Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)

2014-08-10 / 32. szám

2 -m 2014. augusztus 10. FORRÁS Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 8. VASÁRNAP - JN 8,37-45 Vagy-vagy kérdés A VASARNAP IGEJE Oratio oecumenica Istenünk, aki szereteteddel magad­hoz öleled a mindenséget, és ránk is bőségesen árasztod áldásodat, add, hogy gyermeki bizalommal fordul­junk hozzád könyörgésünkkel! Kö­nyörülj egyházadon, szánd meg né­pedet! Igéddel és irgalmad éltető erejével formálj bennünket testvéri közösséggé, hogy küldetésünket be­töltve só és világosság legyünk a vi­lágban! Tégy bennünket hegyen épült várossá, amelyen messziről felis­merhetők szereteted jelei! Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, hallgass meg minket! Könyörgünk gyülekezetünkért. Újítsd meg hitünket, erősítsd re­ménységünket, hogy a hétköznapok küzdelmeiben se feledkezzünk meg a segítségre szoruló embertársaink iránti szeretetről! Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, hallgass meg minket! Irgalmadba ajánljuk beteg, magá­nyos, szomorkodó testvéreinket és mindazokat, akik szerettük ápolásá­ban fáradtak el. Óvd meg őket a kis­hitűségtől, a zúgolódástól! Segíts, hogy atyai kezedből békességgel fo­gadják el keresztjüket! Jézus Krisztu­sért kérünk, Urunk, hallgass meg minket! Hallgass meg minket, Urunk, és áldj meg minket, hogy akaratod sze­rint éljünk, amíg elhozod örök orszá­godat szent Fiad, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Kegyelem és békesség az Úrban! Kedves Káthém! Reméljük, hogy ezen a héten hazatérünk, ha Isten is úgy akarja. Isten nagy kegyelmet ta­núsított itt, mert az uraságok tanácso­saik által majdnem mindenben meg­egyeztek, két-három cikkely kivéte­lével, ezek között van az, hogy a két testvér, Gebhard es Albert grófok új­ra testvérek lesznek, amit ma szeret­nék elérni. Meghívom őket magam­hoz látogatóba, hogy egymással is áll­janak végre szóba. Eddig ugyanis né­mák voltak, csak írásaikkal bosszan­tották egymást kölcsönösen. Az ifjú uraságok különben vidámak, bohóc­sipkában együtt szánkáznak, a kis­asszonyok úgyszintén, maskarában járnak egymáshoz, és derűsek, Geb­hard gróf fia is. Ebből értjük meg, hogy Isten az imák meghallgatója.” H Luther levele feleségének, 1546.február 14. (Csepregi Zoltán fordítása) Vagy Isten gyermekei vagyunk, vagy az ördög fiai. Más lehetőség nin­csen. A kettő között nincs arany kö­zépút. Ez a summája annak, amit Jé­zus a mai evangéliumban az ellensé­geivel folytatott vita hevében állít. Majd tükröt is tart hallgatói elé, ami­ből megtudhatják, melyik táborba tar­toznak: aki szívesen hallgatja az ő igé­jét, mint az élet beszédét, az Isten gyermeke. Aki viszont hallgatni sem bírja, az az ördögtől való. Luther ezt így értékeli egyik prédi­kációjában: „Isten legnagyobb csapá­sa rajtunk, hogy ez a súlyos és rút bűn ma is megtalálható a társadalom min­den rétegében. Hányán vannak - nemcsak a magas rangú urak, hanem az alacsony sorú nép között is -, akik magukba szállnak és megretten­nek, ha figyelmezteted őket, hogy bizony nem szép tőlük, sőt aligha van­nak Istentől, ha rendre elmulasztják a prédikációt, vagy ha mégis meghall­gatják, akkor sem sokat tanulnak be­lőle? Hányán változtatják meg erre a magatartásukat? A legtöbben félváll­ról veszik a dolgot, és így felelnek: Mi­nek nekem prédikáció? Tudom én magamtól is, amit tudnom kell! Ha pe­dig ezután még arra is figyelmezteted, hogy más lélekkel kell betöltekeznie, ha üdvözülni akar, akkor tapasztalni fogod, hogy a jó szándékú intelmed még jobban felbőszíti, és jó