Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)

2014-10-26 / 43. szám

6 ◄( 2014- október 26. KERESZTUTAK Evangélikus Élei Jegyzetlapok -1956 Petröczi Éva Ötvenhatos ikerdalok Az ittmaradók páskája Az arany hattyú... Tíz vérbe-reménybe-várakozásba- segély csomag-emlék 1956-ból -pácolt hosszú napon át ette-ette a ház Az arany hattyú nagyanyám kovásztalan kenyerét. meg se rebbent, (Élesztőért túl nagy ár a halál: csak úszott, úszott rendületlen lőttek a sarkon, a boltnál!) (úszása maga a remény!) Egyszóval: kicsi gázsütőnk, fényes-zöld, szépen ívelt ama „remi”, a csúnya nevű, címke-tavának hűs vizén, laposka lepénnyel csitította az éhünk. Rákóczi úti tankok érdes robajában. És nem gondolt nagymama arra, hogy Exodusunk idején Én meg? Egérfogakkal rágtam, rágtam az ittmaradók páskáját gyúrta legelső, amerikás-édes, harapásnyi hazává, szárított, préselt vigasz-fügém. fájdalom-bogos ujjaival. Pécs, 1956 - Budapest, 2006 Pécs, 1956 - Budapest, 2006 A kommunizmus kegyetlenségére emlékeztető táblát avattak Kolozsvárott ► A Szovjet Elhurcolások Emlékbizottságának kezdeményezésére emlék­táblát avattak október 14-én, kedden a Házsongárdi temető evangéli­kus-lutheránus részében levő gondnoki épület falán, amely az 1944 ok­tóberében elhurcolt ötezer - magyar és német hangzású nevet viselő - férfinak állít emléket. A történelmi egyházak képviselőinek áldása után Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök és Benkő Leven­te történész, újságíró leleplezte a Gergely Zoltán szobrászművész ter­vezte emléktáblát. Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere előbb Ke­lemen Hunornak, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnökének üzenetét tolmácsolta, majd a saját gondolatait osztotta meg a jelenlévőkkel. A koszorúzás után a Reményik Sándor Galériában meg­nyitották Simionné Hegyi Margit Évszakok című kiállítását, majd az evan­gélikus templomban ökumenikus zenés áhítatot tartottak, amelynek során az egyházi méltóságok Isten szavának követésére és az emléke­zés fontosságára hívták fel a hallgatóság figyelmét. In memóriám 1956. Tízéves fiúcs­ka voltam, mégis éreztem és értettem 56 gyönyörű forradalmát. Perzselő lángja, hunyó parazsa egész életem­ben melengetett. Ma is emlékszem arra az elmondhatatlan boldogságra, amely az embereket ölelte, és el­tüntette a félelmet. 1956 a magyar történelem leg­szebb, legfényesebb napjai közé tar­tozik! Aki nem élt akkor, nem élte át lázas perceit, nem tudhatja, hogy a nem szűnő terrornak, az elnyomás­nak mily sötét és fojtó mélységeiből kelt föl egy nép, és kiáltotta: „Elég volt! Ne tovább!” Néhány robbanó óra kellett csak, és az annyiszor megalázott emberek fölemelték a szívüket. Tizenöt-tizen­hat éves pesti srácok szálltak szem­be az iszonyú erejű szovjet tankokkal. Húszéves „öregek” benzines palac­kokkal fölgyújtották, derekukra erő­sített aknával megbénították a lánc­talpakat. Egy sokat szenvedett nép, igaz, csak néhány napra, kivívta sza­badságát, ismét nemzetté vált. * * * Október 23. Délután a tiltás ellenére az egyetemi hallgatók a Petőfi-szobor­­hoz vonultak. A műegyetemisták Bem tábornokhoz. Sinkovits Imre elsza­valta a Nemzeti dalt, Bessenyei Ferenc a Szózatot. Egy diák fölolvasta a tizen­nyolc pontot. Kivágták a sarló-kalapá­csos címert a zászlókból. Nagy Imre beszélt a Parlamentnél; géppisztolyos ÁVH-sok érkeztek a rádióhoz... A többit is tudjuk: harcok, sebesül­tek, halottak, szétlőtt Budapest, letar­tóztatások, üldözések, sötét börtö­nök, hajnali kivégzések, arccal a földbe temetett férfiak. Megrendül­tén gondolok rájuk, akiknek neve ott ragyog az 1848-as ifjaké mellett. Be­szélek róluk, nem szűnő dicsősé­gükről - a feledés ellen. * # * Albert Camus levele. „A leigázott, bi­lincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét elta­karó nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia - s ez a vérfo­lyam most már alvad az