés. Hosszasan imádkoztam, és minden alkalommal azt a választ kaptam, hogy Szarvasra kell igent mondanom.- Nem tart a feladat nagyságától és nehézségétől? Bizonyára hallott róla, hogy az utóbbi három évben két lelkésztől kellett megválnia a szarvasi gyülekezetnek.- Nem tartok. Mindig is kedveltem a kihívásokat, és úgy gondolom, hogy nem a helyzet, hanem az emberek alapján kell megítélni egy közösséget. Azon fogok munkálkodni, hogy megismerjem az itt élőket, és olyannak ismerjem meg őket, amilyenek valójában, nem pedig olyannak, amilyenné ez a helyzet tette őket. Az elmúlt néhány nap tapasztalata alapján úgy látom, hogy nagyon jó közösségbe kerültem, ahol mindenki igyekszik, tele van reményekkel, előre akar lépni, és nem hátra.- Nagyon rövid időről, mindössze néhány napról beszélünk, de látja-e mára megoldandófeladatokat, problémákat?- Még nem. Érzéseim vannak. Erőskezű vezetőre van szükség, és meg kell találni azokat az embereket, akikkel együtt lehet dolgozni. Mindenkinek az erősségére és a segítségére támaszkodva kell elindulni az úton. Sok beszélgetésre és diplomatikus megközelítésre lesz szükség. De úgy gondolom, minden közösségben adódnak problémák, konfliktusok. Az itt élő emberek pedig, úgy érzem, tovább akarnak lépni.- Mégis ketten már meghátráltak a feladat elől, és új utakra léptek. Ön mennyi erőt érez magában?- Elég sokat. És Istentől kapom. Ha Isten ide vezetett, megvolt, rá az oka. O megadja az erőt és a bölcsességet ahhoz, hogy a helyzetet kezelni tudjuk.- Hogyan lát neki a nagy munkának? Hogyan próbálja megszólítani a szarvasiakat?- A személyes beszélgetések híve vagyok. Szeptemberben családlátogatásokba kezdek, lelkipásztori beszélgetéseket folytatok. Úgy érzem, hogy erre korábban nem volt idő. Pedig ez vezethet oda, hogy jobban megismerjem a híveket, és ők is engem. Emellett még várhatóan az idén egyesül az ótemplomi és az újtemplomi gyülekezet, így nagyobb lesz az átjárhatóság és a közösség. Ennek ellenére szeretném az újtemplomi gyülekezetei is tovább építeni az igehirdetések, a látogatások és a közösségi alkalmak segítségével, ami a nem hívő lakosság felé is nyitást jelenthetne.- Mindenképp újszerű az is, hogy egy hölgy került lelkipásztorként az Újtemplomhoz. Mi az a szemlélet vagy filozófia, amelyet képviselni szeretne?- Annak a híve vagyok, hogy saját magamat adjam. Nekem nincs két külön arcom: magánemberi és lelkészi. Amit látnak, azt kapják: egy nyitott, őszinte személyiséget. Az én filozófiám, hogy fogadjuk el és szeressük egymást. Nem vagyunk egyformák, de mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyen, hiszen Isten is így fogad el bennünket. ■ Hegedűs Éva Forrás: newjsag.hu HAZATÉRTEK AZ AMERIKAI ÖNKÉNTESEK Hogyan töltjük a napot? Folytatás az 1. oldalról A címbéli kérdés az egyik legfontosabb, folyamatosan fölmerülő kérdés számomra, miközben egy olyan helyen szolgálok, amely merőben más, mint az otthoni. A kérdés megformálása valójában két rendkívül különböző tapasztalati tartományból emelkedik ki. Egyrészt látok emberi sorsokat, és hallok különböző történeteket, nemcsak a médiából, hanem közvetlenül is. Sok embertársunk munka és biztos anyagi bázis nélkül él. Nap mint nap a túlélésért küzdenek. Itt, Görögszálláson az emberek olyan alapvető létfeltételekért küzdenek meg, amelyek számunkra egészen természetesek: hajlék, fűtés, víz, élelmiszer, ruházkodás. Ahogy ők eltöltenek egy napot, és ahogy erről gondolkodnak, az egészen újszerű számomra. Nekünk csupán olyan dolgokról kell elgondolkodnunk, mint találkozók szervezése, ügyintézés, a házimunka ütemezése, tanulmányok, testmozgás, szórakozás stb. Ne feledjük, a negyvenórás munkahét különböző egyéb ellátásokkal, például fizetett szabadsággal viszonylag új keletű jelenség! (...) E. B. White írja, hogy kétféle vággyal ébred reggelente: egyrészt szeretné mindennap jobbá tenni a világot, másrészt élvezni akarja az életet. Ez a kettős irányultság megnehezíti a nap tervezését. Az embernek