Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-11-09 / 45. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2014. november 9. *• 13 Huszonöt éve omlott le a berlini fal ► Ön, kedves olvasó, mit csinált 1989. november 9-én? Ugye, fogalma sincsen? Ha ugyanezt a kérdést Berlinben tesszük fel a harminc év feletti lakosság körében, akkor nagy valószínűséggel konkrétabb válaszokat kapunk egy flegma vállrándításnál. Sőt a legtöbben olyasmiket is el tudnak mesélni, hogy 1989. november 9-én mit vacsoráztak, mi volt a gyerek matekleckéje, vagy éppen milyen színű és fazonú ruhanemű volt rajtuk... Azt meg szinte mindenki betéve tudja, hogy mi ment a tévében: ki hány órakor miről és mennyit beszélt a nyugati, avagy a keleti csatornákon. A berliniek, főleg az egykori keleti városrész lakói még mindig nagyon szívesen és - huszonöt év után is - hatalmas eufóriával mesélnek az 1989. november 9-i eseményekről. És mindenkinek megvan a maga története... Egy házaspárt, Michael és Hanna Pflugot kérdezgettem az ő történetükről. Michael Pflug evangélikus lelkészként szolgál a keleti városrész egyik gyülekezetében, felesége pedig szintén az egykori Kelet-Berlinben, egy kórház pszichiátriai osztályán dolgozik. Arról mesélnek, hogy mit csináltak azon a sorsfordító november 9-én, amikor Kelet- és Nyugat- Berlin között leomlott a fal, és arról is, hogy milyen volt az élet, főleg az egyházi élet az NDK-ban és falak közé zárt fővárosában.- A lelkészek gyerekeire gyakran szokták használni a „hátrányos helyzetű" kifejezést. Önök többszörösen is hátrányos helyzetűek, mert mindketten lelkészcsaládban nőttek fel, méghozzá az NDK-ban. Mennyire befolyásolta ez a mindennapjaikat? Hanna Pflug: Vidéken éltünk, nyolcán voltunk testvérek. Nem volt egyszerű sem a szüleimnek, sem nekünk, gyerekeknek. Voltak igencsak megalázó helyzetek. Ilyen volt az aratás ideje is, amikor szinte mindenki kint dolgozott a földeken. Vasárnap is. És számon tartották nemcsak azokat, akik ott voltak, hanem azokat is, akik nem voltak ott. Egy rendőrautó járt körbe a faluban, és harsogta azoknak a nevét, akik valamilyen oknál fogva nem vettek részt a mezőgazdasági munkálatokban. Vasárnaponként apám nevét is mindig üvöltötte a hangszóró. Borzasztó volt hallgatni. És az iskolában is - ma úgy mondanánk - terrorizáltak bennünket. Nem gyakran, de rendszeresen. Megszégyenítő volt, amikor a történelemtanár kihívott, és megkérdezte: „Ugye, ti azt valljátok, hogy az úrvacsorában Krisztus testét és vérét veszitek?” „Igen” - habogtam. Ő pedig rákontrázott: „Ugye tudod, hogy ez kannibalizmus?” A választások napjai is folytonos molesztálással teltek. A szüleim nem mentek el szavazni, ezért óránként küldtek hozzánk valakit, hogy szép és kevésbé szép szavakkal emlékeztesse őket állampolgári kötelességükre. Mikor nagyobbacskák lettünk, a választások napján rendszerint kirándulni mentünk. Reggel hatkor eltűntünk otthonról, és az urnák lezárásáig be sem dugtuk az orrunkat a faluba. Családom helyzete meg az elveimhez való ragaszkodás odáig vezetett, hogy nem érettségizhettem. Osztályelső voltam, de ez senkit nem zavart. Tizenhét éves korom óta egy pszichiátrián dolgozom. Michael Pflug: Én egészen más szituációból jövök, apám Kelet-Berlinben volt lelkész. Nyugat-Berlin közvetlen közelsége miatt nekünk, azt