Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-11-09 / 45. szám
„A reformáció nem emberek által emelt emlékmű, hanem Istennek immár ötszáz éve folyamatban lévő egyházújító munkája. Ezért nem mondhatjuk, hogy a reformáció után vagyunk, azt meg pláne nem, hogy túl vagyunk rajta.” Reformáción innen és túl !► 3- oldal „Nem kell mindenáron setesuta megoldásokat eszkábálni és kierőszakolni, mert van, akinek lábához, keresztjének tövéhez letehetjük a bűnökön kívül a problémákat is, és egészen biztosak lehetünk benne, hogy ő meghallgatja kéréseinket, és megmutatja a helyes megoldást.” Értekezlet ► 11. oldal „Igen, minden tárva-nyitva volt, mégpedig azért, hogy ha a tömeget feloszlatják, és több tízezer embernek menekülnie kell, akkor legyen hová menniük. Nem mindegyik, de a legtöbb templom nyitva volt a környékünkön.” Huszonöt éve omlott le a berlini fal !► 13. oldal Az Úr napja !► 2. oldal Jöjjön el a kegyelem! !► 2. oldal A szeretet határátlépése !► 4. oldal Az Evangélikus Hittudományi Egyetem melléklete !► 7-10. oldal A megelégedettség kihívása !► 11. oldal Mesepalota épült Soltvadkerten A reformáció ünnepén adták át az új óvodaépületet ► Soltvadkerten idén nemcsak a megszokott protestáns emléknapot tartották meg: ekkor adták át a város evangélikus óvodájának új épületét, amelynek elkészültét immár tizenöt éve nagyon várták a helyiek. Már rég kinőtték ugyanis a régi épületet, amelyben - szintén csodás történet - 1990-ben kezdhette meg működését az ország rendszerváltás utáni első evangélikus óvodája. Az intézmény falai omladoztak, s csak üggyel-bajjal felelt meg a közegészségügyi előírásoknak. Mint a helyi gyülekezet vezetői felidézték, annyi akadályba ütköztek, hogy sokszor már végleg lemondtak az építkezésről, de valami módon mindig sikerült úrrá lenni a problémákon. Soltvadkert történetében immár harmadszor volt különösen jeles ünnep a reformáció emléknapja. A városközpontban felépült evangélikus templomot 1837-ben ezen a napon vették birtokba a helyi hívek. A világháború és a kitelepítések után - a szörnyűségek ellenére - már 1948-ban, szintén október 31-én átadhatták a gyülekezeti házat. Idén pedig az új evangélikus óvodaépület készült el erre a napra. A hétezer-hatszáz lakost számláló Soltvadkerten kétezer-ötszázán evangélikusok. Most igazi „Insula Lutherana” - lutheránus sziget - jött létre a városban: a templommal szemben áll a hat évtized után nemrég evangélikus kezelésbe került Kossuth Lajos Evangélikus Általános Iskola, az út másik oldalán, az evangélikus és a református templom között van a Találkozások Házának nevezett gyülekezeti otthon és az új óvoda. Az emeletes épület jól illeszkedik környezetéhez, korszerű tetőszerkezete, hangsúlyosan egyszerű homlokzata hozzásimul a műemlék templomokhoz. Tavaly december í-jén Gáncs Péter elnök-püspök rakta le az új épület alapkövét, s egy szűk év múlva - miután bámulatosan gyorsan elkészült a „mesepalota” - áldást mondhatott a minden szempontból korszerű, letisztult minimalista stílusban felépült óvoda átadásán. A nemzetiszín szalagot Orbán Viktor kormányfővel együtt vágta át az elnök-püspök és Lakatosné Hachbold Éva óvodavezető. A miniszterelnök néhány éven belül már harmadszor látogatott el Soltvadkertre. Beszédében köszönetét mondott a helyi lakosoknak és vezetőiknek azért a támogatásért, amelyet a legnehezebb napokban is megkapott tőlük. Részletesen méltatta a reformáció