tanácsa­idat ilyen vagy hasonló gorombasá­gokkal utasítja el: Hagyj nekem békét, erre meg amarra! És még meg is fe­nyeget, hogy tud ő más húrokat is pengetni, ha nem hagyod abba. Isten rettenetes csapása ez raj­tunk, amiben büntető haragja nyilvá-A Szentháromság ünnepe utáni 8. vasárnap „csupán” egy a sok látszó­lag „ünneptelen félévbeli” vasár­napból. Pedig minden vasárnap ün­nep, méghozzá Krisztus feltámadá­sának ünnepe, s minden vasárnap­nak megvan a maga önálló monda­nivalója, amely szépen kirajzoló­dik az igékből, az énekekből, a litur­gikus szövegekből - és természete­sen az imádságokból. A zsoltár keretverse a 117. zsoltárt idézi: „Nagy az Úr szeretete irán­tunk, és hűsége örökké tart.” A nap témája ez: Isten gyermekei Krisztus szeretetével szeretnek. A vasárnap egész karakterét meghatározó evan­géliumot (óegyházi evangélium) Máté evangéliumának 7. részéből ol­vassuk: a hamis prófétákról és Isten akaratának cselekvéséről. Most azonban nem az egész liturgia dra­maturgiai ívét szeretnénk felvázol­ni, hanem arra az imádságra kon­centrálni, amely vasárnapról vasár­napra összegyűjti az adott ünnep legfontosabb mondanivalóját. A vasárnap kollekta imádsága így hangzik hát: „Örök Isten, akinek gondviselő bölcsessége sohasem té­ved! Távolítsd el tőlünk azt, ami árt nekünk, és add meg azt, ami javunk­ra van, az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkön-örökké. Ámen.” A kollekta imádság mindig ilyen tömör, lényegre törő, szinte szófukar, mégis hallatlanul sokat mond. Ma­gyarul alig tudjuk visszaadni azt a tö­mörséget, amelyet a bizonyságtevők fellegének tagjai majd másfél ezer év­vel ezelőtt a latin nyelv szikár nyelv­tani szerkezetével el tudtak monda­ni. (Ha még vannak latinul tudó ol­vasóink - s tudom, hogy vannak, nul meg. A keresztény szív méltán retteg attól, hogy ilyen bűnbe essen, nehogy ránehezüljön ez a súlyos íté­let: aki nem hallgatja Isten igéjét, az nem Istentől van, hanem az ördög gyermeke. (...) De ezt nem szabad úgy értenünk, mintha az ördög teremtette volna őket, és adott volna nekik szájat, szemet, értelmet és más egyebet. Nem, mert ők is Isten teremtményei, és Isten őket is ellátta ajándékaival. Jól meg kell tehát különböztetnünk a dolgok lényegét a használatuktól. A hazugnak és csalónak jó nyelve van ugyan, amit Istentől kapott, mégis ahogy a nyelvét használja, az az ördögtől van. Az ilyen ember a nyelvét az ördög szolgálatába állítot­ta, és Isten ellen használja. (...) Ezzel szemben akkor vagyunk Istentől, ha fülünket jól használjuk: ha szívesen hallgatjuk az igehirde­tést, és nyitott szívvel fogadjuk a dorgálást is, ha vétkeztünk. És ha Is­tentől vagyunk, akkor a nyelvünket is csupa jóra használjuk: segítségé­vel imádkozunk, prédikálunk, taní­tunk és vigasztalunk. Fülünk és nyelvünk tehát akkor van Istentől, és akkor jó igazán, ha Isten tetszése szerint élünk vele. (...) Néha még velünk is előfordul, hogy meggondolatlanul átkozódunk, ahelyett hogy imádkoznánk, vagy haragszunk, amikor barátságos indu­lat illene hozzánk. Ez semmivel sem menthető. A késedelem nélküli meg­térés mindezt mégis jóváteheti, amennyiben beismerjük, hogy mél­tatlanul viselkedtünk, és Istenhez esedezünk bocsánatért és kegyele­hisz több ilyet ismerek -, hadd olvas­sák mai imádságunk eredetijét úgy, ahogy vagy félezer évvel az egyház­­szakadások előtt eleink együtt meg­szólaltatták: „Deus, cuius providen­­tia in sui dispositione non fallitur: te supplices exoramus; ut noxia cunc­­ta submoveas, et omnia nobis pro­­futura concedas. Per Dominum nostrum Jesum Christum...”) Az egyház