hiszem, nem volt annyira nehéz, mint vidéken. Én például a fal építéséig, 1961-ig egyházi iskolába jártam Nyugat-Berlinbe. Két órát utaztam oda, kettőt vissza. A keleti ellenőrzőpontokon minden egyes napon kiborították az iskolatáskámat. Atlasz nem lehetett nálam, mert a nyugati kiadványban kicsit több oldal volt, mint a keletiben. Nemegyszer - az ellenőrzések miatt - el is késtem az iskolából. Ilyenkor a tanárok csak legyintettek, tudták, mi a helyzet. Amikor elkezdték építeni a falat, szüleim átírattak egy kelet-berlini iskolába. Ahogy a feleségem sem, én sem voltam úttörő, és később FDJ-tag (Freie Deutsche Jugend, azaz Szabad Német Ifjúság a KISZNDK-beli megfelelője - a szerk.) sem. És erre büszke is voltam. Pedig az érettségim felett nekem is Damoklész kardja lebegett. Úgy volt, hogy nem mehetek vizsgázni. Drága jó osztályfőnököm közbenjárásának köszönhetem, hogy érettségivel zárhattam le a középiskolai tanulmányaimat. A teológia és az orvostudományi egyetem között hezitáltam. Ez utóbbit nem engedélyezték. Lelkész lettem. De jó is ez így. Sőt...- A rendszerváltást megelőző egyházi életnek is meghatározó gyülekezeti csoportjai voltak a Junge Gemeinde elnevezésű ifjúsági körök. Meséljenek róla! M. P.: Az állam - többek között - a nyugatról, az egyházon keresztül befolyó deviza miatt nem nagyon avatkozott bele a gyülekezetek dolgaiba, az ifjúsági csoportok létét sem merték korlátozni. Elmondhatjuk, hogy az egyház volt az egyetlen viszonylagosan szabad hely a diktatúrában. Persze ellenőriztek és figyeltek minket, mindig voltak, akik szorgalmasan jegyzeteltek az istentiszteleteken, de mégis, az egyházakkal kesztyűs kézzel bántak az állami hatóságok. Mivel Nyugat-Németország az NDK-t mint államot nem ismerte el, nagyon sok pénz egyházi csatornákon keresztül érkezett az országba. Az NDK pedig ezek nélkül a nyugati pénzek nélkül életképtelen lett volna... Ha egy keletnémet lelkészt valami rendkívüli atrocitás ért volna, az másnap már főhír lett volna a nyugati sajtóban. Az NDK-beli evangélikus egyházra vigyázott a „nagytestvér" az NSZK-ból... Ezért is volt más nálunk az egyházi élet, mint mondjuk Magyarországon. Lelkészgyerekekként már egészen fiatalon részt vettünk a gyülekezet életében. Egyházi fúvószenekarokban játszottunk mindketten, és persze tagjai voltunk a gyülekezeti ifjúsági csoportoknak is. Tizenhárom éves voltam, amikor először utaztam el a gyülekezet fiataljaival egy vidéki parókiára. Az épületen belül zajlott az ilyenkor szokásos program, beszélgetés, éneklés, bibliatanulmányozás és így tovább, de az utcára kilépve senkinek nem volt szabad megemlítenünk, hogy miért is vagyunk ott. Voltak beépített egyházi emberek is. Már lelkész voltam, amikor a kerületünkbe egy Lipcsében végzett diakónust helyeztek. Nem ismertük, de valamiért senkinek sem volt szimpatikus. 1989 után azonnal el is bocsátották. Akkor derült ki, hogy elvált, „problémás” lelkészek gyermekeként már középiskolás korában beszervezte az állambiztonság. Elintézték neki, hogy leérettségizhessen, majd beíratták a Lipcsei Egyetem teológiai fakultására. A Stasi - Állambiztonsági Minisztérium - írta meg még a szemináriumi dolgozatait is... Erről nekünk évekig fogalmunk sem volt, de együtt dolgoztunk. Ma Németország nyugati felén él, gazdasági tanácsadóként keresi a kenyerét. Ha nem is ilyen formában, de minden lelkésznek volt kapcsolata a Stasival. Évente meg kellett jelennünk a kerületi hatóságoknál, ahol nagyon kedvesen érdeklődtek a gyülekezeti élet felől. Figyelmesnek, előzékenynek tűntek, de mindannyian tudtuk, hogy a Stasi embereivel ülünk szemben. És azt is, hogy jelentés készül a beszámolónkról. Óvatosnak kellett lennünk. Nem hangozhattak el nevek, mert gyülekezeti tagjainkat is könnyen bajba sodortuk volna.