jelentőségét és a Magyarországi Evangélikus Egyház tevékenységét. „Köszönjük azt a munkát, amit az evangélikusok közössége Magyarország javára és a magyar emberekért tett. Sok erőt és jó egészséget kívánok életükre és további munkájukhoz” - mondta ünnepi beszédében a kormányfő. A soltvadkerti ünnep középpontjában természetesen az ünnepi ruhába öltözött óvodások álltak. Egyikük segédkezhetett a szalagátvágásnál, majd bátran Orbán Viktor tenyerébe pacsizott. A kisgyermekek ártatlansága az istentiszteleten és az ünnepi beszédekben is hangsúlyosan szerepelt. Prőhle Gergely, egyházunk országos felügyelője Luther Márton szavait idézve mutatott rá arra, hogy a kicsinyek egyszerű és őszinte hitét a felnőtteknek is át kellene venniük. Gáncs Péter pedig megemlítette, hogy meglepetésére ő is kapott az egyik ovis dalhoz egy csengettyűt. „Talán sikerült felnőnöm hozzájuk” - mondta tréfásan a püspök. Polytatás az 5. oldalon A felüdülés ideje Születésnap a Reformációi emlékparkban * Luther Márton majd ötszáz éve szegezte ki tételeit a wittenbergi vártemplom kapujára az evangéliumtól eltávolodó szellemiség ellenében. Vele közel egy időben Ulrich Zwingli, később pedig Kálvin János „protestált” Svájcban a pápasággal szemben. A magyarországi protestáns felekezetek képviselői a Városligeti fasor Reformációi emlékparkjában ünnepelték meg a jeles eseményeket október 31-én, pénteken, a reformáció születésnapján. Steinbach József református püspök bevezető szavai és imádsága, egy fasori evangélikus gimnazista Illyés Gyulaszavalata (A reformáció genfi emlékműve előtt), valamint a baptista egyház fúvószenekarának ünnepélyes szólamai után Ungvári Csaba, a Pünkösdi Teológiai Főiskola rektorhelyettese mondta el évfordulós gondolatait. A teológus szerint az augustinusi megváltástan jelentősége az ezer évvel későbbi - a reformáció hatására elinduló - lelki ébredésben teljesedett ki. 1^ Folytatás a 3. oldalon „Dicsérem az Urat, amíg élek, zsoltárt zengek Istenemnek, míg csak leszek” Korálünnep Töprengés az egyházzenei szolgálatról ■ Dr. Ecsedi Zsuzsa Az EvÉlet e lapszáma megjelenési dátumának napján, november 9-én, vasárnap délután - még a reformáció ünnepének kisugárzásában - gyülekezhetünk össze Budahegyvidéken a gyülekezeti ének magától értetődően természetes, mégis különleges alkalmára: az egyházunk reformációi emlékbizottságának támogatásával immár negyedszer megrendezett korálünnepre. Természetes. A reformáció - témánk szempontjából - legjelentősebb vívmánya, hogy Luther az anyanyelven énekelt gyülekezeti éneknek önálló helyet biztosít az istentiszteleten: a gyülekezet a liturgia aktív részesévé válik, az énekek pedig meghatározott liturgikus feladatot kapnak. Ennek az új funkciónak köszönhetjük értékes énekeink megszületését Luthertől Paul Gerhardtig Pécseli Király Imrétől Ács Mihályig Zinzendorftól Bonhoefferig Kis Jánostól Scholz Lászlóig Johann Crügertől -J.S. Bachon át - Sulyok Imréig. Evangélikus egyházunk és személyes hitünk egyik tartóoszlopa ez az énekkincs, magában foglalja a kereszténység évszázadainak küzdelmeit és örömeit az ókortól a mai napig. Különleges. Az ismert korálok a megszokottól kicsit eltérő közegben és köntösben fognak megszólalni: gyülekezet és a kórus ajkán, egy szólamban és több szólamban, orgona és más hangszerek bevonásával, bensőséges könyörgésként és ujjongó hálaadásként. Gyülekezeti ének. A műfaj elnevezése már önmagában lehetőség