megvan az a kiváltsága, hogy mindkettőt megvalósítsa, hogy alakítsa és élvezze is a világot. Luther ehhez még hozzátenné, hogy minden egyes nap újjá kell születnünk, meg kell újulnunk Isten kegyelmében és szeretetében. Nincs recept vagy előírás arra nézve, hogyan töltsünk el egy napot. És természetesen mindent egyszerre jobbá tenni nem tudunk. Kevésbé patetikus szavakkal azt mondhatjuk, nem lehet mindig „nagy dolgokat” cselekedni. Kell, hogy időt tudjunk szakítani nap mint nap a megállásra, és kell, hogy gondoljunk azokkal a testvéreinkkel is, akik - történelmi, gazdasági, politikai vagy egyéb okokból - egészen máshogyan kényszerülnek eltölteni napjaikat. Mi néha romantikus képzettársításokkal idealizáljuk a fejlődő világban tapasztalható jelenségeket: a piacokon élelmiszert áruló kereskedőket, a rongyos labdával focizó gyerekeket, a folyóban fürdő családokat. (...) Szeretjük azt gondolni nem csupán egy napról, de egész életünkről, hogy egyenes pálya, amelynek meghatározott rendje a következő: tanulás, karrier, családalapítás, majd nyugdíjba vonulás. Ez nem lehet a jó vagy normális életpálya mindannyiunk számára! Itt rájövök, hogy az élet rertdkívül érzékeny egyensúlyát mennyire könnyen fel tudja borítani a körülmények leromlása, a nélkülözés és a hiány. Démokritosz írja, hogy az élet ünnepek nélkül olyan, mint egy hosszú út fogadó nélkül. Magam is szeretem az ünnepeket, de kezdek egészen másképp tekinteni azokra, akiknek számtalan oknál fogva nincs lehetőségük betérni a fogadókba. Mi nap mint nap elhaladunk mellettük a hosszú úton. Miért nem osztunk meg velük egy történetet, egy jelet, egy kevés emberséget? A hétmilliárdnyi emberiség minden egyes tagja ugyanazt az utat teszi meg a nap körül huszonnégy óra leforgása alatt. Mi lesz a küldetésed ma? Mit teszel majd magadért, és mit az embertársaidért? Hogyan töltőd el a mai napot? ■ Thad Titze (Kinyik Anita fordítása) Krisztushoz kötve, mégis szabadon A napokban jutottam hozzá, hogy elolvassam a Luther Kiadó gondozásában a közelmúltban megjelent könyvet, melyet Joachim Gauck, Németország jelenlegi államelnöke írt, Nyári fagyok - őszi kikelet - Visszaemlékezések címmel. A könyv az egykori német demokratikus köztársaságbeli (NDK) evangélikus lelkészből lett államelnök visszaemlékezéseit tartalmazza az ötvenes évektől napjainkig. Gaucktól még evangélikus lelkészként hangzott el egy - utóbb elhíresült - mondat az 1988-as rostocki Kirchentag (egyházi napok) záró istentiszteletén mintegy negyvenezer ember előtt: „Ha majd szabad lesz elmennünk, akkor akarunk itt maradni.” Akkor ez a mondat az NDK és a Német Szövetségi Köztársaság viszonyáról, a szétszakított országról szólt. Azt gondolom, nem véletlen, ha a politikai töltetű megfogalmazás áthallásos, és vonatkoztatható keresztyén életünkre, Krisztushoz tartozásunkra is. Tudom, hogy mint minden hasonlat, ez is sántít, de úgy érzem, hogy ifjúsági munkánk összefoglaló mottója lehetne az idézett mondat. Most, amikor a Fejér-Komáromi Evangélikus Egyházmegye ifjúsági tábora elindulásának ötvenedik évfordulójára készülünk, sokszor tettük fel a kérdést, hogy az akkori szervezőket, a tábor „ősatyáit” vajon mi késztette 1964-ben, hogy - Csákvár fölött a Vértesben - megszervezzék az első tábort. Köztudott, hogy abban az időben tiltott tevékenység volt az egyházi ifjúsági munka. Természetesen az erdészettől kért „táborverési engedélyben” sem ez a cél szerepelt... Persze az idő is segít, hogy emlékeinket szebbnek lássuk, és az akkori nehézségek a mából nézve látszanak talán kisebbnek. A tábor - mosakodáshoz, főzéshez, iváshoz szükséges - vízellátását csak egy falu végi kút biztosította. Volt, hogy a fapados bányászbusz megállójától a táborhelyig ökrös szekér szállította a táborozok csomagjait. Abban az időben azonban nem ez a romantika volt a tábor fő vonzereje, hanem a lehetőség, hogy a szabadban szabadon lehetett Krisztus evangéliumáról hallani és arról testvérekkel beszélgetni. Közel