- Nem túl messze laktak a berlini faltól. Mennyire volt átjárható ez az óriási, mintegy százhatvan kilométernyi betonkolosszus? H. R: Nyugatról vízummal át lehetett jönni, keletről már nehézkesebb volt kilépési engedélyt kapni. Legtöbbször éveket kellett rá várni. Mivel a testvérem átszökött nyugatra, nekünk hosszú évekig esélyünk sem volt rá, hogy elhagyjuk a keleti blokkot. Nyugat-Berlin sziget, színfolt volt Kelet-Németország közepén. Kelet- Berlin pedig találkozási hely, a keletieknek és a nyugatiaknak. Ide jöttek a keleti ország tájairól azok, akik nyugati kapcsolatokat ápoltak, vagy kiutazási engedélyre ácsingóztak. Persze rengeteg olyan honfitársunk volt, akik még Kelet-Berlinbe sem kaptak beutazási engedélyt, nemhogy nyugatra... M. R: Az akkori NSZK támogatta, hogy minden nyugatnémet diák legalább egyszer eljusson tanulmányai ideje alatt Nyugat-Berlinbe. Olyan volt ez, mint egy osztálykirándulás, de teljes mértékben az állam szponzorálta. Jöttek néhány napra, megnézték a város nevezetességeit, politikusokkal találkoztak, jól érezték magukat. És minden csoportnak be volt iktatva egy kelet-berlini nap is. Mivel voltak nyugati tanár ismerőseink, gyakran landoltak nálunk ilyen csoportok. Amikor jöttek, „összeeresztettük” őket a gyülekezeti ifjúsági csoportjaink tagjaival. Nagy ifjúsági élet volt ám itt akkoriban! Hetente három ifjúsági órát, illetve estet vezettem. Amikor a nyugati diákokkal volt a találkozó, akkor óvatosságból legtöbbször nálunk voltunk. Nagyon érdekes beszélgetésekre emlékszem vissza. Negyvenen-ötvenen szorongtunk a lakásunkban. A mi fiataljaink ott hallottak először a munkanélküliségről. Elképzelésük sem volt róla, hogy mi az. Az érdekes az volt, hogy megtanultuk ezeken a találkozókon kritikusan nézni a nyugati dolgokat is.-A nyolcvanas évek közepétől Lipcsében a Nikolaikirchében szervezték az úgynevezett békeimákat, amelyeken az egyház viszonylagos függetlensége miatt politikai, gazdasági, társadalmi problémák és feszültségek is előkerültek. Voltak hasonló megmozdulások Kelet-Berlinben is? M. R: Igen, de Lipcse messze volt tőlünk, és mi egy kicsit más helyzetben voltunk. Itt a tüntetések nem annyira egyházi indíttatásból kezdődtek, inkább a művészek és az értelmiség kezdeményezésére. Két berlini gyülekezetben voltak a lipcseihez hasonló, de annál kisebb „kaliberű” békeimák és megmozdulások. A Zionskirche és a Gethsemanekirche vonzott nagy tömegeket akkoriban. Ezeknek a templomoknak a környékén történtek drámai dolgok és összecsapások is. Az őszi, októberi nagy tüntetések viszont a mi templomunkhoz közeli nagy sugárutakon zajlottak, éppen ezért naponta sarkig kitártuk a templomajtót. Igen, minden tárva-nyitva volt, mégpedig azért, hogy ha a tömeget feloszlatják, és több tízezer embern ik menekülnie kell, akkor legyen ho' á menniük. Nem mindegyik, de a