Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-11-23 / 47. szám
2 -41 2014- november 23. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ (ÖRÖKÉLET-) VASÁRNAP - DÁN 12,lC-4 Lesz feltámadás! [Lelkész:] Istenünk! Köszönjük, hogy türelmed és jóságod mindeddig megtartotta életünket. Kérünk, irányítsd figyelmünket ezen a napon arra, hogy hálával és megelégedéssel éljünk. Ne zúgolódjunk és ne panaszkodjunk, amikor terheket kell hordoznunk. Akkor sem, ha éveink haladtával erőtlenségünket érezzük. Segíts minket úgy visszatekinteni, hogy meglássuk életutunkon a tőled kapott áldásokat. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk azokért az embertársainkért, akik nehezen, indulnak el követésedre. Sokszor elmondott hívásra is új és új kifogásokkal válaszolnak. Alakítsd úgy szolgálatunkat, hogy eredményesebben tudjuk megszólítani az embereket környezetünkben. Adj nekünk több kezdeményezőkészséget és bátrabb lépéseket, hogy közelebb kerüljön a vigasztaló evangélium sok útitársunkhoz ezekben a napokban. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk azokért, akik most néznek szembe igazán az elmúlással és a földi élet végső kérdéseivel. Különösen is eléd hozzuk az elesett, beteg és idős emberek sorsát. Adj bizodalmát és reménységet a szívükbe. Ébreszd bennük az örök élet evangéliumának erejét. Ne lássák céltalannak és sötétnek az életalkony napjait és óráit, hanem hallják meg a te mindeneket megújító, végső napod hírét. Segíts nekik, hogy meg tudjanak szabadulni a mulasztások, kudarcok és eredménytelen próbálkozások terhétől. Adj gyógyító világosságot életükbe. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk egyházunkért, hogy az utolsó idők próféciáit és az eljövendő örök élet evangéliumát hitelesen tudja megszólaltatni. Vedd el a könnyelmű és felelőtlen beszédet a nevedben megszólalóktól, és adj aktuális, életerős és gyógyító üzenetet. Taníts minket újrafogalmazni hitünk tartalmát és bátran megszólalni, ha kell, meghökkentő és ébresztő gondolatokkal. Őrizz meg attól, hogy emberek tetszésére formáljuk szavainkat és életünket, úgy, hogy a te egyedül jogos és tökéletes elvárásodról megfeledkezzünk. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Istenünk! Emeld fel tekintetünket, hogy örök napod igazi fényét meglássuk. Mutasd meg minden emberi élet páratlan értékét. Láttasd meg velünk az életünk feltételeit biztosító bolygónk szépségét és törékeny voltát. Add meg, hogy az eljövendő teljes tisztaság és fényesség arra is indítson minket, hogy körültekintőbb, odaadóbb és felelősségteljesebb életet éljünk itt, a földünkön. Embertársainkra és a minket körülvevő világra pedig úgy tudjunk tekinteni, mint a te akaratod szerinti kincsekre és értékekre. Ezen a vasárnapon különösen is add meg nekünk a felfelé tekintés készségét, és adj tág perspektívát. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Istenünk, köszönjük, hogy szeretetedben, jóságodban és türelmedben lel otthont imádságunk a testvérünkké lett Fiad, Jézus Krisztus által. [Gyülekezet:] Ámen. Nem szerencsés, hogy a fordítók által három mondatra bontott első versnek csak a c-vel jelölt harmadik mondatától kell a szakaszt felolvasni. Akik így döntöttek, azokat feltehetően zavarta a Míkáél nevű „nagy vezér” említése. Bizonyára így próbálták óvni az igehirdetőket annak eldöntésétől, hogy vajon Szent Mihály főangyalról, Isten mennyei seregeinek vezéréről szól-e ez a jövendölés, vagy valaki másról, esetleg egy földi hadvezérről. A mai vasárnapon valóban nem ezen kell töprengenünk. így azonban kikerült a szakaszból a második mondat is: „Nyomorúságos idő lesz az, amilyen nem volt, mióta népek vannak, addig az időig” Pedig ezt a mai evangéliumot megelőző részben Jézus is idézi az utolsó időről szólva: „Mert olyan nagy nyomorúság lesz akkor, amilyen nem volt a világ kezdete óta mostanáig és nem is lesz soha’.’ (Mt 24,21) Nem közömbös, hogy éppen erre az időre utal a kijelölt rész bevezető mondata: „De abban az időben megmenekül néped, mindaz, aki be lesz írva a könyvbe” Ez a prófétai ígéret is egybecseng Jézus bátorító szavaival, amelyekkel övéit az utolsó idők nagy megpróbáltatásaira készíti fel: „Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétekfel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok’.’ (Lk 21,28) Mert a végső megpróbáltatás - noha egyre fokozódik, miként a szülő asszony vajúdásának kínja (lásd Mt 24,8) - nem tart örökké. Azok számára, akik ezekben a napokban mindvégig állhatatosan kitartanak a hitben, ezekből a gyötrelmekből örökké tartó új élet fog születni. De mikor jön el a végső nyomorúság ideje? Az őskeresztények - tekintettel az átélt és egyre csak fokozódó véres üldözésekre - úgy gondolták, hogy már a végső idők gyötrelmeit szenvedik, és Jézus második, dicsőséges eljövetele, amely minden nyomorúságuknak véget vet, már a küszöbön van. Tévedtek? Történelmi értelemben igen. Hiszen Jézus még mindig nem tért vissza. De a mindvégig állhatatos hitük bizonyosan nem csalatkozott. Hiszen - miként Luther vallja - „a hívők nem rászedettek”. Ha állhatatosak maradtak a megpróbáltatásban, akkor egyre fokozódó gyötrelmük vértanúhaláluk óráján olyan mindent feledtető, el nem múló örömmé változott, amelyet Jézus a szülő asszony öröméhez hasonlított, aki nyomban elfelejti a vajúdás minden kínját, amikor újszülött gyermekét a karjára veszi, és magához öleli (lásd Jn 16,21). Dániel próféta nem véletlenül nevezi okosoknak azokat, akik a végső megpróbáltatás kínjait a vajúdás kínjainak tekintik, és állhatatos elviselésükhöz úgy merítenek erőt, hogy minden figyelmüket a gyötrelmekből születő új élet örömére összpontosítják. Mert nem okosságra, hanem ostobaságra vallana, ha a szülő asszony - csak azért, hogy a fájdalmaktól megszabaduljon - leállíttatná a már megindult szülést. Végül meghalna ő is és a magzata is. De a szülő nőnek a vajúdás kínjai között az a reménység ad erőt, hogy ezek a gyötrelmek hamar véget érnek, és átadják helyüket az örömnek. Reménysége által már a kínok között is részese a végül rá váró örömnek. Az eljövendő örömre előretekintő, azt mintegy elővételező reménység nélkül a megpróbáltatás idején nem lehet állhatatosnak maradni a hitben. Dániel szavával azok a hívők az okosok, akiknek a hite soha nem nélkülözi a reménységet. Ezért nem okos dolog az örök élet Krisztus biztos ígéretén alapuló reménységének száműzése a keresztény hitből. Azok a magukat felvilágosultnak gondoló 21. századi keresztények, akik az örök élet reménységét a keresztény élet és hit idejétmúlt, nélkülözhető elemének tartják, még ha hiteles keresztény életet élnek is, a halál óráján rájuk váró, végső szorongattatásban nehezen tudják majd hitüket mindvégig megőrizni. Pedig a halálból való megváltás, a föltámadás