Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-12-21 / 51-52. szám
22 41 2014- december 21-28. KARÁCSONY Evangélikus Élet ► Szerkesztőségi értekezleten vetődött fel még december elején: ne csak áhítatokat kérjünk alkalmanként nyugdíjas lelkészeinktől, hanem időnként kérdezzük meg őket; például arról, miként élték meg a karácsonyokat a szülői házban és már felszentelt pásztorként. A terv a lapzárták izgalmában feledésbe merült, mígnem egy kolléganőnktől kaptam egy listát néhány névvel és elérhetőséggel. Sorra kerestem meg kérdéseinkkel mindazokat, akik szerepeltek a névsorban... Többen kedvesen elhárították a kérést (mert például épp kórházi kezelésről érkeztek haza), négyen viszont tollat ragadtak. A tervezett panorámaoldal így azonban másfél oldalra csökkent (Magyar László visszaemlékezése - amelyet önálló cikként kaptunk - lapunk 23. oldalán olvasható). ■ B. W. Gy. Aki válaszolt: id. Zászkaliczky Pál...- Mi volt a szülői házban a karácsonyi vacsora?- A szülői ház lelkészcsalád hajléka volt. Ott már idejekorán megtanultuk, hogy az ünnep fényét nem az asztalra tett étel gazdagsága jelenti. Az esti vacsora „karácsony böjtjéhez” igazodott: mákos tészta és - második fogásként - savanyú káposztából készült leves. Ezt a szokást édesapánk hozta magával szülőfalujából, Rádról.- Mikor döbbent rá, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot?- Az ajándékot - köszönet érte szüléinknek - az angyalok hozták. Jézus nevét becézve csak idegentől hallottuk. Nemcsak hittanórákon s a templomban, de a karácsonyfa mellett is így hangzott az angyal szava: „... üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus...” (Lk 2,11) Ezért nem is okozott csalódást, amikor kiderült, hogy az ajándékot hozó angyalok a mi drága szüléink!- Mi volt az első karácsonyi ajándék, amit szüleinek adott?- Amire emlékszem, talán már nem is az első volt. Öcsémmel együtfipesti diákok voltunk, ott is laktunk egy ismerős családnál. Csak kéthetente utazhattunk haza. Eladtuk közös kis bélyeggyűjteményünket, s az annak árából készült, bekeretezett fényképünk volt az ajándék. Talán megbocsátható volt ajándékunk indoklása: akkor is láthatnak, amikor nem vagyunk otthon.- Melyik volt a legkedvesebb és melyik a leginkább drámai karácsonya?- A „leginkább drámai” 1944 karácsonya volt. Hat teljes hétig pincében laktunk: két lelkészcsalád, a segédlelkész, még más hozzánk húzódott ismerősök s egy bujkáló tanító. Nem volt karácsonyfa, csak egy sebtében levágott tujaág, rajta fehér papirosba csomagolt kockacukor. Éppen tizenkilenc, annyian voltunk. Az énekek ugyanúgy zengtek, mint annak előtte bármikor. Énekünk túlszárnyalta a fentről - s nem is messziről - hangzó ágyúdörgést. Ott volt a front tőlünk néhány kilométerre, Fót és Rákospalota között. Az oroszok nyomultak a főváros felé, onnan pedig nemcsak őket lőtték, de a falunkat is. A karácsony mégis békességet hozott, s feledtette még az első - pálinkától bűzlő - szovjet katonát is, aki karórát követelve agyon akarta lőni édesapánkat... „Legkedvesebb karácsonyeste” pedig sok volt. Gyermekkorban is, és persze házasságkötésem után is. 1962-ben még csak ketten voltunk, s ahogyan múltak az évek, egyre többen. Nagyszerű szülői feladat: minden évben igével, énekkel és imádsággal bensőségessé tenni az ünnepet csemetéinknek, s közben átélni izgatott várakozásukat, majd örömüket. S ha ez sikerült, nem csak rajtunk múlott! Az „újszülött Királyon” a Szabadítom Jézuson. A hatvanas években autón igyekeztem haza a borjádi gyülekezeti szentestéről. A templom tele volt, de a falvakban már senki nem járt az utcákon, s hazáig csak egyetlen autóssal találkoztam: a mároki plébános ment a pócsai misére. A csikorgó hidegben a hold világított, az út felett szemmagasságig vitte keresztül a havat a szél. Félelmetesen szép volt, én pedig csordultig tele szívvel hazáig énekeltem a karácsonyi énekeket arról a Jézusról, aki a legnagyobb ezen a világon, mert magához tud vonzani sokakat! Feleségemmel és Zsuzsó lányommal B. Walkó György összeállítása Régmúlt emlékek egykori szentestékről... ...id. Pintér Károly Van