legtöbb templom nyitva volt a környékünkön. A tüntetőkkel a gyülekezetek futárok által tartották a kapcsolatot. Telefon és internet nem volt, ezért volt rájuk szükség. A tüntetők futárai rendszeres időközönként tudatták a lelkészekkel, hogy merre megy a tömeg, vagy éppen merre zárták le az utcákat előlük. Én is futárkodtam, de nem a tüntetőknek, hanem egyházi berkekben, a Gethsemanekirche és a templomunk között. Fél órával a békeimák előtt ott voltam a szervezőirodában, és onnan vittem a híreket a gyülekezetünkbe, ahol szintén áhítatokat tartottunk. Volt, hogy találkoztam ebben az irodában Marianne Birthlerrel is, aki később Joachim Gaucktól vette át a Stasi-ügyeket feldolgozó hivatal vezetését. H. R: Nem vagyok ijedős, de akkoriban mindig rettegtem, hogy a férjem hazajön-e, vagy megtalálják-e nála a röplapokat. Igen, egy egyházi nyomdában, a Zionskirche környezetvédelmi könyvtárában szatirikus röplapokat is nyomtattak, amelyen az NDK nevetséges és szánalmas államként volt feltüntetve. Ha ezeket megtalálták volna...- Hogyan emlékeznek vissza a határnyitás napjára? H. R: Késő délután értem haza a munkából. A férjem nem volt otthon, ifjúsági órát tartott. Este nyolcra baráti vacsorára voltunk hivatalosak. Bekapcsoltam a tévét, és hallottam, hogy Günter Schwabowski, a felső pártvezetés egyik tagja bejelentette: a határt megnyitották. Akkora képtelenségnek tűnt az egész, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Átmentem a férjemhez és a fiatalokhoz, és mondtam nekik, hogy a hírekben őrültségeket beszélnek. Senki nem értette, hogy miről hablatyolok. A férjem pedig jól leteremtett, hogy miért zavartam meg a beszélgetésüket. Az ifjúsági óra után elmentünk a barátainkhoz. Finomakat főztek, vártak bennünket, ezért ők sem hallgattak híreket. El is jöttünk tőlük úgy, hogy nem is került szóba a dolog. A férjem fejében azonban még ott motoszkált, amit mondtam, ezért nem hazafelé vettük az irányt, hanem a Brandenburgi kapu felé. Ott néma csend volt. A Bornholmer Strassénál zajlottak az események, de arról nekünk fogalmunk sem volt. Lefeküdtünk aludni. Hatra mentem dolgozni. A munkahelyemen rajtam kívül csak egy nővér jelent meg. Sem orvos, sem ápoló, sem portás, sem konyhás... Senki. Csak egy ápolónő és én. Mindez a zárt osztályon, ötven-hatvan beteggel! Krízishelyzet volt a javából. Főleg amikor nem hozták meg a konyhára a reggelihez, az ebédhez és a vacsorához valókat. Egy csupor zsíron kívül semmink, de semmink nem volt. A kolléganőmet elküldtem, hogy ha a föld alól is, de hozzon kenyeret. Kis idő múlva megérkezett egy hatalmas kenyeresládával. Azt mondta, hogy ingyen osztogatják a pékárut a fal melletti egyik üzletben - nyugaton. Nyugaton? Ekkor kezdett összeállni a kép. Annyi volt a teendő, és akkora a káosz egész nap, hogy a Schwabowski-beszéd csak ekkor jutott eszembe. Szerencsére az éjszakás nővérek megérkeztek, és le tudtak váltani bennünket. Este Michaellel és a testvéreimmel beszálltunk a Trabinkba, és elindultunk Nyugat- Berlinbe. Öten szorongtunk abban a kis autóban. Vittük a hangszereinket is. Elmondhatatlan, leírhatatlan élmény volt. Rengeteg ember... Nem is találok szavakat. Elővettük a trombitáinkat, és muzsikáltunk örömünkben. Csak később tudtuk meg, hogy a ZDF televízió is leadta a „műsorszámunkat” ■ Heinrichs Eszter