és feladat: legyenek ezek az énekek a gyülekezet minden tagjának és csoportjának - a kisgyermekektől az ifjúságon keresztül egészen az ebben felnövekedettekig és a felnőttkorban csatlakozókig - saját, személyes kincsei, identitásának megerősítői! Egyedül vagy lelkészi-kántori segítséggel mindenki megtalálhatja azt, ami abban az életkorban, élethelyzetben éppen a legtöbbet mondja számára. Bízzunk énekeink erejében! Az ünnepi pillanatban nem hallgathatjuk el a nehézségeket sem. Az istentiszteleti énekléshez való viszonyulás nem mindenhol pozitív. A rossz élmények legtöbb esetben abból fakadnak, hogy a szolgálattevők szakmailag nem eléggé felkészültek, és/vagy az alkalom előkészítésébe nem fektettek kellő energiát, így a megvalósítás hiányos vagy hibás. Tudjuk, hogy a hitre jutás és az abban való megmaradás végső soron nem emberi erőfeszítésen múlik, mégis: egy istentiszteleti élménynek szerepe lehet abban, hogy valaki nyitottan tovább keres, vagy akár örökre eltávolodik Isten ügyétől. Vizsgáljuk meg most a kérdést kifejezetten az egyházzene művelése felől. Milyen állapotban lenne ma az istentiszteleti lelkészi szolgálat, ha háromnégy generációval ezelőtt megszüntették volna a teológiai képzést és a lelkészi státusokat? Nagyjából ez történt az ötvenes énekben a kántortanítói állásokkal. Addig az egyházzenész (ideális esetben) egymással kölcsönhatásban végezte két fontos felada-Minőségi változáshoz a kántorképzés (kántor szak) presztízsének és szakmai színvonalának emelésére van szükség... tát: az új nemzedék nevelését és az istentiszteleti szolgálatot. Amikor ez összeomlott, gyorsan kellett megoldást találni: önkéntes emberek bevonásával és tanfolyami - a helyzetből fakadóan nem túl magas szintű - képzésével. Ez a munka a fóti Kántorképző Intézetben több mint fél évszázada folyik. Időközben bővültek a lehetőségek (például kántor szak indult az Evangélikus Hittudományi Egyetemen), valamelyest emelkedett a színvonal is, az alaphelyzet viszont nem változott: egy-két kivételtől eltekintve ma is önkéntesek végzik a kántori teendőket - jelképes tiszteletdíjért vagy anélkül -, az ellátottság és a megbecsülés esetleges, a szolgálat pedig nem gyülekezeti, hanem csak istentiszteleti. A különbség a kettő között nagyjából annyi, mintha a lelkész csak az istentiszteletre bukkanna elő, hét közben semmilyen tevékenységet nem végezne. Mekkora veszteség (volna) ez a gyülekezetépítés - tehát a jövőnk - szempontjából? Minőségi változáshoz a kántorképzés (kántor szak) presztízsének és szakmai színvonalának emelésére van szükség, mert csak az képes közel hozni egyházunk értékeit a következő nemzedékhez, aki magas szinten műveli szakmáját. Csak akkor fognak egy diplomát adó képzésre nagyobb számban jelentkezni alkalmas emberek, ha azzal a végzettséggel el lehet helyezkedni. Ez viszont csak kántori állások létrehozásával (az arra való igény felkeltésével) és az alkalmazás megfelelő végzettséghez kötésével lehetséges. Most még újak és irreálisnak tűnők lehetnek ezek a gondolatok. Az érdemi előrelépéshez viszont kitartó építkezésre van szükség (stratégiai elgondolásokkal és a részletek kidolgozásával), valamint türelemre, míg az elvetett mag kihajt. Ne feledjük: az imádkozó egyház jövője múlhat ezen. „Bis orat, qui cantat.” (Aki énekel, kétszeresen imádkozik.) A szerző az Evangélikus Kántorképző Intézet tudományos munkatársa, a budahegyvidéki gyülekezet kántora
