Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-07-27 / 30. szám
Evangélikus Élet SZÉLRÓZSA 2014. július 27. «► 11 Soltvadkerti jegyzetlapok (Napló, 2014) Két nap látogatás. Gyönyörű júliusi délelőtt. Kék-tiszta ég, ontja arany parazsát a nap. A közeli tó felől hűs szél érkezik, és megsimogatja az arcunkat. Állok a bejárat előtt, töprengek, merre menjek? Fiatalok érkeznek, vidám családok gyerekekkel. Régi barátok is összefutnak. Maguk mellé pakolják a hatalmas hátizsákokat, szatyrokat, összecsavart pokrócokat. „Kőszegen találkoztunk először - mondják a férfiak -, ha jól emlékszem, 2008-ban.” Az asszonyok folytatják: „Szarvas volt a legszebb... a csodálatos arborétum...” Kísérőjük a 2002-es kismarosi Szélrózsát dicséri... Hirtelen az jut eszembe, ezek a kedves fiatalok a találkozók alatt lettek felnőttek, hívő emberek. Néhány év, és gyermekeik lesznek a kíváncsi vendégek, azután az unokák. Az erősödő közösség pedig az éltető, sugaras forrás minden időben. * * # Fiatalok. Ők a fények: a komoly fiúk, a mindig mosolyos lányok. Egyedül vagy kéz a kézben. De a legszebbek a házasok kisgyerekekkel! Van, aki vállán hozza, van, aki nyargal a fiúcskák után. Leülnek egy fa alá, megterítenek a füves pázsiton. Két hátizsák ennivaló: harminc szendvics, két tepsi meggyes piskóta, tizenöt cső főtt kukorica. Összeadják, ami van, kínálják egymást szeretettel. # * * Délutáni találkozó. A kedves szervezők ebéd utánra tették az irodalmat. Kis válogatást új köteteimből, főleg istenes verseimből. Gondoltam, akinek kis esze van, a sörsátorba megy, vagy megmártózik a tó hűs vizében. De nem így történt, a könyvbarátok eljöttek a nagy melegben, egyedül, kettesével; négy fiatal teológushallgató rögtön kérdezett is: Miért írok? Mit akartam, mikor régen leültem a kéziratpapír elé, és mit akarok most, annyi évtized elteltével? Miért ír az ember virrasztó éjszakákban? Valami fontosat szeretne mondani, de mit? Talán tiltakozni akar az igazságtalanság ellen, ha az élet rendjéből rendszert próbálnak csinálni. Azt hiszem, ezt igyekeztem elmondani, szavakba önteni. Saját, megszenvedett mondanivalómat, sokféle változatban. * * * Az izompacsirta. Kék rövidnadrág, kék tornacipő, piros keretes szemüveg. Jön-megy kigyúrt izmaival. Kisebb lánycsapatok előtt megáll, hosszan elidőz. Forog balról jobbra, mintha távirányítós báb lenne. Azután újból fölkerekedik, a közeli parton sétál, de most megfeszített hátizmokkal. Semmi hatás, a széljárta vízben labdázók nem vesznek róla tudomást. * * * Két tolókocsis. Fiatal fiú és lány. Egymás kezét fogják, ügyesen haladnak a kavicsos úton. Időnként a magasabb feljáróknál elakadnak, de gyorsan érkeznek segítő kezek. Megköszönik, és beszélgetnek a kora délután csendjében. Elbúcsúznak, nézik a három magas, boldog, egészséges fiatalembert. Nem mozdulnak, hosszú percekig várnak. Vajon mire gondolhatnak? „Hol vagy, Lajos?” Ezt kérdezi egy riadt leányka mellettem. „Lajos! Lajos!” - szólongatja újból az elveszettet. De kit kereshet? És hol veszett el? Jó lenne megtudni, talán segíthetnék. „Gyere vissza, Lajos!” - szól kétségbeesetten a kedves hang. Én is kiáltozom, benézek a sátrakba, az ügyeletes mentőkhöz. „Ki neked a Lajos?” - kérdezem végül. „Hát nem tudja? - feleli sírva. - Lajos az én papagájom.” * * * Kis szélvihar. Hirtelen támad a három nagy fűzfa mögül. Törzsük megdőlve, de fönt a sűrű lombok egymást ölelik. Előbb hűsít, azután kitépi kezemből a papírlapokat. Viszi mindenfelé. Oda félnapi munkám, a sok-sok gyaloglás és megfigyelés. Repülnek a sűrűn teleírt papírszeletek. Szaladnak köröttem, segítenek összeszedni. „Azt hittem, húszezresek!” - mondja egy fiú