Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-12-07 / 49. szám
8 * 2014. december 7. PANORÁMA Evangélikus Élet makat megérteni és elfelejteni nem lehet, de hívő keresztényként a megbocsátás és Isten akaratában való megnyugvás lehet a vigasz a túlélők számára is. A történelmi egyházak képviselői ezután megáldották az emlékművet. Elsőként Szűcs Endre református püspökhelyettes Jónás könyvének második fejezetéből idézett: „Az Úré a szabadítás." Fabiny Tamás evangélikus püspök Szilágyi Domokos Halál árnyéka című verséből és a Jelenések könyvéből olvasott fel részletet (Jel 21,4). Rossz napok jártak hetven évvel ezelőtt, és az elhurcoltak nem tudták „jól felhasználni az időt”, amire az apostol figyelmeztet - mondta dr. Orosz Atanáz görögkatolikus püspök. Mégis okulnunk kell a történelmi eseményekből, most, amikor a Donyeck-medencében újra százezrek szenvednek. Használjuk ki jól az időt, tegyünk jót mindenkivel válogatás nélkül. Az elhurcoltaknak boldog nyugalmáért és örök emlékéért fohászkodott a püspök. Dr. Ternyák Csaba egri katolikus érsek képviseletében Darvas László címzetes kanonok a Szózat nyolcadik versszakával szólt az egybegyűltekhez, és hangsúlyozta: „A nemzet, amely nem emlékezik meg, s elfelejti vértanúit, nem érdemli meg a jövőt.” Az áldozatok vértanúsága erőt ad, és jövőt ígér nemzetünknek. Az áldások végén az emlékező sokaság fennhangon imádkozta a Miatyánkot. A közös ima után koszorúzás következett, melyben a szerencsi Szent Imre herceg cserkészcsapat tagjai segédkeztek, és díszőrséget is álltak az emlékmű két oldalán. ■ Walkó Ádám Az avatóünnepségen részt vettek a, málenkij robot egykori foglyai is: Lekner Irén (Szerencs); DriznerAntalné, Lamperth Jánosné, Kaiser György, Kaiser Györgyné, Takács Jánosné (Rátka); Winkler Józsefné, Koczák Andrásné, Naár János (Hercegkút); Réti Béla Gábor (Rakamaz); Csatlós Gizella (Balkony); Kristó Istvánné, Schmidt Erzsébet (Abaújszántó); Fóris István (Szendrő). Szilágyi Domokos: Halál árnyéka Rekviem 1 (részlet) Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész vonító vonatok vonszolják vérző testemet vérző testünket országok vérző testén át nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált (...) nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált százötven senki akit vár a csattogó fogú ismeretlen százötven tikkadt torok százötven kiszáradt gyomor százötven őrültté borzolt idegrendszer százötven szomjas tüdő mely öklendezi a rab levegőt százötven elaszott hát amelyre sziszegve vár a korbács százötven eltompult tarkó amelynek kibányászták már az ólmot százötven agyú borzadály Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész vonító vonatok vonszolják vérző testemet vérző testünket országok vérző testén át nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált százötven fogoly féreg akit egy csizma eltapos Százötven fogoly féreg és százezer és millió millió------------------------------'— Nyilatkozik az egyik túlélő hazáját védte. Fóris István ugyanis hadifogolyként került a gulágra huszonkét évesen. Tornaalján volt katona abban az időben. „A fronton voltam, a román határon estem fogságba, amikor kapitulált Románia” - emlékszik vissza. 1944. október 6-án - idézi fel napra pontosan - az egyik legnagyobb román gyűjtőtáborba, a temesvári lágerbe került, aztán Ukrajnába, Zaporizzsjába. „Először fakitermelésen dolgoztam. A lágernek hordtunk fát az erdőről, azt fűrészeltük kézzel egész nap, irdaüan hidegben, aztán húztuk be szánkával. Zaporizzsjában pedig acélgyárat építettünk, Martinkemencét. Fagyos krumplit, répa- és korpalevest adtak enni, nem tudom, hogy éltem túl. A munka és az imádkozás segített” - mondja végezetül az egykori lágerlakó, aki 1948. december í-jén jöhetett haza. „Az viselt meg nagyon, hogy két évig azt se tudta a családom, élek-e, vagy meghaltam. Nem lehetett levelet írni” - meséli Fóris István, aki az utolsó túlélő Szendrőben. Mint mondja: „Sokan voltunk onnan hadifoglyok, de a többiek már mind meghaltak.” W- Minap.hu „Kis munka” - hatalmas veszteség Szerencsen emlékművet avattak a „málenkij robot" áldozatainak ► A Magyar Országgyűlés 2012-ben a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává tette november 25-ét, mert 1953-ban ezen a napon térhetett haza ezerötszáz politikai fogoly a munkatáborokból. Szerencsről és környékéről mintegy négyezer embert hurcoltak el „málenkij robotra” azaz „kis munkára” A túlélők, a történelmi egyházak képviselői, valamint állami és önkormányzati