hatszáz régi táborozó címére küldtünk meghívót a jubileumi találkozóra, melyet szeptember 6-ra tervezünk Nagyvelegre, és reménységünk szerint legalább háromszázan leszünk együtt. A nagy kérdés most az, hogy milyennek is tervezzük ezt a napot. Szabad teret engedjünk a nosztalgiának? Ehhez minden adott lesz: régi fényképek, a táborban íródott alkalmi újságok újranyomott példányai, régi VHS-videofelvételek digitalizált változatának folyamatos vetítése... Vagy tartsunk inkább egy klasszikus evangélizáló napot? Névkitűzőkre bizonyára így is, úgy is szükség lesz, hogy felismerjük azokat, akikkel tíz-húsz-harminc éve nem találkoztunk. Az egyházmegyei tábor története két részre osztható. A rendszerváltás előtti első negyedszázad a tiltottból a tűrtbe való átmenetei időszaka volt, a második huszonöt év pedig már az egyházvezetés hivatalos támogatásával és segítségével, az egyházmegyék ifjúsági lelkészeinek közreműködésével szervezett táborozás évei. A cél nem volt és ma sem más, mint fiatalokat Krisztushoz vezetni, közösségben megtapasztalni a nála lévő szabadság örömét és a tőle kapott erővel továbbmenni. A bőséges beszámolók engem arról győztek meg, hogy az idei Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozó is hasonló célt valósított meg. Természetesen más körülmények között, mint ahogy mi az elmúlt ötven évben csákvári, hántai, nagyvelegi táborainkban családias keretek között megéltük - még ha ez a „családiasság” olykor százharminc-száznegyven fős létszámot jelentett is. A hitelesen „egymás elé élt” Krisztus-hit volt a meghatározója minden egyes tábor tematikájának. Hiszen épp ennek kiváló lehetősége egy-egy ilyen tábor, ahol a nap huszonnégy órájában együtt van gyermek, fiatal és „régebb óta fiatal”. Nemegyszer vállalta a közös hét minden örömét és próbatételét egyegy idősebb lelkész vagy világi vezető. Szolgáltak közöttünk előadással, evangélizációs sorozattal, avagy pusztán a jelenlétükkel. Mert ez is vonzóvá teheti keresztyénségünket, hitelesítheti mondandónkat. És elköteleződését is növelheti minden vezetőnek, ha arra szánja idejét, hogy nyári szabadságából akár több hetet is fiatalokkal töltsön együtt. Persze több más célja is van egyegy ilyen nyári hétnek. Benne van a találkozás öröme, a másokkal való együttlét, ismerkedés lehetősége. Akár a párválasztás esélye is. Ám ha csupán ilyen igények kiszolgálásánál ragadnánk le, nem tennénk mást, mint akármelyik iskolai, ifjúsági vagy gyermekmegőrző tábor. A mi közös felelősségünk megmutatni a keskeny utat. Azt az utat, amelyen maga Jézus ad esélyt a vele való személyes találkozásra. Az a Jézus, aki nemcsak a kisgyermekeket hívja magához, hanem - személyválogatás nélkül - mindenkit. Magához hív, magához vonz, hogy tőle kapjunk áldást a továbbvezető útra, ahova nemcsak küld bennünket, hanem velünk jön, velünk vándorol. Nagy dolog a szólás szabadsága, a szabad véleménynyilvánítás, az utazás szabadsága. Akik 1990 után születtek, talán már másképp értékelik ezt a szabadságot. Talán ma már nekünk is természetes. A történelem azonban már számtalanszor bizonyította, hogy mennyire sérülékeny ez a fajta szabadság, s mennyire hamis tud lenni a szabadságérzet. Már csak ezért is érdemes elolvasni Joachim ÉGTÁJOLÓ /íj Gauck könyvét, mely hiteles korrajz a kommunista diktatúráról és a keleti blokk barakkjairól - amelyek között állítólag a miénk volt a legvidámabb. Kívánom, hogy akik már a Krisztustól kapott szabadság örömét is megtapasztalták, és a Krisztusban való szabadságot össze tudják hasonlítani a világtól (politikától, politikusoktól) kapott szabadsággal, azok a testvéreim minél többeknek tudják személyes életük példájával továbbadni, sugározni ezt a - politikai széljárásoktól függetlenül megélhető - örömöt. Hogy akik ma a Krisztus szeretetének szorongattatásában élnek, kapjanak elég erőt és bátorságot hirdetni: ők Krisztus szabad foglyai! Mészáros Tamás felügyelő Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület
