Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-11-23 / 47. szám
8 ■m 2014. november 23. PANORÁMA Evangélikus Élet ► A második tanévben vagyunk. Villámtempóban készültek tantervek, próba- és végleges tankönyvek, szabályrendeletek és -módosítások. Lassan megszokjuk, hogy mit, milyen felületen, milyen határidőre kell jelenteni. Rendeztünk fórumokat, konferenciákat, vitákat és tájékoztatókat. Éles fordulatot vett az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) képzési rendszere. Már bőven vannak tapasztalataink, és megijedünk, ha a jövő tanévre gondolunk, meg a következőre. Hit- és erkölcstanoktatás az iskolákban. Fábri Györgyöt, az Északi Egyházkerület felügyelőjét kérdeztük a témában, mert véleménye nem mindig simul az átlagba, és Kodácsy-Simon Esztert, az EHE adjunktusát, mert nagy valószínűséggel ő látja a legteljesebb képet. Az interjút Szabóné Mátrai Marianna, az EHE Gyakorlati Intézetének vezetője készítette. Lehetősé Szabóné Mátrai Marianna Fábri György- A kötelezően választható hittan és erkölcstan bevezetésénél ártóbb lépést keveset tud elképzelni. A Népszabadság Online ezt a mondatot Fábri Györgytől idézi, aki a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjában rendezett beszélgetésen hangsúlyozottan mint az Északi Evangélikus Egyházkerület felügyelője szólalt meg. Tartok tőle, hogy sok evangélikus felkapta a fejét, olvasva ezt a véleményt. Fábri György: A nagyobb keresztény egyházak már a kötelező iskolai hitoktatás bevezetése idején megfogalmazták súlyos aggályaikat a velük nem egyeztetett kormányzati lépés kapcsán. Nem véletlenül, hiszen nagyon nagy a kockázata annak, hogy bírjuk-e tartalommal és oktatókkal az igen elaprózott képzést. A gondok ugyanis három szinten jelennek meg. Mivel az iskolában, a tanrendi órák keretében kell megtartani az órákat, még a két nagyobb egyháznak is probléma a gyermekek elérése, a lényegében országos szórványként működő evangélikusság számára ez még inkább az. A gyülekezeti hittanoknak is versenytársat támaszt ez a rendszer, ami különösen a többiskolás településeken hátrányos. A kompromisszumos megoldások ugyanakkor a tanrendi jelleg miatt nem igazán működnek. Az evangélikus egyház örömteli gyorsasággal reagált a hittankönyvek és szakmai-módszertani anyagok hiányára, példamutató színvonalú és hatékonyságú szakmai munka eredményeképpen ma már kézbe adhatók az új oktatási anyagok. Reménység szerint képesek leszünk az oktatás felmenő rendszerét az újabb tananyagokkal követni, de érezhető, hogy a hitoktatók kellő számának szakmai felkészítésére, szűrésére nem volt mód. Miközben legnagyobb hatású társadalmi jelenlétünk, missziós lehetőségünk az iskolákban valósul meg, ez negatív oldalról is ugyanilyen mértékű veszély: ha akár csak egy iskolában is leszerepelünk a hitoktatással vagy a gyermekekkel való bánásban, annak igen súlyos hatása lesz egész egyházunkra és gyülekezeteinkre. Szakmailag tévesnek, társadalmi következményeiben veszélyesnek tartom a hittan és az erkölcstan alternatívaként szerepeltetését. A hittan nézetem szerint a Biblia ismeretének, hitelveinknek és az evangélikus hitvallás szerinti keresztény életnek a megtanítása s mindezzel az egyházhoz való kötődés erősítése és/vagy az érdeklődés felkeltése. Az erkölcstan egy nagy hagyományú filozófiai (gyakorlati) diszciplína, amelyre minden fiatalnak szüksége van, és amelyben különféle, transzcendens, illetve e világi megalapozású irányzatok, kérdésfelvetések élnek egymás mellett. Nincs vagylagosság a hittan és az erkölcstan között: a hittannak természetesen vannak igen jelentős erkölcstani vonatkozásai is, míg az erkölcstan is tartalmazza a vallásos etikai elvek bemutatását. A kettő közötti kényszerű választás méltánytalan helyzetbe hozza az egyházakat, hamis képet sugall a keresztényiségről [sic], adott esetben feszültségek szítására is alkalmas. Kodácsy-Simon Eszter Összességében pedig úgy gondolom, negyedszázaddal a vallásosságot ideologikusán és egyes időszakaiban brutális mértékben adminisztratívan is elnyomó politikai rendszer letűnte után nincs miért kritikátlanul fogadni látszólagos kedvezményeket egyházi működésünkhöz. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a vallásosság visszaszorulásának az az oka, hogy nem voltunk ilyen adminisztratív módon jelen az iskolákban - és ne mástól (államtól, politikától) reméljük, hogy megoldja helyettünk a missziós parancs teljesítésének feladatát. Természetesen készítsünk színvonalas hittantananyagokat, adjunk módszertani támogatást az oktatóknak, jelenjünk meg vonzó módon a választó diákok és szüleik előtt, de legyünk tudatában mindeközben a kockázatnak és az ellentmondásoknak is.- Felügyelő úr szavai a jelen helyzettel kapcsolatban sok problémát érintettek, és érzékeltették a helyzet összetettségét. Hogy megpróbáljuk felfejteni a bonyolult szövetet, kezdjük az elvi kérdésnél: erkölcstan, valamint hit- és erkölcstan alternatívájánál! Kodácsy-Simon Esztert úgy szólítom meg mint aki vezetőségi tagja az európai hittantanárok nemzetközi fórumának. Ennélfogva van rálátása a hitoktatás és az erkölcstanoktatás európai gyakorlatára, amelynek egyfelől gazdag múltja van, másfelől napjainkban sok problémával küszködik. Hogyan tekintsünk e két tantárgy alternatívaként történőfelkínálására? Kodácsy-Simon Eszter: Ha Európa térképén különböző színekkel jelölnénk, hogy az egyes országokban milyen formában jelenik meg az oktatásban a hittan-vallásismeret-erkölcstan-társadalomismeret-etika valamilyen kombinációja, akkor nem sokszor ismétlődnének az egyes színek. A skála rendkívül széles: a kötelező hittantól - és a mellette megjelenő erkölcstantól - a teljesen szabadon választható alternatívákon át a kötelező társadalomismeretig - és a mellette megjelenő vallásismeretig - nagyon sok változattal találkozhatunk, melyek ráadásul országonként speciális formát öltenek. Ami viszont hasonlónak tűnik, az a problémák köre, amellyel a hittan vagy vallásismeret oktatása kapcsán kell szembenézniük az egyházaknak. Akár felekezetsemleges vallásoktatásban vesz részt egy egyház, akár gyülekezeti alkalomként saját maga szervez hittant, akár csak távolról nézi az iskolában zajló társadalomismeretet s a benne foglalt vallásismereti órákat - ugyanúgy küzd a fiatalok megszólíthatóságával, a templomok kiüresedésével, a szekularizmussal, más vallások fokozatosan erősödő jelenlétével vagy az ezoterikus tanítások egyre népszerűbbé válásával. A kérdésben említett szervezet legutóbbi vezetőségi találkozóján, idén márciusban az új magyar helyzetre alapvetően kétféleképpen reagáltak a többi ország képviselői. Első kérdésük az volt, hogyan tudjuk megszervezni a hittanórákat, hiszen ez hatalmas feladatot ró egy egyházra. A második reakció viszont így hangzott az egyik nyugat-európai ország képviselőjétől: „Legalább van esélyetek keresztényként megszólalni a fiatalok között, mert nálunk a semleges vallásismeret kudarcot vallott.” Azt hiszem, ez a két válasz jól mutatja a mi dilemmánk nehézségét is.- Előttünk váratlanul - huszonöt évvel a rendszerváltozás után - nyílt ki ez az ajtó, ami nyilvánvalóan egy egyházbarát kormányzati intézkedés eredménye is. Osztom azt a véleményt, hogy az egyházaknak nincs miért kritikátlanulfogadniuk látszólagos állami kedvezményeket, sőt hozzáteszem, nem is szabad így fogadniuk. Hogy miként viszonyulunk helyesen a napjainkban tapasztalható, kétségtelenül élvezett kedvezményekhez, az nagyban függ az egyházvezetéstől, attól a közbeszédtől, közhangulattól is, amelyet terjesztünk, megengedünk az egyházban. Függetlenség és kedvezmények elfogadása, távolságtartás és a kedvező helyzettel való, morálisan is vállalható élés olyan keskeny ösvény, amelyen nem könnyű járni. F. Gy.: Semmiképpen sem amellett érvelek, hogy a hittan helyett legyen semleges vallásismeret! Utóbbi egy kultúrtörténeti vagy társadalomismereti tudáscsomag, amelynek helye van, illetve kellene, hogy legyen természetesen a közoktatásban, de nem az egyházak, hanem a civilizációs és műveltségi alapok okán. Ugyanilyen fontosnak tartom, hogy minden iskolás kapjon kifejezetten a polgári öntudatot erősítő társadalomismereti, alkotmányossági alapokat, etikai tudást. Mindettől azonban független a hittan oktatása, amely nekünk, Krisztus mellett tanúságot tevőknek meghatározó ügyünk, és joggal tartunk rá igényt, hogy ezt az iskolában is teltessük. Ezzel nem csorbítjuk a lelkiismereti szabadság elvitathatatlan normáját. Legalábbis addig, amíg nem gyengít minket a gyanú, hogy egyfajta szándékolt - és ne legyenek illúzióink, érdeken alapuló - államideológiaként finomabb vagy erősebb presszióval kényszerhelyzetbe hozzuk a gyermekeket, szüleiket. Ehhez egy protestáns, a vallásszabadságért megannyi személyes áldozatot hozó hitvalló elődünk nyomdokain járni igyekvő egyház nem lehet partner. Nekünk az első és utolsó szempontunk is csak az lehet: mivel szolgáljuk a legjobban Krisztus jelenlétének hirdetését? Hitem és meggyőződésem szerint azzal, ha a saját lehetőségeinket mindjobban kihasználva és korlátáinkat őszintén belátva szervezzük meg a hittanoktatást iskolában, gyülekezetben, egyéb közösségekben. Az a magas színvonalú valláspedagógiai munka, amelyet Eszter és kollégái, valamint sok-sok lelkészünk és hitoktatónk végez országszerte, kellő alapot ad számunkra alázattal, ám határozottan a magunk léptéke szerint hittant szervezni. Ezt ne helyezzük el az állami-politikai dimenzióban, mert nehezen vállalható morális dilemmákba keveredhetünk...- Sokan úgy látjuk, hogy az új hittantanterv és a tankönyvek nagy lépésnek tekinthetők olyan elkötelezett hitoktatás felé, amely inspirál a Krisztus-követésre, és segít megismerni és begyakorolni a lelki életnek azokat a szokásait, tevékenységeit, amelyek a kereszténység kincsei, és amelyek a teljes emberi élet megélését szolgálják. Azt szeretnénk, ha az evangélikus hitoktatásban részesülő gyermekek és fiatalok elsajátítanák ezt a lelki nyelvet, gazdagítaná a személyiségüket, befolyásolná a tetteiket, döntéseiket, egész életvitelüket. Ennek a folyamatnak kulcsszereplői a hitoktatók. K.-S. E.: Igen, de hadd kezdjem a válaszomat előbb felügyelő úr szavaihoz kapcsolódva. Két alapvető dologban egyetértek vele. Egyrészt rendkívül aggasztónak tartom azt, hogy egy ilyen horderejű lépést a kormányzat csak utólag egyeztetett az egyházakkal, vagyis akkor, amikor már a megvalósítást szabályozó rendeletet kellett kidolgozni. A döntést azonban nem előzte meg előzetes egyeztetés, az egyházak véleményének kikérése. Az evangélikus egyház vezetőivel még az állami szabályrendelet kidolgozása során - 2012 tavaszán - is gondolkodtunk azon, hogyan lehetne legalább egy évvel elhalasztatni a rendszer bevezetését, hogy mind az egyházak, mind az iskolák jobban fel tudjanak készülni erre a feladatra. Ezt azonban a rendkívül rövid előkészítési folyamat során már nem sikerült elérnünk. Csak remélni tudom, hogy a hitoktatás jövőbeni formáját nem ilyen jellegű döntéshozatalok fogják meghatározni. Ugyanakkor legyen bármilyen is a folytatás, számomra nagyon megerősítő látni azt, ahogyan ebben a kihívásokkal teli helyzetben egyházunk minden fóruma nyitott volt arra, hogy azonnali lépéseket tegyen a helyzet megoldására - elsősorban a gyülekezetek érdekében. Hiszen - ahogyan felügyelő úr is említette - valóban nagyon nehéz szervezési, adminisztratív, személyi és finanszírozási kérdésekkel kerültünk szembe egyik napról a másikra.