olyan karácsony, amelyikre nem szívesen emlékezem: 1944. december 24. A Deák téren - az elsötétítés miatt - délután volt a karácsonyesti ünnepi istentisztelet. Utána édesapámmal és öcsémmel apám húgát látogattuk meg, kis kerülővel. Az EMKE-ház (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) mellett lakott. Váratlanul egy repülőgép húzott el felettünk, és a következő pillanatban robbanás rázta meg a levegőt. A Népszínház utca elejére dobott bombát a gép. Siettünk haza, hogy megnyugtassuk aggódó édesanyánkat. Ő már türelmetlenül várt minket. Ezen az estén elmaradt a karácsonyfa körüli családi alkalom. Nem énekeltünk, és nem gyújtottuk meg a csillagszórókat... Helyette a Kálvin térhez közeli, öreg bérházunk harmadik emeleti körfolyosójáról figyeltük az előttünk és felettünk szikrázva izzó „Sztálin-gyertyákat” Fényük bevilágította az ijedt várost. Még azon az estén leköltöztünk az óvóhelyre, és több mint húsz napig a pince volt az otthonunk. Szorongva gondoltunk a holnapra. A valóság rácáfolt az angyalkar énekére: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség és az emberekhez jóakarat’.’ (Lk 2,14) Micsoda disszonancia! Természetesen vannak karácsonyok, amelyekre annál szívesebben emlékezem. Például 1955 szentestéjére. A kicsiny csereháti falut az ünnepekre vastag, puha hó borította be. Néma csend ülte meg a tájat. Ezt a csendet törte meg a karácsonyesti istentiszteletre hívogató harangszó. A dombtetőn lévő templom ajtajában álltam. Bármerre tekintettem, parányi fények jelentek meg a felsejlő udvarokban, s mint sok-sok szentjánosbogár, imbolyogva közeledtek a templom felé. A faluban még nem volt villany. Az emberek üvegkalitkákba zárt gyertyákkal vagy viharlámpával közlekedtek. Úgy hatott ez rám, mint egy megelevenedett karácsonyi képeslap. A templom előtt az emberek leverték csizmájukról a havat, és úgy léptek be az Isten házába. Az asszonyok vastag berlinerkendőikbe burkolózva ültek, szorosan egymás mellé. A gyertyák lobogó, meleg fénye áradt szét a zsúfolásig megtelt, kicsi templomban. Úgy éreztem, hogy most kint maradtak a beszolgáltatások gyötrő gondjai, az ellentétek, a különbségek. Most Isten szeretetének erőterében egyek vagyunk - valóban testvérek. Békességes ünnepi hangulat melengette a szívünket. Most nem az angyalok énekére figyeltünk. A mi ajkunkon hangzott a biztatás Anno... egymás felé: „Csendes éj!/Tiszta, szent éj! / Szív, örülj, higgy, remélj!/Isten szent Fia jött ma hozzád, / Békét, életet és reményt ád. /Krisztus megszabadít, / Krisztus megszabadít!” Micsoda harmónia! Nem tudom elfelejteni ezt a karácsonyomat. Ma is örömmel idézem fel az emlékét. ...Missura Tibor Azt hiszem, gyermekkorom karácsonyai olyanok voltak, mint sok más középosztálybeli gyermekéi a háború előtt. Szüléink jártak templomba, de nem rendszeresen. Egy kis református gyülekezetbe jártunk a nagy katolikus városban. Ezért nincsenek különleges emlékeim erről az időről. Talán inkább azt kell mondanom, hogy a karácsony a családunk ünnepe volt. Kezdődött a Mikulás-ünneppel, mert akkor kaptunk egy szekuláris adventi naptárt. Az ablakra tehető naptárnak kis ablakai voltak, amelyeket dátum szerint lehetett kinyitni, s bennük hintalovat, mézeskalácsot vagy valami mást ábrázoló kép volt. December 24-én aztán ki lehetett nyitni a nagy ablakot, és mögötte a jászolban fekvő Jézust láthattuk. Mi, gyerekek - három fiútestvér - azon versenyeztünk, hogy reggel ki ébred fel korábban, és ki nyitja ki a kis ablakot. Aki kinyithatta, az választhatott magának a három cukorkászacskóból egy cukorkát, s a többiek is azt a cukorfajtát kellett, hogy válasszák. Napi egy cukorka, nem több. Az adventi időben többször olvasott nekünk édesanyánk a világirodalom remekeiből, lehetőleg karácsonyhoz kapcsolódó történeteket. Ezeket az alkalmakat, melyek beszélgetéssel folytatódtak, igen szerettük. Előkerültek képes albumok, ezekben sok havas tájat és karácsonyi vonatkozású festményt néztünk és beszéltünk meg. Talán ezeknek a képeknek köszönhető, hogy az angyalok igencsak felkeltették a képzeletünket, és záporoztak a kérdések. Nem kaptunk