ígérete csak azokra vonatkozik, akik a hitben mindvégig állhatatosan kitartanak. Ezért a hívők számára - ha nem is közömbös kérdés - mégsem az a fő kérdés, hogy a világban mikor jön el a végső nyomorúság ideje. Már csak azért sem okos dolog ennek latolgatása, mert - Jézus szerint - ennek napját és óráját egyedül a mennyei Atya ismeri. A hívőknek minden megpróbáltatással úgy kell szembenézniük, mintha az lenne a végső. Mert függetlenül attól, hogy a világban mikor köszönt be a Krisztus visszajövetelét megelőző, addig soha nem látott nagy nyomorúság ideje, mindannyiunk számára el fog jönni az a megpróbáltatás, amely ezen a világon nekünk a végső lesz. Ennek végén a nap számunkra örökre elsötétül, és sem a hold, sem a csillagok nem adnak világosságot. De ha mindvégig állhatatosak maradunk a hitben, akkor a halál ránk boruló sötétsége nem fog örökké tartani. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha életünk minden napján annak a reménységnek a fényében Az imádság megmarad ^ Jó pár információ, a néhány alapvető tanítás, segítő példák és személyes vallomások - ennyit tervezett e rovat vezetője akkor, amikor elindította az imádságról szóló cikkek sorát. Úgy gondoltam, két, maximum három hónap. Azután kiderült, ennyi nem elég. A néhány hónapból fél év lett, majd egyre gyűltek azok a témák, amelyeket nem szabad kihagyni, s jöttek a visszajelzések is olvasóinktól, hogy várják a következőt, s még jó lenne erről vagy arról olvasni. Ez az ötvenkettedik írás a Régi-új liturgikus sarok imádságról szóló sorozatában. Ezekkel a sorokkal nem befejezzük az amúgy is kimeríthetetlen témát, csupán félbeszakítjuk a sort. Ha Isten engedi, és élünk, akkor reménység szerint egy-két év múlva visszatérünk még rá. Az imádság ajándék. Azzal, hogy Isten megszólít minket, egyáltalán, hogy szóba áll velünk, megnyílt a párbeszéd lehetősége. Neki nem lenne szüksége erre a párbeszédre, hiszen a Mindenható a maga teljességében nem szorul rá sem tanácsadásra, sem konzultációra, sem véleményeink begyűjtésére. Ő mégis megszólít, s ez a gesztus egyértelműen azért ismétlődik, mert kíváncsi ránk, teremtményeire, gyermekeire. A szeretet felelőssége ez. Páratlan ajándék, hiszen tudjuk, hogy még emberi vezetőink közelébe is alig lehet jutni, s a magasan levők közül kevésnek van ideje, lelke és lehetősége arra, hogy meghallgassa a kisembert. Isten azonban mindig hív a beszélgetésre, kész meghallgatni, s nemcsak megszólít, de válaszol is. Az ember hatalmas utat járt be az elmúlt évezredekben, évszázadokban, hogy könnyítse a kommunikációt. Az elmúlt évtizedek felgyorsult „fejlődése” pedig még több akadályt gördített el az emberek közti kommunikáció útjából. Hihetetlen technikai apparátus fejlődött ki arra, hogy szinte minden távolságot áthidalva tudjunk szót váltani, információt cserélni. Isten azonban úgy van közel, hogy még eszközre sincs szükségünk. Csupán annyit kell tennünk, hogy lélekben felé fordulunk, és annyit mondunk: „Uram!” Mozdulni sem kell. S ő már „vonalban” van. Hogy mégis vannak imádságos mozdulataink, az arról tanúskodik, kellenek segédeszközök, hogy a vonal meg ne szakadjon. Összekulcsolni a kezünket, hogy szó szerint vagy átvitt értelemben ne babráljunk semmi mással. Vagy felfelé nyitni, az égre emelni a kezünket, hogy lelki szemeinkkel is felfelé nézzünk, s ne orrlógatva bámuljuk a figyelmünket elterelő, szomorúnak látszó valóságot. Itt megállt a kezem a billentyűk fölött, és önkéntelenül összekulcsolódott. S ez a mozdulat nem csupán azt jelezte, hogy az írás és az imádság fizikailag is, no meg lelkileg is milyen közel vannak egymáshoz, hanem azt, hogy amikor az imádságról töprengünk, beszélgetünk, teljesen természetes, hogy észrevétlenül megtörténhet a műfajváltás, és a gondolatok beszélgetése, az író és az olvasó elképzelt s ezért valós párbeszéde az Istennel való beszélgetés előszobájává válik. Hogy azután tényleg összekulcsolódjon a kéz, vagy éppen kinyíljon. Kinyíljon, ahogy az ősi imádságtartásban is volt - s minden valószínűség szerint Urunk maga is így imádkozott: kitárt karral, felfelé mutatott üres tenyerekkel, hiszen kolduséletünket a velünk beszélgető Isten tudja megajándékozni, megtölteni, meggazdagítani. Üres kézzel fordulunk hozzá, s mindig kincsekkel a markunkban indulhatunk tovább - ez még akkor is így van, ha észre sem vesszük. „Oly sokat kaptunk ezekből az írásokból” - szólított meg minap A VASÁRNAP IGÉJE élünk, amelyet Jézus a benne hívőknek adott, amikor Lázár sírjánál ezt mondta a fivérét sirató Mártának: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” (Jn 11,25-26) Jézus kérdése - „Hiszed-e ezt?” - mindannyiunknak szól, és naponta felelnünk kell rá. Akkor is, amikor a halál fenyegetése még távolinak tűnik. És akkor is, amikor valamelyik szerettünk kihűlő kezét kell elengednünk. Ilyenkor nehezebben tudjuk kimondani: „Hiszem, Uram!” De a legnehezebb akkor lesz, amikor majd a mi torkunkat szorongatja a halál. Jézus ígérete szerint akkor tudunk majd állhatatosak maradni, ha addig is mindennap megküzdünk ezért a hitért, vagyis mindenekelőtt Isten országát és igazságát keressük (lásd Mt 6,33). Vagy ahogy Pál apostol int: az odafent való dolgokkal törődünk, és nem a földiekkel (lásd Kol 3,2). Akkor nevünk sem földi életünk utolsó napján, sem a világ végső ítéletének napján nem töröltetik ki az Élet könyvéből. ■ Véghelyi Antal Imádkozzunk! Urunk, tarts meg minket az örök élet reménységében, és add, hogy reménységünkről készek legyünk mindenkinek számot adni, hogy akaratod szerint minden ember eljusson az igazság ismeretére. Ámen. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK egy egyházi rendezvényen egy korábban számomra ismeretlen testvér. S mielőtt még valami kis büszkeség is átjárta volna a rovatvezető szívét, egész más járt át: de hiszen én gazdagodtam meg a legjobban. Nekem adott biztatást, újabb lendületet, nagyobb kitartást ez az év az imádság iskolájában. Hétről hétre egyre mélyebbről jövő kéréssel állok én is a Mester elé, mint ahogy tették egykor ott, Galilea útjain tizenketten: „Taníts minket imádkozni” S ahogy a nyelvtanuláskor boldog lesz az ember, ha egy-egy jó mondatot meg tud formálni, úgy vált hétről hétre sikerélménnyé számomra az imádság új meg még újabb mondatainak sora. Együtt, egymástól tanulhattunk, hogy együtt, egymásért imádkozhassunk. A Régi-új liturgikus sarok most átadja helyét a Cantate rovatnak, hogy egy időre ismét gyönyörű és áldást hordozó énekeinkre, az igét közvetítő szent zenére figyeljünk. A rovatvezető pedig nem udvariasságból, hanem tiszta szívből köszöni az olvasóknak, hogy együtt imádkozhatott velük 2013 adventjétől egy éven át. A sorozat véget ért, de az imádság megmarad. Állandó, nagyszerű lehetőségként. ■ Dr. Hafenscher Károly