nevetve. # * # Erdélyi vendégek. A fiúk mint védjegyet hordják fejükön a szalmakalapot. Nyitott szemmel járnak, figyelnek, hol lehet segíteni. Ugyanakkor nagyszívűek, csak akkor szólnak, ha valami fontosat akarnak közölni. Örülnek a tüzes napnak, boldogok, ha mesélhetnek a gyönyörű erdélyi tájakról. De rögtön elkomorul az arcuk, ha mindennapi gondjaikról szólnak. „Lassan elfogyunk!” - mondja Gábor szomorúan. „Csak a templomunk megmaradjon!” - sóhajt a barátja. Elcsendesedünk, mindenki hallgat. Csak a közeli hangszóró zengi az új és új programokat. Egyórányit felsorolni is sok lenne, az egész napét lehetetlen. Lelket gazdagító és gyógyító ajándékok - mindenkinek. * * * Kereső. Tiszta arcú fiatalember. Harmadszor ül a közelemben. Érzem, szeretne valamit mondani, fontosat kérdezni. Késő délután föláll, és odaül mellém. Beszélgetünk, az életéről mesél, most végzett a szegedi egyetemen. „Az én hitem Istenben naponta változik” - mondja váratlanul. „Könnyen elcsüggedek. Olykor úgy érzem, kinevetnek az emberek” - folytatja keserűen. „Szeretek hűtlenkedni” - felelek rá pár perc gondolkodás után. „Mikor az első infarktusommal feküdtem, éreztem, lehajol hozzám Isten” - magyarázom szavaimat. „Szerencsés vagy” - fordul felém. Ez igaz, de micsoda árat fizettem ezért az egyszerű dologért, hiszen Isten azokat is szereti, akik szüntelenül keresik. Fölállok. Indulnom kell, mert az utolsó vonat is elmegy. Mondom neki Ady Endre fájószép versét. Isten és ember elmondhatatlan kapcsolatáról senki nem írt szebbet. A címe: Menekülés az Úrhoz. Néhány versszak belőle: „Be szép a régi kép, a tiszta, / Be szép volt a világon élni, / Be szép volt az a lázadó, / Mégis uras, szent Össze-Vissza. (...) De mindenképp Istené voltunk, (...) Megszakadt szép imádkozásunk, / Pedig valahogyan: van Isten, / Nem nagyon törődik velünk, / De betakar, ha nagyon fázunk.” ■ Fenyvesi Félix Lajos A cigány asszony tánca az angyallal ► Az együttélés lehetőségei címmel meghirdetett, Bódis Kriszta (kép)íróval, illetve Bakay Péterrel, egyházunk országos cigánymissziói referensével folytatott vélemény- és tapasztalatcsere talán az idei Szélrózsa találkozó egyik legfontosabb problémafelvetését foglalta magában. Galambos Ádám, az Asztali beszélgetések sorozat állandó moderátora a fesztivál második napján a kisebbségi társadalom előítélettel kezelt csoportjairól, azon belül is a cigány közösségek hányatott sorsáról kérdezte vendégeit a - nem mellékesen romák által üzemeltetett - vadkerti vidámparkkal átellenben felállított Fórum sátrak egyikében. Bódis Kriszta, aki a hétesi alkotótábor főszervezőjeként került közelebbi kapcsolatba az ózdi romungró cigánytelep lakóival, arról a „gettósodásról” ejtett szót, amely mind jobban jellemzi a város peremére szorult családok létterét és körülményeit: a szociális bérlakásokban élő romák nagy része elszegényedett, gyárban dolgozó munkáskolóniák leszármazottjaként született bele abba az áldatlan és kiszolgáltatott helyzetbe, ahonnan a mai napig nem tudtak kikecmeregni, és ahol jelenleg is a nincstelenség állapota uralkodik. Bakay Péter, aki cigánymissziós munkatársként szintén érzékelte a nélkülözés megannyi megnyilvánulási formáját és tehetetlenségbe torkolló következményeit, „az első maflás”, vagyis az első buktató utáni elkötelezettségről vallott, miközben ráirányította a figyelmet a cigány emberek eseményorientált, a gyorsuló világ időbeli kötöttségeit lazábban kezelő életritmusára, szabad(os)ságára. Ez jelentősen különbözik a nyugati és a kelet-közép-európai modellszerű mechanizmusoktól, és sok feszültséget szít az egy térségben élő többségi, illetve kisebbségi társadalom