édesanyánktól kimerítő feleletet, de megfogant bennünk az a gondolat - amikor még kicsik voltunk -, hogy talán az angyalok hozzák a karácsonyi ajándékokat, és nem a Jézuska. Amikor aztán az iskola révén bátyánk meghozta a „felfedezést”, hogy karácsonykor nem az égből kapjuk az ajándékokat, az nem jelentett nagy törést. Ha az angyal Isten küldötte, akkor ha Istenünk annyi szeretetet ad a szülők szívébe, hogy ajándékot adjanak a gyerekeknek, akkor mégis az angyaloktól kaptuk az ajándékokat, csak nem szárnyas, hanem földi angyaloktól. Ezért ez a fölfedezés nem jelentett hitbeli kérdést, és édesanyánk szavahihetősége megmaradt. Fontos volt a kis református iskola karácsonyi nevelése. Számunkra ma elképzelhetetlen: hat osztály volt egy tanteremben, és egy tanítónk volt! Karácsonykor mindig egy színdarabot adtunk elő, amelyben Jézus születése és hétköznapjaink szegénysége volt a központi kérdés. A legtöbb színdarabot a tanítónk írta. (Akik gimnáziumban tudtunk továbbtanulni a 4. osztály után, mind megálltuk a helyünket - hála tanítónk jó pedagógiai és nevelőmunkájának.) A társadalmi kérdéseket és feszültségeket demonstrálva láttuk. Ezért a szegény tanulók karácsonyi megsegítése látványos volt, amit aztán év közben is folytattunk úgy, hogy ebédünkre hívtunk meg egy-egy rászoruló gyereket. Otthon a karácsonyfa alatt édesanyánk felolvasta a Bibliából a karácsonyi történetet és a napkeleti bölcsek hódolatát. Elmondtuk közösen nMiatyánkot. Aztán elénekeltük a Csendes éjt, és következett az ajándékbontás. Mindenki igyekezett mindenkinek ajándékot adni. Kezdetben csak egy-egy rajz vagy kifestett kép volt az ajándék, később egy-egy könyv. De az az izgalom, hogy sikerül-e olyan „eredeti” dolgot adni, aminek a másik örülni tud, az egész adventi időszakot átölelte, és megtanított bennünket jobban egymásra figyelni. A karácsonyi vacsora specialitása a borleves és a mákos guba volt. Emlékezetes marad 1944 karácsonya a Felvidéken. Rokonokhoz menekültünk egy eldugott kis völgy falujába, Rásba. Úgy gondoltuk, hogy ott biztonságban leszünk. De a front a falutól három kilométerre megállt. A puskaropogást jól lehetett hallani, a dombtetőre ezért nem is volt szabad kimennünk. Az ágyúk mögöttünk voltak, a domb túlsó oldalán, és onnan tüzeltek szorgalmasan át a fejünk fölött. De karácsony délutánján csend volt és némaság. Elmentünk a kis középkori templomba, ahol - mivel lelkész nem lakott a faluban - a tanító tartotta az istentiszteletet. Mindnyájan szívből tudtunk imádkozni, mert a faluból is sokan voltak katonák - mint ahogy az én édesapám is az volt, és már két hónapja nem kaptunk hírt felőle... HIRDETÉS Megjelent a Keresztyén Igazság legújabb száma Karácsony ünnepére készülve kezdődik a Keresztyén Igazság ez évi utolsó száma Lőrincz Csaba adventi igehirdetésével, amely 2013 adventján a tévében is elhangzott. A Lutheri teológiáról mindenkinek című sorozat a végidőre tekint, Luther eszkatológiájával foglalkozik. Az Előadások rovat változatos témákat nyújt. Az olvasók legelőször egy bibliatanulmánnyal találkoznak, melyet Weltler Gábor írt; majd az istentisztelet lényegéről gondolkodhatnak Kovács László Attila és Tubán József előadásaiban. Ezután megismerkedhetnek Michael Biberauer evangélikus lelkész életével és legnehezebb lelkészi szolgálatának - Haynau temetésének - igehirdetésével. Az igehirdetést és létrejöttének körülményeit Csanády Andrásné dr. Bodoky Ágnes, a lelkész ükunokája, élete regényét id. Zászkaliczky Pál mutatja be. A leghosszabb tanulmány Ordass Lajos minneapolisi A kei iga ai Ordass Úi folyam 10-£1 resztyén izság 2Í0J Aiapit.ioy negyedé*! folyóirata .»ál* 2014.4. Sióm útját ismerteti az előkészületektől kezdve az ott zajló eseményeken át a hazatérésig. Isó Gergely tanulmányának most az első részét közöljük. Az Emlékezünk rovatban szomorú kötelességünknek teszünk eleget: búcsúzunk a folyóiratunkban gyakran publikáló, az Ordass Lajos Alapítványban kuratóriumi tagságot betöltő Ordass-kutatótól, Böröcz Enikő lelkésztől. A színes képmelléklettel az olvasóknak szeretnénk kedveskedni. ■ Isó Dorottya szerkesztő