vezetők részvételével avatták fel múlt kedden a szerencsi vasútállomással szemben felállított emlékművet, amelyet a Magyarországi Evangélikus Egyház képviseletében dr. Fabiny Tamás püspök áldott meg. Jeges szél és havas eső fogadta az emlékmű avatására érkezőket, mintha az időjárás is az alkalomhoz igazítot, ta volna a körülményeket. A zord hideg ellenére nagy számban gyűltek össze a megemlékezők a szerencsi vasútállomás előtt, ahol hetven évvel ezelőtt bevagonírozták a térségből összefogdosott embereket, és küldték őket többéves jóvátételi kényszermunkára, főleg a Donyecki-szénmedencébe. A Himnusz eléneklése után Szerencs Város Német Nemzetiségi Önkormányzatának elnöke, Árvay Attila köszöntötte a megemlékezőket, legelső helyen név szerint a málenkij robot túlélőit. Mint elmondta, a történészek becslése szerint több mint százezer civilt, nőket és tizenéves fiúkat hurcoltak el marhavagonokban, hogy embertelen körülmények között bányákban, gyárakban és kolhozokban „tegyék jóvá mindazt, amit el sem követtek”. Az elhurcolás alapja a Szovjet Állami Védelmi Bizottság 1944 decemberében kelt, Sztálin által szignózott, 7161. számú határozata volt. Eszerint a Vörös Hadsereg által „felszabadított” területeken munkavégzés végett mozgósítani és internálni kellett minden német nemzetiségű, munkaképes, 17 és 45 év közötti férfit és a 18 és 30 év közötti nőket. A szükséges létszám teljesítéséhez viszont a németes hangzású nevű és többnyire magyar nemzetiségű embereket is összegyűjtötték. A térségben működő német nemzetiségi önkormányzatok két éve döntöttek egy regionális szintű, minden elhurcoltról megemlékező hely felállításáról, és térségi összefogással, illetve kormányzati támogatással ezt méltó módon sikerült megvalósítani. Az emlékműavatás fővédnöki tisztségét Magyarország köztársasági elnöke, dr. Áder János vállalta el, üdvözlő levelét dr. Gróh Gáspár, a Köztársasági Elnöki Hivatal Társadalmi Kapcsolatok Igazgatóságának vezetője olvasta fel. Több tízezren „indoklás nélkül, ítélet nélkül, jogfosztottan, teljes lelki és fizikai kiszolgáltatottságban” indultak a „kis munkára”, ahonnan az internáltak mintegy harmada soha nem tért haza, idegen földben, jeltelenül elföldelve nyugszanak az egykori lágerek területén. „Az erőszak modern rabszolgáit” a kollektív bűnösség jegyében az embertelen bánásmód, az éhezés, a megfeszített munka és különböző járványok és betegségek nyomorították meg lelkileg és gyakran testileg is. „A kis munka Magyarország hatalmas veszteségének bizonyult” kegyelettel és tisztelettel kell fejet hajtani az áldozatok mártíriuma előtt. Valeria Koch magyarországi német költőnő soraival, német nyelven kezdte köszöntőjét a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnöke, Heinek Ottó. Felidézte, hogy a szerencsésen visszatértek nem beszélhettek a lágerekről, az idegenben eltöltött évekről, csak a rendszerváltás után nyíltak meg. Az emlékmű üzenete, hogy az átélt borzalmak soha nem ismétlődhetnek meg - mutatott rá. Az emlékmű alkotója, Ekker Róbert szobrászművész és a Miniszterelnökség kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkára, dr. Latorcai Csaba közösen leplezte le a málenkij robot mementóját. Ezután a helyettes államtitkár tartott beszédet, melyben kiemelte: az elhurcoltak „nem a háború bűnösei, hanem a háború áldozatai, a faji megkülönböztetés áldozatai”. Áldozatok a túlélők is, mert hazatérésük után a hatalom által rájuk sütött bélyeget is kellett viselniük, korlátozták munkavállalásukat, nem beszélhettek, nem emlékezhettek meg a kényszermunka éveiről, elsiratni sem lehetett a halottakat. A kommunista hatalom az emlékezetet is ki akarta sajátítani, el akarta némítani. A tisztelet és a kegyelet jegyében a kormány 2015-ben emlékév keretében kívánja ápolni a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékezetét. A borzalis könnyeivel küszködve, elcsukló hangon mondta: „Nem gondoltam volna, hogy ezt a napot megérem.” A szendrői férfi szellemileg teljesen friss, de járni már csak nehezen tud. Két gyermeke támogatja, míg az emlékműtől az autójukig érünk. Ekkor táskájából előveszi kopottas, világoskék katonai igazolványát, azt mutatja, miközben beszélgetünk. „A haza védelme a Magyar Népköztársaság minden polgárának szent kötelessége” - olvasható az akkori Alkotmány 61. paragrafusa mindjárt a könyvecske első oldalán. A sors fintora, hogy a szendrői férfi éppen azért került a hírhedt kényszermunkatáborba, mert a A kilencvenhárom éves Fóris István