emlékezetben.” * * * Magyar írók. Nem hallgattak, a vég­telen mondathoz szinte naponta adtak egy sort. Mint hű írnok az éjszakában, szüntelenül virrasztottak, hogy semmi ne maradjon ki „A magyar történelem­nek ez a legnagyobb forradalma egy­úttal az első győzedelmes, amióta tör­ténelmünket jegyzik” - írta 1956. no­vember 2-án Déry Tibor. „Az elmúlt hét azért volt óriási él­mény számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, az egész világnak, hogy a magyar nép erkölcsileg mekkorát emelkedett” - hajtott fejet Németh László. „A kerek világon, minden térképen ma átírják a nevedet, Budapest Ez a szó már nem egy várost jelöl, Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Budapest minden nyelvén a világnak azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület'" - az Igazság című lapban jelent meg Örkény István vallomása. * * * Szenvedés, börtön, halál. Wittner Mária 1956-os halálraítélttel sokat ta­lálkoztam. Az is megadatott, hogy egész délelőttöt vele lehettem, sőt ebédjét is megosztotta velem. Vallo­másából néhány drámai részt emlé­kezetemben őrzök. Fájó-szép gondo­latok ezek egy egyszerű embertől, mélyen megszenvedett válaszok. »1957. július 16-án tartóztattak le. Az indok fegyveres felkelés a népköz­­társaság rendje ellen. Nem tudtam, hogyan fogom kibírni. Végül tizen­négy évet kaptam. Először halálra ítél­tek, azután átváltoztatták életfogytig­­lanra. 1970-ben, krisztusi korban ke­gyelemmel szabadultam.” Megállt egy pillanatra, elcsendesedett, majd folytatta: „Mindig azt mondtam, hit nélkül nem lehet élni. Isten nélkül semmi nem ugyanaz az ember életé­ben. Nélküle nem élhettem volna túl a sok megpróbáltatást. Nem csak hiszem, tudom, hogy van Isten.” * * * Óvó pajzs: apám. Nagybátyámék Pesten éltek, kisgyerek is volt a ház­nál. így a forradalom első napjától so­kat mentünk hozzájuk: kenyér, cukor, sárga vaj lapult a hátizsákomban. Zsúfolt vagon tetején, nyitott teher­autón Vásárhelyről a fővárosba. Apám sokat volt távol, csak késő es­te mozdultunk ki, régi katonabarátait látogattuk. Kabátja alatt féltett ajándé­kok: liter jó pálinka, erős cigaretta. Be­szélgettek, vitatkoztak, hallgatták a Szabad Európa Rádiót. Látom magam előtt, ahogy ráhajolnak az öreg készü­lékre, összeér a fejük... Egyik éjjel, a teljes sötétségben vá­ratlanul egy szovjet páncélautó állt meg előttünk. Felkapcsolta reflekto­rát, úgy világított ránk a megsebzett csöndben. „Bújj a hátam mögé!” - súgta apám a fülembe. Karjával egy­re jobban szorított, és imádkozni kezdett. A vakító fényben úgy láttam, a tetőn kinézett valaki egy pillanat­ra, valamit mondott, azután felbőgött a motor, és eltűntek a kőkockás ut­cában... Apám megfeszülő testét ma is érzem - mintha tegnap történt vol­na találkozásunk a halállal. * * # Fekete István levele. „Én összete­szem a kezem, mert nem tudok már írni, csak az egész Magyarországért imádkozni. Imádkozni!” ■ Fenyvesi Félix Lajos A Házsongárdi temető evangélikus-lu­theránus sírkertjében elhelyezett, a Kolozsvárról elhurcolt ötezer civil em­lékét három (magyar, román és német) nyelven hirdető tábla előtt Adorjáni De­zső Zoltán evangélikus püspök a múlt értékeinek fontosságát hangsúlyozta. „Hogyan építhet jövőt egy fogságban levő, kisemmizett, halálra ítélt közös­ség, nemzet? Úgy, ha hittel fölfelé néz, s a múltban elsajátított értékeket, em­lékeket a jelen és a jövő építőköveiként használja. A múltból erőt merítve to­vábbadja gyermekeinek, unokáinak azokat az értékeket, amelyeket őseitől örökölt. Istennek még a fogságban is terve van, az élet folytatódik, van jövő, mert a jövőt Isten adja” - mondta Adorjáni Dezső Zoltán, majd bátor tett­nek, határozott, tudatos, felelősségtel­jes cselekvésnek nevezte az emlék­tábla elhelyezését. „Legyen ez a hely az emlékezés helye, ahova mindig elhoz­hatjuk gyászunkat, szenvedésünket, fájó emlékeinket. Tartsa ébren bennünk ez az emléktábla a