imádkozik. Az egész egyház. S ezt hallatlanul fontos tu­datosítanunk. Szükséges, nélkülöz­hetetlen a személyes imádság, de amikor az egyház imádkozik, akkor abban különös erő van. S ez az imádság is ezrek és milliók ajkán csendült már fel a hosszú évszáza­dok során, hiszen a kollekták az egy­ház imádságkincsének legősibb ré­tegéből valók. Kis közösségek, nagy tömegek és egyedül elcsendesedő emberek egyaránt imádkozták eze­ket a kollektákat. Már a megszólítás is imádság, méghozzá hitvalló imádság. Beval­lom, sokáig nem is figyeltem a meg­szólításra, formálisnak tartottam. Valamiféle udvariassági formulá­nak, amelyből tovább kell lépni, af­féle kötelező kelléknek a bevezetés­hez. Ma már tudom: a megszólítás nagyon-nagyon fontos. Benne van a tudásunk, az Istenről való informá­ciónk, de benne summázódik a re­ménységünk, a vágyunk, a bizo­nyosságunk is. A megszólítás hitvallás - ezen a vasárnapon is: „Örök Isten, akinek gondviselő bölcsessége sohasem té­ved...” Mi, múlandó emberek azt szólítjuk és szólíthatjuk meg, aki egyedül örök. Aki nincs - mint mi - bezárva az idő rabságába, aki az örök jelenben él. Ő az, aki nemcsak útnak indította a teremtett világot, mért. Mert az ilyen megbotlás és el­esés is vétek ugyan, de ezért még sen­ki sem mondhatja ránk, hogy ördög szállt meg bennünket, vagy hogy az ördögtől vagyunk, mert a bűnbánat által újra Istenhez térünk, és az a ko­moly szándék vezérel bennünket, hogy bűneinket elhagyjuk. . Viszont azok valóban az ördög fi­ai, akik - ha gonoszságukra figyel­meztetjük és megintjük őket - büsz­kén és gőgösen odavetik: Mit bánom én? És az intelmet semmibe véve ott folytatják, ahol abbahagyták. Az ilyen emberek az ördögtől van­nak, s minél tovább maradnak gonosz­ságukban, annál konokabbak lesz­nek, mert az ördög nem hagy nekik békét. Először csak megutálják Isten igéjét, később pedig káromolják, szid­ják és átkozzák is. Végül pedig ugyan­azt teszik, mint amit a zsidók tettek: köveket ragadnak, és gyilkolni akarnak. Az ördögnek tehát ezek az ismertető­jelei: Isten igéjét nem hallgatja, hanem gyalázza és káromolja; másoknak szenvedést okoz, és a prédikátorokat halva szeretné látni. Erről ismerhetjük meg az ördögöt és a fiait. Mert gyilkos ő és hazug kezdettől fogva, Istent és Is­ten igéjét pedig megveti. Őrizkedjetek tehát attól a bűntől, hogy Isten igéjét megvessétek! (...) A mai evangéliumból tehát legfő­képpen azt kell megtanulnunk, hogy szilárdan az igéhez kell tartanunk magunkat. Hallgassuk is mindig örömmel, és fogadjuk hívő lélekkel. de mind a mai napig gondját is vi­seli. Személyesen is fogalmazhatjuk: nem hagyott és nem hagy minket magunkra, hanem előteremti s meg­adja nekünk mindazt, amire valóban szükségünk van. De amíg egy társát gondozó em­ber lehet - legjobb indulata és igye­kezete ellenére - ügyetlen, olykor meggondolatlan, s tévedhet is, ami­kor gondozottja igényeit és szüksé­gét méri fel, addig Isten bölcsen vi­seli gondunkat, és bölcsessége soha­sem téved. Szinte elképzelhetetlen biztonságot ad nekünk ez az egyet­len szó: sohasem. A legkisebb hiba bárhol becsúszhat ott, ahol emberek vannak, de Istennél sohasem. Tud­ja, látja, mire van szükségük gyerme­keinek, és idejében megadja. Emlé­kezhetünk a 104. zsoltár tanúságté­telére az egész élővilággal kapcsolat­ban: „...idejében ad nekik eledelt.” (27-28) És jól ismerjük Jézus szavait a Hegyi beszédből: „...ne aggódja­tok..., hogy mit egyetek, vagy mit igyatok... Ha pedig a mezőfüvét (...) így öltözteti Isten, nem sokkal inkább titeket...?” (Mt 6,25-34) S itt újra fel kell idéznünk azt a tényt, amelyet mélyen gondolkodó emberek minden korban megpró­báltak tudatosítani. A világ meg­annyi baja közepette a megoldás visszatérni a gondviselő Istenhez. Ez nem ölbe tett kézzel való üldögélést jelent, hanem azt, hogy figyelünk ar­ra az Istenre, aki gondviselő bölcses­ségében sohasem téved. Az ő akara­ta szerint, az ő igéje szerint keressük a megfelelő megoldásokat, hasz­náljuk a tőle kapott megoldáskész­leteket. Egyetlen mondat az imádság megszólításából, és mennyi min­dent takar! Ha ezt tesszük, úrrá leszünk bűnön, halálon, ördögön és poklon. (...) Mert az ördöggel, a bűnnel és az örök halállal szemben nincs más segítsé­günk, csak az, ha Jézus Krisztus igé­jéhez tartjuk magunkat.” Ma persze mindez nagyon korsze­rűtlenül hangzik. Hiszen ma a hívő keresztények között is egyre töb­ben vannak, akik hallani sem akarnak az ördög létezéséről. Az örök kárho­zatot pedig Isten szeretetével össze­egyeztethetetlennek tartják. De nem azt jelenti-e mindez, hogy ma a ke­resztények többsége hallani sem bír­ja Jézus igéjét? Nietzsche azt állította, hogy „Isten halott”. Jézus szavainak tükrében vi­szont az derül ki, hogy a mai keresz­ténység hite halott. De mi lesz, ha a holt hitű kereszténységnek az élő Is­ten hatalmával kell egy napon szem­benéznie? Mivel mentheti magát? Az apostolokra és a régi atyákra nem hi­vatkozhat, miként Jézus egykori el­lenfelei is hiába mondták, hogy Áb­rahám leszármazottai. Isten Szentlelke vagy lángra lob­­bantja bennünk azt az élő hitet, amelynek tüze az apostolokban, a ré­gi atyákban és reformátor eleinkben is lobogott, vagy fölöttünk is elhang­zik Jézus ítélete: „Miért nem értitek az én beszédemet? Mert ha ini sem bírtátok az én igémet. Ti a 1átoktól, az ördögtől származtok, és < tyátok kí­vánságait akarjátok teljes: eniJ Isten irgalmazzon mindnyájunl iák, hogy ez be ne következzék! ■ Véghe n Antal Imádkozzunk! Jöjj, Szem élek Isten! Elevenítsd meg a holta , támaszd életre egyházadat! Teremts bennünk igaz hitet, hogy Isten gyermekeiként éljünk most és egykor az örökkévaló­ságban. Ámen. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK S a kollekta kérése még csak ez­után jön: „Távolítsd el tőlünk azt, ami árt nekünk, és add meg azt, ami javunkra van.” Egyedül Isten tudja igazán, mire van szükségünk. De tisztában van azzal is, mi van ká­runkra. Felfordult értékrendű vilá­gunkban, ahol a jót rossznak és a rosszat jónak mondják (mondjuk), mi nem vagyunk képesek jó dönté­seket hozni s azok nyomán ember­hez méltó (értsd: Isten gyermekei­hez méltó) életet élni. Ezért rá kell bíznunk magunkat. Takarítsa ki éle­tünkből azt, ami - bár lehet, hogy tetszetős, sőt még élvezzük is - tönkretesz minket, és adja meg azt, amiről talán nem gondoljuk, hogy létfontosságú, de az életünkhöz nél­külözhetetlen. Itt most már ki-ki behelyettesít­heti saját élete igényeit, vágyait, ké­réseit, igyekezetét. S mindenki el­gondolkodhat azon, hogy egyéni életében mit jelent, és milyen követ­kezményekkel jár Isten tévedhetet­len gondviselő bölcsessége. Az egy­ház nagy közössége ezt általános szavakkal foglalhatja imába. Minden ember kibonthatja azonban a maga számára a nap kezdetén vagy az es­te összegző csendességében - vagy bármikor, egy nyugodt pillanatban. A tömör és szikár kollekta imád­ság így nyílik ki, s akkor kiderül, mi­csoda gazdagságot hordoz. Érdemes hát vasárnapról vasárnapra ezt az imádságot várni, figyelmesen hall­gatva együtt imádkozni és tovább meditálva elvinni a hétköznapokba. ■ Dr. Hafenscher Károly „Csak egy megszokott kollekta”

Next

/
Oldalképek
Tartalom