tagjai között. Ezzel együtt említést tett arról az ellentmondásos belső viszonyrendszerről, melyben nem ritka a különböző roma csoportok (beások, oláhok stb.) közti széthúzás, sőt az ellenségeskedés sem. Bakay ezek alapján sorolta fel az együttélés lehetőségeinek - kisebbségen inneni és túli - három fokozatát (az egymás ellen élés, az egymás mellett élés és az egymásért élés szintjeit). Végül a másságban való gyönyörködés előítélet nélküli szemléletének elsajátítására buzdított, a jézusi hetvenszer hétszer való megbocsátás, valamint a Pál apostolféle, közösségért hozott áldozat jegyében. Bódis Kriszta személyes motivációit is megosztotta a hallgatósággal: saját kamaszkori lázadását, devianciáját idézte fel, pontosabban az ebből fakadó, társadalmon kívüliek iránt tanúsított, felfokozott művészi-emberi figyelmét helyezte előtérbe. Bakay Péterhez hasonlóan ezzel túl is lépett a szolidaritás közhelyein és a tolerancia frázisain. A cigánymisszió vezetője munkája során szembesült személyesen mindazokkal a problémákkal, amelyeket a legtöbb ember - szélsőséges sztereotípiák vagy egyéni élmények alapján - előítéletekkel, legalábbis fenntartásokkal kezel, a másság iránti érzékenység, illetve a másokért való jótékony cselekvés bensővé tett igénye nélkül. • * * Miközben e sorok írója a Fórum sátorból a Küldetés sátorba igyekezett, ebédet készítő beás asszonyokba botlott, akik éppen az aznapi bográcsos kóstoló körül sürögtek-forogtak, amely - egyikük ízes félmondatát elkapva - „pusztulat”-jónak ígérkezett... A roma képzőművészet képviseletében előadást és műhelymunkát tartó Balogh Tibor grafikusművész visszafogottabban ugyan, de ugyanerre a közvetlen kendőzetlenségre, az ő szavaival élve „spontán expresszivitásra” mutatott rá a tradicionális, ugyanakkor a művészettörténet által csak a hatvanas évektől jegyzett cigány festészet bemutatása közben. Csak az utóbbi fél évszázadban alakultak ki azok a magyarországi alkotói csoportosulások, illetve mester-tanítvány kapcsolatok, melyekből a mostani kortárs művészek is mintát vehettek. Az elődök (Balázs János, Péli Tamás, Balogh Balázs András) lajstroma után egy diavetítés során, számos képmelléklet segítségével ismerkedhettünk meg nagy vonalakban a roma képzőművészet főbb folklorisztikus motívumaival, melyek közt nagyon fontos szerepet játszanak a hithez, a hiedelemhez, a mítoszhoz vagy a népi mágiához köthető szimbólumok. Az egyszerre köznapi és metaforikus ábrázolások mentén felfedezhettük a cigány kultúra mélyben húzódó narratíváját, amely leginkább az örökös vándorlásban, valamint az ezzel együtt járó űzöttségben, mondhatni szabadságba vetettségben fejeződik ki. Ezután saját pályakezdésére tért ki Balogh Tibor, majd azt az általa is folytatott műhelymunkát írta körül, amely az úgynevezett free-presszionizmus irányvonalai mentén képzeli el festői világát, és amely az értékőrző-megújuló vizualitáson kívül fontosnak tartja a fentebb már taglalt identitásproblémák nyomán kialakuló elfojtott társadalmi nyomás, illetve az időről időre felszínre kerülő kisebbségi presszió leválasztását az adott megnyilatkozásról, produktumról. Mindezt jól illusztrálja az általa készített főiskolai diplomamunka, amely az ószövetségi Jákób-történetből (melyben a saját testvérét ügyeskedéssel és csalással kifosztó bibliai alak végül megtér Istenhez és az angyallal való viaskodás után kiengeszteli családját is) kiindulva teszi saját népi narratívájának egyik szilánkokra tört, majd újból összeillesztett tükörképévé az angyallal táncoló cigány asszony képzeletbeli jelenetét - az együttélés lehetőségének egyszerre szent és profán jelenését. ■ PappMáté