lelkiismeretet és a tu­datot, amely őszinte önvizsgálatra és megtérésre indít” - összegzett a püs­pök, majd Benkő Levente történésszel együtt leleplezte az emléktáblát. Az erdélyi történelmi egyházak képviselőinek áldása után Benkő Le­vente először a „málenkij robot” két ko­lozsvári túlélőjét, Bitay Lászlót és Mi­le Józsefet köszöntötte. Beszédében azt hangsúlyozta: hetven esztendeje a zsidók deportálása és Kolozsvár bom­bázása után a harmadik szörnyű csa­pás érte a kincses várost. „1944 őszén éppen ezekben a na­pokban fogdosták össze és hurcolták el szovjet katonák azt a közel ötezer fér­fit, akik közül minden harmadik oda­veszett a hatalmas vörös birodalom kényszermunkatáboraiban. Elérke­zettnek láttuk az időt, hogy helyére ke­rüljön az emlékezés-emlékeztetés kö­ve. Szándékunkban áll létrehozni azt a kegyhelyet, ahol az 1944 októberében Kolozsvárról elhurcolt ötezer férfi em­léke előtt fejet hajthatunk. Első lépés­ként háromnyelvű emléktáblát helye­zünk el, és Isten segítségével jövőre ugyanitt emlékművet állítunk” - tet­te hozzá a történész. Kelemen Hunor üzenetét Horváth Anna alpolgármester olvasta fel. Az RMDSZ elnöke kifejtette: hatalmas felelősséggel kell ezt az emlékezetet őrizni. A sokszorosan meghurcolt, talpra álló közösségeket megilleti a sokszoros tisztelet. Mint fogalmazott, ezek a közösségek jogokat és nem ki­váltságokat követelnek, amelyek az elszenvedett veszteségek után kijár­nak nekik. „A tizennyolcezer deportált zsidó­tól, az ötezer magyar és német elhur­colt férfitól a konok kitartást, az el­szántságot, az élet mindenekfölöttisé­­gét és a hitet kell megtanulnunk. De ha békességben és egymást szeretve, a jö­vőt tisztelve élünk, akkor az emberál­dozat nem volt hiábavaló, az óriási veszteség erővé változik. Hiszek abban, hogy képesek vagyunk felülemelked­ni a tragédiákon” - tolmácsolta a szö­vetségi elnök szavait Kolozsvár al­polgármestere. „Pár nappal ezelőtt valakik Kolozs­vár felszabadulását ünnepelték. A mi közösségünk az áldozatok előtt hajt fe­jet. A mi nemzedékünk kihívása: okul­ni közös történelmünk alakulásából” - hangsúlyozta Horváth Anna, majd köszönetét mondott Benkő Levente történésznek és az evangélikus-lu­theránus egyháznak, hogy a nyilvános­ság elé hozta a „málenkij robot” kolozs­vári áldozatainak történetét. Az emléktábla megkoszorúzása után a Reményik Sándor Galériában Simionné Hegyi Margit kiállításának megnyitójára került sor, majd a részt­vevők ökumenikus zenés áhítaton vettek részt az evangélikus templom­ban, ahol a négy történelmi magyar egyház képviselője hirdette az Istenbe vetett hit, az emlékezés fontosságát. Közreműködött a Protestáns Teológi­ai Intézet vegyes kara, vezényelt Ben­kő Tímea egyetemi oktató. A zenés áhítat elején Adorjáni De­zső Zoltán evangélikus püspök a 16. zsoltárból idézett, mert hetven évvel ezelőtt, 1944. október 8-án ez ige alap­ján hirdette utoljára Isten szavát ezen a szószéken Járosi Andor, a gyülekezet akkori lelkésze, akit pár nap múlva szovjet munkatáborba hurcoltak, ahol nemsokára elhunyt. Az 1944 októberében szovjet fog­ságba elhurcolt kolozsvári férfiak emlékére kezdeményezett rendez­vénysorozat tudományos konferen­ciával folytatódott. A tanácskozás október 16. és 19. között zajlott a Sa­­pientia Erdélyi Magyar Tudomány­­egyetem (EMTE) kolozsvári Termé­szettudományi és Művészeti Kar jog­­tudományi és európai tanulmányok szakának, Szerencs Város Német Nemzetiségi Önkormányzatának, valamint a Gulágkutatók Nemzetkö­zi Társaságának szervezésében. ■ Nagy-Hintós Diana Forrás: Szabadságikolozsvári napilap) 1W A KOLOZSVÁRRÓL 1944 OKTÓBERÉBEN A SZOVJETUNIÓBA HURCOLT 5000 CIVIL FÉRFI EMLÉKÉRE ÍN MEMORIA CELOR 5000 DE CIVILI DIN CLUJ DEPORTATI ÍN UNIUNEA SOVIET ICA, ÍN OCTOMBRIE 1944 ZUR ERINNERUNG AN DIE 1944ER OKTOBERDEPORTATION VON 5000 ZIVUülSTEN AUS KLAUSENBURG IN DIE SOWJETUNION

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom